2012. december 17., hétfő

bottáska

Rohanunk az oviba. Simi kezében egy bot, amire valamelyik játszóterezés során tett szert, és éppen megtalálta az ajtó körül, a hátán a verdás hátizsák, abban viszi az uzsonnát.
Simi: Mama! Tudod mi az, hogy boton táska?
Mama - azaz én: ...
Simi: Bottáska.
Én: ... ;)
Simi: Tudod, minta a Polár Expressben a bácsi: Hátán van egy bot, arra akasztja a táskáját (PE-t esetleg nem több nyelven kívűlről fújók részére, a vonat tetején élő pasi, aki mindig ott terem, amikor baj van, de tény, hogy kicsit szakadt a fazon).
Én: ;))))
Simi: Segítesz úgy felvenni?
Hát persze. Vállán átvetjük a botot, ráakasztom a hátizsákot, a gyerek pedig sugárzik a boldogságtól.
Bottáska.

2012. december 8., szombat

Nagy büntetés ...

... beküldeni valakit a szobájába, hogy gondolkozzon el azon, szabad-e cumisüveggel fröcskölni a kistestvért, ha a Mikulás csokik a gyerekszoba ablakában vannak ünnepélyesen elrendezve. Először csak egy mikulásfigura hiánya tűnik fel, utána egy csomag Pez, végül egy Hanuta papír tűnik elő...
Én meg azt hittem, magába szállt.
Viszont ez megmagyarázza, miért tűnik elő csokifolttal a ruháján a büntetésből, viszonylag kisimultan...

2012. november 24., szombat

Lámpáskörmenet, hálás pofi



Itt rám néz ilyen hálával!


 Márton napi lámpás körmenet az ovival.

Hát, a Petit csak evés közben lehet lekapni. Csinál mást is, de akkor nem lehet elég gyors az ember. Innen is szabadulna már!

2012. november 22., csütörtök

Az első szó

Petikém kimondta az első szavát, mely ez volt: "desszertet".

Történt pediglen, hogy egy novemberi szerda este éppen frissen sütött pizzatekercset majszolt a két fiú. Nagyjából egyszerre fejezték be, amikor Petit vettem ki az etetőszékből, Simi és kezdte lerázni kezéről a morzsákat. A nagy, szemét le sem véve a meséről, köntörfalazás nélkül, viszonylag lényegretörően kiadta az utasítást: Desszertet!
Ahelyett, hogy 1. kikapcsoltam volna a tévét; 2. felvilágosítottam volna a társadalmi érintkezés alapszabályairól, illetve 3; tájékoztattam volna, hogy pizzatekercs után nincs külön desszert, már rohantam is a konyhába piskótatallérért. Peti négykézláb utánam, belémcsimpaszkodik, megrángatja a nadrágomat, miközben kantálja: "dejejte, dejejte". Aztán csöpp kezével egy szempillantás allatt tünteti el csöpp kis szájában a tenyérnyi kis piskótát.

2012. október 28., vasárnap

A bevárásrlás is lehet szórakozás

Nem, nemcsak a többi vevőnek, akik rajtam röhögnek. Kezdeném azzal, hogy itt kicsit más dolog gyerekkel bevásárolni. Ha az ember tiszteletben tartja a szabályt, és hétköznap reggel megy gyerekkel, akkor minden elnézés az övé. Még ha nem külön babakocsis parkolóhelyre állunk, akkor sem néz senki ferde szemmel, ha ferdén parkolunk, nem állnak ránk, hanem kicsit arrébb - tudják, hogy a vonalra parkoló nő - nyilván - vagy a gyerekek miatt hagy több helyet az ajtónál, vagy nem tud vezetni. Hát nem jobb távol maradni tőle? A boltban üvöltözhet a gyerek. Sírhat, toporzékolhat, senki sem néz rosszallóan, sőt, olyan, mintha az angolok tüsszentenének, illik nem észrevenni. A múltkor egy nő egy két éves forma kislánnyal a bevásárlókocsiban döcögött a pénztár felé az Aldiban. A kislány visított, egy vérbeli hiszti számot adott elő. Amennyire sekélyes némettudásommal egy visító kétéves dialektusából ki tudtam venni, a kislány nem akarta, hogy fizessenek (én sem mindig akarok fizetni, mondjuk).
A nő a legnagyobb nyugalommal várta végig a sort, arcizma sem rándult (mint nekem, aki láthatóan nyugalmat erőltet magára, de igazából belülről forr a dühtől, ezért vak is látja, hogy ideges vagyok. Nos, ez a nő nem volt ideges. Még valami olyasmit is kérdezett a pénztárnál, ami nem függött szorosan össze a bevásárlással, na én az ő helyében alig vártam volna, hogy végre kint legyek, ki nem szarja le, hogy hova kell dobni a sárga címkéjű visszaváltható üvegeket. Amíg fizetett, a kislány duzzogva zokogott a pénztár mögött egy sarokban. A nő végzett, odament hozzá, lehajolt, és így szólt: Most már végeztem, mehetünk, idejössz hozzám? (persze nem ezeket mondta, hanem németül beszélt, de vissza nem fordítom most, így is a fülem kiesett, hogy meghalljam és megértsem, nagyjából ez volt a lényeg). Erre a kislány odafutott hozzá, összeölelkeztek és vidáman elhagyták az üzletet. Egyrészt arra gondoltam, hogy Vekerdy Tanár Úr és Tardos Anna szintén egymás nyakába borulna e jelenet láttán, másrészt arra, hogy azért ehhez az is kell, hogy a nő pontosan tudja, hogy senki nem fog beszólni neki, és a pénztáros is úgy szolgálja ki, mint mindenki mást. Meg az, hogy legyen elég pénz a pénztárcájában mindarra, amire szüksége van, ne idegeskedjen sem az anyagiak, sem a férje állásának biztonsága miatt. A körülöttem élők többsége pedig már generációk óta nem idegeskedik ilyesmin. Lehet, hogy nem tölt Balin évente három hetet, de van szép lakása, jó autója, annyi gyereket vállal amennyit akar, mindenre telik, amire kell. Na ez eléggé gyakran látszik a bajorokon.
 Szóval cél az, hogy én is hasonlóan viselkedjek a gyerekeimmel. Ha boltban vagyunk. Ellenben nem könnyű olyan megoldással válaszolni a gyerek, ami egymás karjába teríti a gyermekpszichológusokat, amikor a gyereked halkan, koncentrálva, módszeresen tépkedi le egy káposztáról a leveleket, amit egyáltalán nem szándékoztál megvenni... Az nem elég, hogy az egyik virágcsokornál szólok, hogy ne simogassa végig. Ha hat van kirakva, hatot simogat végig, és hatszor kell türelmesen megkérni, hogy ne tegye. Illetve végülis csak ötször, a hatodiknál már úgyis mindegy. És most akkor mit mondjak, ha sírva könyörög egy zacskó szódabikarbónáért (hosszas töprengés után azt gondolom, hogy a "natron" szódabikarbóna, én legalábbis annak használom, naná, hogy nincs benne a szótárban, ahogyan a lestyán sem), játszani, mert olyan szép... Van egy olyan szupermarket, amelyikben van olyan bevásárlókocsi, amibe bele is lehet ülni, nagyobbaknak pedig rá is lehet állni. Nem tudom, ez miért olyan nagy elvárás, legalább két gyereke van a legtöbb családnak, ehhez képest a legtöbb boltban csak egyszerű bevásárlókocsi van, amibe a szatyor helyére mehet egy gyerek. Viszont ha nem autóval megyek, hanem babakocsival, akkor mégis hogyan tolom azt is és a babakocsit is? Kitaláltam, vagy viszek magammal összecsukható bevásárlókosarat, vagy a babakocsi alsó kosarába pakolok. Ez persze eléggé behatárolja a megvehető készletet, de sebaj. Szóval a jó helyen, ahol persze ritkán vásárolok, mert drága, de van zimbo kolbász és szalámi, egyik benne ül, másik rajta áll, és szórakoztatják egymást. A kisebbik (és a nagyobbik) életkori sajátosságaiból adódóan ez abban merül ki, hogy köpködnek, kiabálnak, jó esetben tüsszentgetnek. Én rend kedvéért egyszer egyikre, egyszer a másikra szólók rá, a kicsi ugye még nem érti, de ne kivételezzünk vele se, nehogy a nagynak rosszul essen. Elkezdem tréfásan mondogatni, hogy "na ki a rosszabb, a Peti vagy a Simi, Nem lehet eldönteni." Jót nevetünk, folytatják tovább. Így állunk be a sorba a pénztárhoz, ahol kedvesen ránk mosolyognak az előttünk állók. Tovább kumuláljuk a jelenetet egy félig tréfás, félig komoly vitával arról, hogy kerül-e a kosárba gumimaci (NEEEM!), amire már hozzánk fordul az előttünk álló néni: "Nincs ma óvoda?" Ezt most így, tényleg magyarul. Mindenki nevet, sajnos nincs, kirándulnak a nevelők. Kiderül, hogy a néni nagyi, Simivel egyidős unokával, náluk múlt héten volt kirándulás. Összenézünk, hogy nincs ezeknek az ovónéniknek szívük, hogy csak úgy nyugodtan kirándulgatnak, miközben én kénytelen vagyok teljes létszámú gyereksereggel vásárolgatni.
Hát ilyen egy bevásárlás. Arról nem is beszélve, hogy mekkora móka lehet eljutni a boltig. Tudjátok vannak azok a fajta betegségek, amelyek addig tartanak, amíg be nem telefonálunk az oviba (vagy egyéb, megfelelő szakintézménybe), hogy a csemete aznap otthon marad, mert "szörrrnyen" (furrrchbar) rosszul érzi magát. A gyermek bágyadt, tüsszög, náthás a hangja, csak fekszik, étvágya nuku (max. valami csokis megy le a torkán), és hogy-hogy-nem még a homloka is meleg. Szülők megtanácskozzák, elhangzik a döntés. Jön a szirupízű gyógyszer, ami túró rudihoz hasonló függőséget okoz, na azt még mindenképpen megvárják egészen bágyadtan. Jó, legyen mese, hát mit csináljon egész nap szegény, ha csak feküdni tud, a plafont mégsem nézheti naphosszat. De (szerencsére) a harmadik mese után azért megúnja, és ideje, hogy megmozgassa tartalék energiáit.
További tíz perccel később fest, gyurmázik, ki és betolja a kocsit, fel-le rohangál, halandzsázva üvölt, smárolja a testvérét, akit éppen akkor imád bőszen, amikor minden lélegzetvétellel vagy hatvanezer bacit lövell rá. Egyszóval bírni nem lehet vele, betegnek egyáltalán nem tűnik (mi lenne, ha nem lenne az?). Viszont vásárolni meg kell, a betegségről tegnap még nem volt szó, jön a hétvége, és itt vasárnap minden szigorúan zárva, előre kell gondolkodni. Persze szitál az eső (itt többet esik esküszöm, mint Angliában). Nem baj, menni kell, majd felöltözünk. Hát mire kiér, nem tüneményessé válik megint? Bele a pocsolyákba (mehet, úgyis teljesen vízhatlan), átgázol az avaron, felkap egy botot, végighúzza a híd korlátján, aztán kardnak használja, megvív az ellenséggel, aki bokornak álcázta magát. Fel a pergettyűre, addig pörgessem, míg el nem szédül. Lejön, elesik, seggre az avarba, jót nevetünk, a kicsi is. Azután a boltig németül kiabálunk: "schneller, noch schneller!". Ennél már buliztunk rosszabbat verőfényes napsütésben a játszótéren is. Pedig most csak a boltba mentünk le...

Hofbrau München



Németországban hatályban van egy 1516-ban hatályba lépett törvény. Természetesen a sörfőzésről. Ez még Mohács előtt volt! Magyarországon gyakorlatilag nem volt olyan jogszabály, ami elsőéves koromtól elélt volna a szakvizsgámig. Csak a két legjobb haverom kétszer írta át a magyar joganyagot a két gyerekem születése között. Basszus.

A fenti tény a Hofbrau München étlapján szerepel. Az étlap különben nem túl hosszú, nem is kell, úgy tűnik amúgy is mindenki csülköt eszik. Olyat, mint fent. Teljesen elfogyaszthatatlan mennyiség, egyébként.



Viszont, egy-másfél év Bajorország után (amiből egyébként hónapokon át terhes voltam vagy anyatejjel tápláltam), már említésre sem méltatjuk, hogy egy adag az egy liter sör. Rutinosan bedöntjük, illedelmesen becsiccsentünk, és kizárólag azzal vagyunk elfoglalva, hogy 10 percenként az élőzenét szolgáltató rezes banda rázendít az itató számra (én eddig csak a "Jogászok vagyunk mi, fasza gyerekek..." kezdetűt ismertem), amikor is állapottól függően ki-ki koccint ismerőseivel, a szomszéd asztalnál (teremben, sörözőben) ülőkkel, vagy egyenesen felpattan a padra, asztalra, úgy énekel, koccint, majd persze iszik. Ha kihozzák a csülködet, a szomszéd asztalnál ülő idegen jó étvágyat kíván.

Ez egyébként is olyan összeülős dolog, ahol van egy talpalatnyi hely, oda leülnek. Mindenki hirtelen mindenkinek a  barátja, ami nem áll távol a bajor mentalitástól. Közvetlenek, kedvesek, őszinték. Egy baj van velük, mondják az orvosok, hogy a sört nem alkoholnak, hanem tápláléknak tekintik, éppen, mint a kenyeret. "Fogyaszt alkoholt?" - kérdezi az orvos - "Én? Soha!" - "És sört?" - "Azt természetesen!"

A mi pincérünk - saját szememmel láttam - egyszerre, két kézzel 16 db korsót vitt be a konyhára. 7-7-t körberak, hogy a fülük a kör közepe felé nézzen, azokat összefogja, és a korsók közé beilleszt még egyet, majd a maradék kezével megismétli ugyanezt. Még a saját kollégái is gratuláltak. A pincérek egyébként jókedvűek, kedvesek.  A jatt valószínűleg naponta meghaladja a magyar minimálbér összegét.

Vannak asztaltársaságok, akik meghatározott időben meghatározott asztalnál nyakalnak - nem mennék bele, de 1940 óta is van egy csapat, amelyik összeül, amikor is még pár méterrel odébb, ugye... - és a törzsvenégek korsói egy-egy damasztszalvétába csomagolva, lelakatolva, de vitrinbe kitéve várják tulajdonosaikat.



Na már most, ha kizárólag egyetlen Mass-t iszunk (db-ja 8 euro), akkor a következőkre legyünk figyelemmel: fizetés előtt menjünk el pisilni. Majd fizetés után, távozás előtt ismételten menjünk el pisilni. Ezután, ha szálláshelyünk 50m-es körzeten kívül van, akkor a közelben üljünk be valahova szigorúan egy rövid italra, és ott is mindenképpen látogassuk meg az illemhelyet. Ha egy Mass-nál többet iszunk, többé ne hagyjuk el a Hofbrau Münchent!

Amúgy hatalmas a tömeg, és teljesen megszokott dolog, hogy valaki csak körbenéz, fotóz, és kijön, úgyhogy, ha Münchenben járunk, és nem találunk nyilvános WC-t, akkor az áruházak mellett jószívvel ajánlom a HB WC-jét is, a lebukás esélye kevesebb a 0-nál. De, ha már ott vagyunk, egy Mass azért lecsúszik... A Top10 Münchenben mindenképpen benne van, de semmi elegáns sznobkodásra nem számítsunk. Zaj, van, meg sör, meg jókedv, meg csülök.

Simi az Oktoberfesten

Simi volt az Oktoberfest-en. Tetszett neki. Hát igen, vannak még csodák. Mellesleg én is voltam, és nekem is tetszett, még szupi kis állóhelyet is kaptunk egy alkoholmentes búzasör erejéig, ami babakocsival külön jól jött. Érdekes, hogy a sörözős sátrak (mit "sátrak", fel-le bontható sátoranyagból készült épületek)dugig tele voltak szerda délben is, de annyira, hogy az ajtókon nem lehetett bemenni, nemhogy leülni, az egyetlen kávézós sátor kongott az ürességtől. Pedig az volt az ember érzése, hogy bármit árulnak ott, az elmegy. Érdekes, hogy lángos mégsem volt. A mi városunkban is volt egy pöpec kis Volkfest ám. A lakásból látszott a rakétás körhinta teteje, így Simi reggel úgy kelt, hogy kiszaladt megnézni, este úgy feküdt, hogy elköszönt tőle. Egyébként én speciel a városi Festen jobban éreztem magam. Lássuk be, az Oktoberfest óriási. Túl nagy. Látványosságnak jó, érdekes, de az, hogy egy jót buliztam volna, valahogy nem látszik belőle. Ugyanis a mi Festünkön is irtó jó sört mértek, természetesen a Schlossbrau Dachau külön erre az alkalomra keverte. Más alkalomra nem is működik már egyébként. Emberi léptékkel körbe lehetett sétálni a rengetek árust, volt céllövölde, körhinta, elvarázsolt kastély, óriáskerék, dodzsem, hajó alakú hinta, konzervdoboz-dobálás, vattacukor, csokiba mártott gyümölcs, cukrozott mandula, pónilovaglás, és agyadat kirázó, 200 méter magasan átforduló robotkar. A Schlossbrau 11%-os alkoholtartalmat verő nedűje jóvoltából férjem, családeltartás ide vagy oda, kirázatta a lelkét ez utóbbin. Annyira, hogy nem ismert meg, amikor leszállt, pedig nem vagyok könnyen összetéveszthető, állandóan két gyerek - és adott esetben egy babakocsi, egy kismotor s egy bicikli - lóg rajtam. És a Fest kaját. Nyilván olyasmikben kell gondolkodni, amit jól kísér a sör. Pl. az óriásperec, lúgos fajta - az valami mesés. Önmagában egy megitat egy fél liter sört. Ezeken a Festeken azért fél liter nincs ám, itt egy Mass - egy literes korsó - az alap. Még a gyerekek is abban kapják a limonádét vagy az Apfelschorlét almalé + szódavíz keveréke). A perechez jól jön az Obazda (valaki Magyarországon megkóstolta a kőrözöttet, és le akarta utánozni, és úgy is néz ki, csak juhtúró helyett camembert van benne. Így is jó!), vagy mi más, mint egy fél grillcsirke, kacsa vagy csülök. Ezekhez finom köret is járhat, kis párolt káposzta meg krumpligombóc. Folyamatos élő zene. Oktoberfesten is, nálunk is. Trombita, ének, stb. Nagyon hangulatos. Viszont mi 30 méterre lakunk a Festwiese-től (mező, az Oktoberfest helyi becenevén csak "Wiese"). Namost az első nap érdekes. A második napon még úgy érzed, több a profit, mint a deficit. Harmadik napra eleged lesz. Negyedik nap belenyugszol, és minden 3-al osztható napon újra nagyon eleged lesz. Mivel 10 éjszakán át tartott, sejthető, hogy hányszor döntöttem úgy, hogy amint ennek vége, azonnal költözünk. Gyakorlott szomszédok természetesen elutaznak ilyenkor. Viszont akkor meg nagyon sajnálnám, hogy kimaradunk belőle. Szóval ki kell ezt még találni. Záró gondolatnak csak annyit, hogy a bajorok tudják igazán, hogyan kell az életet élvezni. Az olaszok gyenge kezdők mellettük.