2012. október 28., vasárnap

A bevárásrlás is lehet szórakozás

Nem, nemcsak a többi vevőnek, akik rajtam röhögnek. Kezdeném azzal, hogy itt kicsit más dolog gyerekkel bevásárolni. Ha az ember tiszteletben tartja a szabályt, és hétköznap reggel megy gyerekkel, akkor minden elnézés az övé. Még ha nem külön babakocsis parkolóhelyre állunk, akkor sem néz senki ferde szemmel, ha ferdén parkolunk, nem állnak ránk, hanem kicsit arrébb - tudják, hogy a vonalra parkoló nő - nyilván - vagy a gyerekek miatt hagy több helyet az ajtónál, vagy nem tud vezetni. Hát nem jobb távol maradni tőle? A boltban üvöltözhet a gyerek. Sírhat, toporzékolhat, senki sem néz rosszallóan, sőt, olyan, mintha az angolok tüsszentenének, illik nem észrevenni. A múltkor egy nő egy két éves forma kislánnyal a bevásárlókocsiban döcögött a pénztár felé az Aldiban. A kislány visított, egy vérbeli hiszti számot adott elő. Amennyire sekélyes némettudásommal egy visító kétéves dialektusából ki tudtam venni, a kislány nem akarta, hogy fizessenek (én sem mindig akarok fizetni, mondjuk).
A nő a legnagyobb nyugalommal várta végig a sort, arcizma sem rándult (mint nekem, aki láthatóan nyugalmat erőltet magára, de igazából belülről forr a dühtől, ezért vak is látja, hogy ideges vagyok. Nos, ez a nő nem volt ideges. Még valami olyasmit is kérdezett a pénztárnál, ami nem függött szorosan össze a bevásárlással, na én az ő helyében alig vártam volna, hogy végre kint legyek, ki nem szarja le, hogy hova kell dobni a sárga címkéjű visszaváltható üvegeket. Amíg fizetett, a kislány duzzogva zokogott a pénztár mögött egy sarokban. A nő végzett, odament hozzá, lehajolt, és így szólt: Most már végeztem, mehetünk, idejössz hozzám? (persze nem ezeket mondta, hanem németül beszélt, de vissza nem fordítom most, így is a fülem kiesett, hogy meghalljam és megértsem, nagyjából ez volt a lényeg). Erre a kislány odafutott hozzá, összeölelkeztek és vidáman elhagyták az üzletet. Egyrészt arra gondoltam, hogy Vekerdy Tanár Úr és Tardos Anna szintén egymás nyakába borulna e jelenet láttán, másrészt arra, hogy azért ehhez az is kell, hogy a nő pontosan tudja, hogy senki nem fog beszólni neki, és a pénztáros is úgy szolgálja ki, mint mindenki mást. Meg az, hogy legyen elég pénz a pénztárcájában mindarra, amire szüksége van, ne idegeskedjen sem az anyagiak, sem a férje állásának biztonsága miatt. A körülöttem élők többsége pedig már generációk óta nem idegeskedik ilyesmin. Lehet, hogy nem tölt Balin évente három hetet, de van szép lakása, jó autója, annyi gyereket vállal amennyit akar, mindenre telik, amire kell. Na ez eléggé gyakran látszik a bajorokon.
 Szóval cél az, hogy én is hasonlóan viselkedjek a gyerekeimmel. Ha boltban vagyunk. Ellenben nem könnyű olyan megoldással válaszolni a gyerek, ami egymás karjába teríti a gyermekpszichológusokat, amikor a gyereked halkan, koncentrálva, módszeresen tépkedi le egy káposztáról a leveleket, amit egyáltalán nem szándékoztál megvenni... Az nem elég, hogy az egyik virágcsokornál szólok, hogy ne simogassa végig. Ha hat van kirakva, hatot simogat végig, és hatszor kell türelmesen megkérni, hogy ne tegye. Illetve végülis csak ötször, a hatodiknál már úgyis mindegy. És most akkor mit mondjak, ha sírva könyörög egy zacskó szódabikarbónáért (hosszas töprengés után azt gondolom, hogy a "natron" szódabikarbóna, én legalábbis annak használom, naná, hogy nincs benne a szótárban, ahogyan a lestyán sem), játszani, mert olyan szép... Van egy olyan szupermarket, amelyikben van olyan bevásárlókocsi, amibe bele is lehet ülni, nagyobbaknak pedig rá is lehet állni. Nem tudom, ez miért olyan nagy elvárás, legalább két gyereke van a legtöbb családnak, ehhez képest a legtöbb boltban csak egyszerű bevásárlókocsi van, amibe a szatyor helyére mehet egy gyerek. Viszont ha nem autóval megyek, hanem babakocsival, akkor mégis hogyan tolom azt is és a babakocsit is? Kitaláltam, vagy viszek magammal összecsukható bevásárlókosarat, vagy a babakocsi alsó kosarába pakolok. Ez persze eléggé behatárolja a megvehető készletet, de sebaj. Szóval a jó helyen, ahol persze ritkán vásárolok, mert drága, de van zimbo kolbász és szalámi, egyik benne ül, másik rajta áll, és szórakoztatják egymást. A kisebbik (és a nagyobbik) életkori sajátosságaiból adódóan ez abban merül ki, hogy köpködnek, kiabálnak, jó esetben tüsszentgetnek. Én rend kedvéért egyszer egyikre, egyszer a másikra szólók rá, a kicsi ugye még nem érti, de ne kivételezzünk vele se, nehogy a nagynak rosszul essen. Elkezdem tréfásan mondogatni, hogy "na ki a rosszabb, a Peti vagy a Simi, Nem lehet eldönteni." Jót nevetünk, folytatják tovább. Így állunk be a sorba a pénztárhoz, ahol kedvesen ránk mosolyognak az előttünk állók. Tovább kumuláljuk a jelenetet egy félig tréfás, félig komoly vitával arról, hogy kerül-e a kosárba gumimaci (NEEEM!), amire már hozzánk fordul az előttünk álló néni: "Nincs ma óvoda?" Ezt most így, tényleg magyarul. Mindenki nevet, sajnos nincs, kirándulnak a nevelők. Kiderül, hogy a néni nagyi, Simivel egyidős unokával, náluk múlt héten volt kirándulás. Összenézünk, hogy nincs ezeknek az ovónéniknek szívük, hogy csak úgy nyugodtan kirándulgatnak, miközben én kénytelen vagyok teljes létszámú gyereksereggel vásárolgatni.
Hát ilyen egy bevásárlás. Arról nem is beszélve, hogy mekkora móka lehet eljutni a boltig. Tudjátok vannak azok a fajta betegségek, amelyek addig tartanak, amíg be nem telefonálunk az oviba (vagy egyéb, megfelelő szakintézménybe), hogy a csemete aznap otthon marad, mert "szörrrnyen" (furrrchbar) rosszul érzi magát. A gyermek bágyadt, tüsszög, náthás a hangja, csak fekszik, étvágya nuku (max. valami csokis megy le a torkán), és hogy-hogy-nem még a homloka is meleg. Szülők megtanácskozzák, elhangzik a döntés. Jön a szirupízű gyógyszer, ami túró rudihoz hasonló függőséget okoz, na azt még mindenképpen megvárják egészen bágyadtan. Jó, legyen mese, hát mit csináljon egész nap szegény, ha csak feküdni tud, a plafont mégsem nézheti naphosszat. De (szerencsére) a harmadik mese után azért megúnja, és ideje, hogy megmozgassa tartalék energiáit.
További tíz perccel később fest, gyurmázik, ki és betolja a kocsit, fel-le rohangál, halandzsázva üvölt, smárolja a testvérét, akit éppen akkor imád bőszen, amikor minden lélegzetvétellel vagy hatvanezer bacit lövell rá. Egyszóval bírni nem lehet vele, betegnek egyáltalán nem tűnik (mi lenne, ha nem lenne az?). Viszont vásárolni meg kell, a betegségről tegnap még nem volt szó, jön a hétvége, és itt vasárnap minden szigorúan zárva, előre kell gondolkodni. Persze szitál az eső (itt többet esik esküszöm, mint Angliában). Nem baj, menni kell, majd felöltözünk. Hát mire kiér, nem tüneményessé válik megint? Bele a pocsolyákba (mehet, úgyis teljesen vízhatlan), átgázol az avaron, felkap egy botot, végighúzza a híd korlátján, aztán kardnak használja, megvív az ellenséggel, aki bokornak álcázta magát. Fel a pergettyűre, addig pörgessem, míg el nem szédül. Lejön, elesik, seggre az avarba, jót nevetünk, a kicsi is. Azután a boltig németül kiabálunk: "schneller, noch schneller!". Ennél már buliztunk rosszabbat verőfényes napsütésben a játszótéren is. Pedig most csak a boltba mentünk le...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése