2016. május 17., kedd



Mai ebéd:
Currys rizses hús
Sütőtökös kelttésztából készült kakaós papucs

Így feltankolva irány az uszoda!

2016. május 13., péntek

Peti (4): Simííi, te nagyon szereted az Annát?
Simi (8) - (elpirulva): Hát, igen.
Peti: Megpuszitad már?
Simi (megröknyödve): NEEEM!
Peti - ül csöndben.
Èn: Peti, Te megpusziltad már a Sofiát?
Peti (büszkén): Igen!

Simi szülinap - 8

Nagyon lusta vagyok. Az egész vicces és érdekes életünk elszalad anélkül, hogy én it megörökíteném.

Ùgyhogy Simi 8. szülinapját megörökítem. Az benne a különösen jó, hogy tudtam nem rágörcsölni, így én is élveztem, és mégis ugyanolyan jól sikerült, mint azok, amikre rágörcsöltem.

Tavaly ugye büvésznönk volt, vagy 200 euroért, amellett nekem kábé tényleg csak annyit kellett csinálnom, hogy enni adok, de ez akkor érte volna meg az áraát, ha meghívok vagy 20 gyerekeket. A torta tavaly szar volt, idén tanultam belöle és máshogy csináltam, így külön szóltak a gyerekek, hogy szar. Jó, én egyébként gyerekeknek nem tudok fözni, mostmár nem is nagyon fogok megtanulni, mert amúgyis mindjárt felnönek.

Szóval idén két külön napra tettük a szülinapot, meg a bulit, és ez így jó is volt nagyon. Hétfön töltötte be a 8-at a gyerek, én az ünneplés sorozatot úgy kezdtem, hogy pont ugyanúgy, mint 8 éve, anyák napját követö hétfön kaptam egy 24 órás vérnyomásméröt. Akkor azért, mert magas volt a vérnyomásom. Most is azért, mert akkor magas volt a vérnyomásom. Most nem az, úgyhogy teljesen feleslegesen tettem ki magamat ennek a kínnak.

Amikor eljött a 9-dike, hajnalban felketem, csináltam nutellával töltött croissant-t, amit tojásos tejbe áztattam és goffrisütöben megsütöttem, porcukorral és gyertyákkal tálaltam a szülinapira megterített asztalon. Volt nagy öröm.



Ezt a tálcát vittük az iskolába, ahol nagyon kedvesen fogadta: 1. a tanítónéni a gyereket, és 2. a gyerkek a sütit.

12.15-kor, a tanítás végén mentem a gyerekért, aki szülinap ide vagy oda, nagy szájhúzgálva fogadott. Merthogy külön felöltözött, és kiment az aulába megnézni, hogy ott vagyok-e, nem voltam (de: voltam), ezért visszament levetközni, és akkor én megjelentem. Na mindegy, azért nagy nehezen csak felöltözött megint, és elmentünk a kastélykertbe, ahol megpiknikeztünk, mert én kosárral és takaróval érkeztem, fantát ittunk pezsgös pohárból, dumáltunk, kártyáztunk, stb.

Aztán elmentünk a játékboltba azért a jáetékért, amire két hónappal ezelött még nagyon vágyott, és amire kapott pénzt a nagyitól. Az elsö boltban már nem is árulták (két hónap telt el, mondom, de volt helyette másfélszer annyiért gyerekokostelefon, amiröl még kártyával sem lehet telefonálni. hülyék a szülök, a rendben van, de ennyire ki?), a másodikban volt, de rájött, hogy az már nem is kell, hanem inkább óriási transzformer. Na azt vett. Elmentünk a másik gyerekért, és pihegtünk kicsit  a kertben, míg megjött a Férj a legjobb baráttal, akit hívjunk mostantól Vonalnak.

Vonallal megtoldva elautóztunk a mekibe, ahol oltári ramazurit csaptunk, a csúcs az volt, hogy a lufi, amit addigra negyed órája folyamatosan felfújtak majd fingást utánozva leengedtek, mellettem durrant ki, egy akkora adag nyállal lefröcskölve, hogy ihaj.

Este azért csak lefeküdtek aludni, bár még volt legózás rendes fektetési idön túl is, majd telefonált az egyik barátnöm férje, hogy a Férjék kórházaában aznap rutinmütéten átesett barátnöm élet és halál között lebeg, rosszul varrtak össze valamit, két liter vért veszítette, és most operálják megint. Hát, ez igen komolyan elnyomta pár óra erejéig a nap szépségeit, de 11 után nem sokkal még véres kesztyüben felhívta a sebész a Férjet, hogy sikerült elállítani a vérzést.

Aztán a party. Az pénteken volt.

Mivel a terveimet, miszerint csodálatos kerti partyasztalt csinálok lovagias díszletekkel, a kertben pedig lovagi tornát rendezünk, meghiúsította az orkán erejü szél és trópusi esö, így a bulit az utolsó elötti pillanatban leköltöztettük a pinceszobába, amit sokkal könnyebben lehetett lovagiassá varázsolni. A gyerekeket megkértük, hogy középkori jelmezben jöjjenek (nem tudom, máshol ez hogy van, itt Bajorországban a gyerekek megvadulnak a középkori cuccokért, és mindenkinek tömegével van otthon kardja, vértje, buzogánya, sisakja, stb.) ùgyhogy kardoztak kicsit elsö vérig, akkor elvettem a keményebb, élesebb eszközöket, és eltévolítottam Petit, a baj okozóját.

A buli itthoni etápja annyira kellemesen telt, hogy a férjem, akie elötte gyorsan leheveredett 20 percre, elszunnyadt, és nem is ébredt fel arra sem, hogy 7 db kiskamasz csatázik. Mivel minden eléggé zökkenömentesnek tünt, a Simi által hódolattal csodált Anna szüleit be is invitáltuk egy kis pálinkára kávéra. Hát azt nálunk megintcsak mindig elfogadják.

Namost van az a sajnos borzasztó elöítéletünk, hogy a német egy olyan karót nyelt fajta. Erre nem is igen gyakran cáfolnak rá, úgy kb. 8-ból egy nem olyan. Az az egy viszont nagyon jófej szoktt lenni, úgyhogy azokra "nagyon oda kell figyelni", így 5 év rutinnal a hátunk mögött ilyenkor gondolkodás nélkül kapunk elö egy üveg páleszt, és tényleg gondolkodás nélkül, mert ittunk rendesen annak ellenére, hogy még 7 gyereket kellett elszállítanunk a Trausnitzi várba (mondjuk kertek alatt, és itt ugye nem zéró a tolerancia). Szóval megláttuk, hogy hosszú haja van a pasinak, ezért felvillantottuk a kávét, azt nem kért, merthogy whisky tasting-et tart mindjárt a belvárosban. Férj mondta, hogy vááá (nyilván pörgette a fejében egy pár pillanatig, hogy elengedem-e, de hét gyerek sajnos akkorsem fér be a kocsimba, ha nagyon jó fej akartam volna lenni), majd csak félénken megjegyezte, hogy ahhoz passzol a szivar... erre a hosszúhajú: a szivar inkább a rumhoz passzol, a whiskyhez a pipa. Ekkor kitártam az ajtót, hogy láttani engedjem a külön kis szekrénykét, melyen a pipadohányok és humidorok (!!) sorakoznak. Megint megkérdeztük, kér-e pálinkát, és úgy tünik, az nem zavart be a whikeytastingbe, mert elfogadta, bár utólag kiderült, hogy nem az aranyalmát, hanem a bíbormeggyet kellett volna kibontani ("valami jót keressél neki, valami igazán jót!").
Míg anyukával leföztük magunknak a kávékat, persze kiderült, hogy a srác magyar származású. Ùgyhogy most nem tudjuk, hogy javítjuk-e a statisztikát, vagy rontjuk, de mindegy is. Végre normális emberek a közelünkben!

Eközben a gyerekek tök jól elvoltak, levittük a tortát, amit nagy ívben szartak le, majd meg is hagyta mindegyik, az ünnepelt nem is kért belöle. Felpenderültünk, és átfurikáztuk a társaságot a trausnitzi várba, ahol gyerekeknek szóló regék-és-mondák tárlatvezetés volt. Na, a tárlatvezetö mondjuk igencsak benne volt a nyolcból egyben, mert nem idegesítették a gyerekek (ugye gyerekprogram), érdekelte a trausnitzi vár története, kulturált hangon és kiejtéssel beszélte a német (és nem bajor) nyelvet, és úgy egyáltalán, kedves, derüs, hiteles személyiség volt, amire én, bevallom öszintén, egyáltalán nem számítottam. A gyerekeket végtelenül lenyügözte a vár, érdekelték öket a sztorik, amit itt-ott elöadott a néni (a kútban lakó emberkéröl, a várat véletlenül fegyújtó takarítónéniröl, Szent Györgyröl és a sárkányról, no meg a király pottyantós budijáról, meg arról, hogy az hova és miként érkezik meg).

A legemlékezetesebb pillanatok még most is melengetik a szívünket. Van a Siminek egy kis néger barátocskája (néger papa, szökekékszemü mama), akit én imádok, mert iszonyat egy egyéniség, már az elsö nap belezúgtam. Szóval ök (mert kettö van belöle) Nigériában születtek, majd tavaly költöztek vissza Landshutba, az anyuka szülövárosába, mert (kitört a járvány) a szülök elváltak. Az idegenvezetö egyszercsak megkérdezi a társaságot, hogy ki hova valósi, erre mindenki rávágta, hogy Landshutba. Kivéve Dánielt, aki ugyan szintén itt él, de feltette a kis barna kezét, hogy ö nem innen. Kérdezi a néni, hogy hát te honnan, mire értetlenül visszabámul: hát Nigériából!

Valamint meghatott az is, hogy a gyerekek hogy törödnek egymással. A Petinek nem jutott csoki, mire hárman termettek ott, hogy ök adnak neki a sajátjukból. Ès az egyszem lány Annát is úgy körüllovagiaskodták a fiúk, hogy öröm volt nézni. Büszke voltam rájuk. A gyerekek alapjában véve mind helyesek, az a gáz, hogy a legjobb barát Vonal sajnos tök szemtelen, semmi sem jó neki, hisztizik, magával van elfoglalva. Hozzam a kabátját, miért hozom a kabátját, miért nem  hozom a kabátját. Miközben beszél, fröcsög a nyála, de mondjuk ez nem szép tölem. Vajon miért nem lehet, hogy a többi, tök jó fejjel haverkodjon a gyerek? Mondjuk tudom, mert amíg az ö szülei bármikor, akár tíz percen belül is idehozzák, elviszik a gyerekeket, addig a többihez minimum egy hónapra elöre kell bejelentkezni, a Dánielék meg kereken egy éve próbálják meg visszahívni a Simit...

A végére teljesen elcsigázódott mindenki, alig tudtuk visszavonszolni öket a parkolóhoz, ahová rám nem valló elörelátással odarendeltem a szülöket, nálunk csak az Anna maradt, öt üdítö levezetésként hoztuk vissza magunkkal, mert a közelünkben laknak. Èn akkor már úgy voltam vele, hogy ennyi gyerek után az Anna pl. akár be is költözhetne.

2016. február 16., kedd

Van pár vicces sztorim


1. Történt ugyanis, hogy a kisebbik gyermekem szófogadó lett.
Annyira komolyan vette azt, hogy a wc ülökéjét használat elött fel kell hajtani, hogy azon kaptam, hogy a hideg csészén egyensúlyozva kakil.

2. A nagyobbik gyerek napokon át tartó rábeszélésre elkezdett jólkodni az iskolában. Ìgy azután kicsit felgyorsultak az események. Szeptember óta most gyült össze az elsö két "hausi-gutschein" (kupon, hogy nem kell házit írnia - ez öt olyan pecsétböl jön ki, amelyet olyan napokon kapnak, amelyeken nem voltak rosszak), február 3-án, meg ma. A kettö között egy hét szünet.

3. Másfél évig nem tudtunk róla, hogy a gyereknek van egy olyan lila füzete, amelyben a tanárnö megüzeni a szülöknek, beragasztott papírkákon, hogy mikor és miböl irnak felméröt. Elözetes és körültekintö gyakorlás céljából. A gyerek azonban ezt mindvégig nagyon jól tudta.

4. Ma elmentünk hegedüórára (fél óra az út autóval). Megérkezvén már azonnal rájöttem, hogy a hegedüt (amit a gyerek 4 hónapja nött ki, és én még mindig nem voltam képes kicserélteteni), azt pont otthon hagytuk.

5. Viszont nekem van mestervizsgadolgozat-témám. Szeretek olyasmiböl írni, aminek nincs irodalma, ezért most sem teszek másként. Ja, meg azt mondta a konzulens, hogy sokkal jobban beszélek németül, mint a többi külföldi doktorandusz. Igaz, hogy én nem vagyok ázsiai, mint ök, söt még igazából doktorandusz sem.

6. Kiderült, hogy a csaj, aki 6 éven át volt a legeslegjobb barátnöm, és akiröl 7 éve egyetlen szót sem hallottam, két gyereket szült, és szemben lakik a szüleivel. A férjem szerint nekünk jobb. Mert milyen gáz lenne, ha mi laknánk szemben a volt legjobb barátnöm szüleivel. Ès valóban.




2016. január 31., vasárnap

a héten

A héten teszteltük a landshuti gyermekkorház méltán híres sürgösségi ellátását.
Hogy miért? Mert mindkét gyerek szert tett egy-egy (játék) lézerkardra a közelgö farsangi ünnepsorozat apropóján. Mielött egymást kezelésbe vették vele, szóltunk, hogy vigyázzanak. Vigyáztak is, csak hát "véletlenül" kiszúrta vele egyik másik szemét. Jó testvérek, az okozó egyik majdnem jobban meg volt ijedve, mint az elszenvedö másik, aki lelkes izgalommal várta, hogy majd mit fog csinálni a doktorbácsi.
Mivel aznap nem sok gyereknek sikerült rajtunk kívül kárt tennie magában (azaz a többi anya jobban vigyázott ma rájuk, mint én az enyémekre), nem sokat vártunk a váróteremben, azonban annál többet a kezelöben. Igaz, hogy a 22 éves forma asszisztens srác jót röhögött, és megjegyezte, hogy milyen jó, hogy nem igazi lézerkarddal történt a baleset, a megjelenö gyereksebész már nem volt ilyen gondtalan, azonban megerösítette a 30 perces várakozás alatt - az elsö ijedelem elmúltával - fokozódó gyanúmat, hogy tulajdnképpen a gyereknek a világon semmi baja sincs.
Itthon azután az Apa, akinek a lelkén semmi sem szárad, eredei kövön sütött pizzával és kitöltött vilmospálinkával várt.

Az APA egyébként annak ellenére, hogy töle iazán szokatlan szigort vezetett be annak érdekében, hogy az Iskolás az iskolában a feladatát végezze ahelyett, hogy a taneröt zrikálja, és kapásból 3 napra (na persze, aki ügyel ugye...) megvonta a televíziónézés és tabletezés lehetöségét, elég jól áll az Iskolásnál. Amikor ugyanis a vendégségben, ahol a szombat esténket töltöttük, az ügyeletes doki nélkül, persze, szóltam, hogy ideje hazavánszorogni, az Iskolás nem kísérte az Òvodás visítozását kellemes baritonján, hanem csendben megjegyezte:
- kettös érzéseim vannak (sic!), mert ugyan nagyon jól érzem itt magam, és szeretnék még maradni, de az APA is nagyon hiányzik nekem, úgyhogy mehetünk.
Szerencsére még pont elkaptuk az ügyeletest az ajtóban, amint kalapját fejére helyezve sietve megindult a kórház felé: jó éjszakát puszira még jutott idö.

Apa szerint a világon nincs cukibb az Òvodásnál, és ezzel sajanos én sem vitatkozhatom. Tény és való, hogy megnevetteti az embert akkor is, amikor mérgesnek kell(ene) lenni rá, söt Apa már a kegyeit keresi, mert "ö lesz az, aki idösek otthonát választ nekünk". Mivel, amikor mégiscsak ki tudunk tartani pár percre a szigorunk mellett, akkor a szobájába küldjük, péntek este síman felküldte az apját is a "szobájába". Apa boldogan rohant volna fel és zárta volna magára az ajtót (sic!)

Annak idején, amikor két 3 éves kisfiút költöztettünk ki a nagy német idegenbe, azzal poénkodtunk, hogy a gyerekek nem veszödnek majd az idegen nyelvvel, megtanítanak inkább mindenkit magyarul. Nos, ami nem sikerül az elsö generációnak, az sikerül a másodiknak: Az Òvodásnak csütörtökön reggel magyarul köszöntek az óvónénik. Peti büszkén ránézett az Apára, és így szólt:
- Magyarrá csináltam öket!

Az én napjaim is vidáman telnek, hiszen pont akkor kellett lumbágóval 3 napot az ágyban töltenem, amikor mükorcsolya európabajnokságot közvetítettek. Persze anyai teendöimben nincs betegszabadság - mint ahogy àgiéknál sem - ettöl még jöttem-mentem az otthonunk, bevásárlóközpontok, közoktatasi és egeszségügyi ellátást (ld. fent) kínáló intézmények között (söt az ominózus baleset alatt is jégtáncot néztem), és a páros rövidprogram legizgalmasabb pontján töröltem feneket (és a vécéröl némi véletlenül odakent kakit). Persze lumbágót is hogy kapok? A gyermek fürdöjátékokból meregettem ki a vizet a kád fölött. Anyukák! Ilyesmit csak hajlított térddel!





2016. január 25., hétfő

írjunk egy kis blogot

Nem tudom, hogy van az, hogy van ez a jó kis blogom, meg a csomó minden, ami történik velünk, és a kettö mégsem igen jön össze.

Mostanában a helyzet az, hogy föállásban tolmácsolok és festek, valamint anyáskodom.
Volt egy 10 hónapos intervallum, amikor heti 48 órát dolgoztam (elvileg), na azalatt szétesett a háztartás és elzüllöttek a gyerekek. Egy szép napon, amikor a knapp 4 éves gyerekünk harmadszor kakilt be, eldöntöttem, hogy ennek véget vetek.

A napjaink mostanra már kellemesen telnek, én ugyan pénzt érdemben még a kis tevékenységeimmel sem hozok a házhoz (mert finnyázom az ügyfelelim kiválsztásánal, valamint nincs pofám elkérni annyi pénzt, amennyi egyébként jogos lenne), de a család végre tiszta ágynemüben tér nyugovóra, és többnyire reggelente is van választék tiszta ruhából. Mondjuk nagy házitündérke most sem vagyok, de magamhoz képest azért nagyon igyekszem. Ami fontosabb, hogy érezhetöen sokkal több idöm és türelmem van a gyerekekhez (ami kell is), tudunk közösen gyakorolni, leckét írni, játszani, sütni, és esténként rendesen beszélgetünk egymással. A gyerekek tudomásul vették, hogy az itthonlét nem egyenlö a tévénézéssel, mi pedig tudomásul vettük, hogy nem fognak végigenni ötfogásos gourmet vacsorákat.

Az elmúlt év hozadéka amellett, hogy a végére mindenki egészséges lett (ami sajnos többször is megkérdöjelezödött), egy családi ház, amit Ö rakott össze, és 20 kiló, amit én hagytam el. Nem rossz-nem rossz, de idéntöl mégiscsak többet várunk. Nekem le kell tennem egy jókora mestervizsgát, végre rendesen meg kell tanulnom festeni, és dédelgetünk egy igazán ütös webshopot is.

A fö cél azonban, hogy a gyerekek kiegyensúlyozottak legyenek, úgy teljesítsenek adott helyen, ahogyan az tölük elvárható, és hogy kihozzák magukból a maximumot, ami bennük rejlik. Nem könnyü bizonyítani egy idegen országban, de mi mégis meg fogjuk próbálni. Persze van, akinek könnyebben megy, mert ugyan saját magát nem értékeli túl nagyra, de mégiscsak kinevezték föorvosnak 35 évesen, egy olyan országban, ahol nem fogta a kezét egyetemista korától a szakma krémje (akiket senkije sem ismert korábban).

Nekem meg végre rákerült a bankkártyámra a "Dr" elötag, ami nekem 5 évembe telt, miközben a család hímnemü doktorjának csak egy hetébe, de utólag mindegy is. Igaz, hogy a bankkártyát nem a saját, hanem a férjem nevére postázták (emelte ki jó hangosan a belvárosi bankfiókban dolgozó ügyintézö kisasszony), de biztosan jó lehettem, mert a címzett végülis továbbította nekem. Azért milyen élete lehet a német nöknek, azaz a HVB Bank posh ügyfelei feleségeinek?