2013. december 19., csütörtök

Miért kezdődne egy karácsonyi műsor 14.45-kor?

Biztos mindenki könnyen az eszébe tudna idézni egy szívfacsaró jelenetet valamelyik amerikai filmből (pl Gru), amelyben édes kicsi gyerekek kukucskálnak a függöny mögött egy karácsonyi fellépés előtt, lesik, hogy megérkezik-e a szülő, aki túl elfoglalt.
Az én szívem is elfacsarodik ilyenkor. Ha pedig egy hasonló előadásra késve érkező szülőt látok, mélyen elítélem, mert ugye hogyan lehet ilyesmiről elkésni.
Még akkor sem éreztem másként az ilyesfajta szülők iránt, amikor ma megérkeztem a Simi karácsonyi előadására pont abban a pillanatban, amikor felhangzott a taps, és a gyerek meghajolt.
Mi a fenének kezdődne valami .45-kor? Természetesen .30-kor kezdődött...
És nem ám beoson az ember észrevétlenül.Miután sikerült megbirkóznom a könnyeimmel a második műsorszám alatt (amit a másik csoport adott elő), az összes óvónő egyesével jött oda megkérdezni, hogy minden rendben van-e, mégis kit kellett kórházba szállítanom. Hiszen komoly munkám van abban az imidzsben, aminek keretében magamat megbízható, felelős és törődő anyukának állítom be, így a távollétem mintegy tüntetésnek számított.

Kicsi öröm az ürömben, hogy két hónapnyi rendületlen próba után tegnap Simike végülis úgy döntött, hogy mégsem játssza el a főszerepet...

Boldog születésnapot, anyuka...

2013. december 6., péntek

Peti beszokott.

A PETÍÍÍ BESZOKOTTTTT!

Szeptember 9-én kezdtünk, igaz kihagytunk másfél hónapot, de december 3-ára beszokott.
... a csatát én nyertem...

Csütörtökön voltam németórán. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mintha új pasim lenne. Sőt jobb, mert megvan a régi, jól bevált pasim is. Tehát annál is jobb, mintha új pasim lenne. Nekem most jó. És a gyerekeknek is, mert ilyen türelmes még soha az életükben nem voltam velük. A karácsonyi készülődésben ott tartok, hogy mélybordó csíkokat horgoltam, hogy át tudjam kötni velük a kanapé díszpárnáit, mintha ajándéknak lennének becsomagolva:


Jól el fogom tenni őket, mert ilyesmire úgysem lesz többet az életben időm... Na megyek szaloncukrot gyártani és németházit írni.

Mama, igazad volt, a manók mégsem húztak le engem a listáról...

Nálunk is járt a Mikulás...









Előre is kívánok mindenkinek szép karácsonyt!

2013. december 3., kedd

5 dolog, amire mostanában rájöttem

Elmentünk egy gyönyörű téli hosszú hétvégére Bad Reichenhallba, ami, ahhoz képest, hogy eddig nem is hallottam róla, egy igazi Winter Wonderland (avagy Winter Zauberland). 10 méterenként áll egy karácsonyfa, feldíszítve, az utcán, a kávézókban, a boltokban és a szállodákban is. Aki esetleg most felháborodik, azt megnyugtatom, hogy vagy nem igazi, vagy visszaültethető. Petinket nem lehetett lebeszélni arról, hogy elkezdje kibontogatni a szállodánk halljában álló műfenyő köré dísznek szánt ajándék-dobozokat. Ki tudja, hátha van benne valami, ami neki pont jó lesz.

Az közismert tény, hogy gyerek nyaraláson rosszabbul viselkedik, mint egyébként. Ez rendben is van, erre fel is készülünk. De az első dolog, amire rájöttem, hogy a gyerek annál rosszabb, minél puccosabb helyre mész (1.), és minél fontosabb lenne, hogy legalább az étkezések időtartamára:
- ne köpködjön,
- ne ordíbáljon,
- ne lövöldözzön a kezével, a villával, a rántott hússal
- a legidegesítőbb mesesorozat főcímzenéje helyett a kiskarácsonyt dudorássza,

- ne álljon fel a székre, asztalra, stb.
- ne autózzon a festményeken,
- ne kiabáljon idegenek után olyan dolgokat, amiket te sajnos nem értesz, illetve

- utazás közben ne utánozza szamarat a Shrek 2-ből (megérkeztünkmár? megérkeztünkmár? megérkeztünkmár?).
Apartmanban, ahol alsógatyában vacsorázhatnak a tévé előtt, majdnem angyalok. Egyiket sem csinálják a fentiek közül...

És Németországban vannak, akik odajönnek szólni, hogy így-meg-úgy ne hagyjuk, hogy a gyerek ezt-meg-azt csinálja. Tavaly még elszégyelltük magunkat, most viszont már tudunk (elsősorban én) annyira németül - a Milán is tud, csak én vagyok a visszaszólogatósabb. Sokkal visszaszólogatósabb - hogy az szégyellje el magát, aki odajött. A második, amire rájöttem, hogy aki nem bírja a gyerekeket, annak mindig rossz a frizurája (2.). Kócos vagy lenőtt. Inkluzíve az énektanárnő is.

Abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy a szüleim is ott voltak velünk, így a felnőtt-gyerek arány 4-2 re javult, ami már alulról súrolja a kibírható kategóriát, továbbá napi minimum 30 perc lehetőséget biztosít a szülőknek pl. közös szaunázásra. Azok a nagyszülők, akik az unokáktól két országnyi távolságban élnek, extrém unokahiányban szenvednek, következésképpen minden unokával töltött pillanatot megpróbálnak maximálisan kihasználni. Így volt alkalmam megtapasztalni azt is (3.), hogy két gyereket négy felnőtt három nap alatt képes lefárasztani. Ez az egyenlet matematikai szabályoknak nem engedelmeskedik: két szülő két gyereket soha sem képes eléggé elfárasztani. Ők ugyanis hamarabb fáradnak, és amíg az egyik hisztizik, a másik töltődik, ami a szülőkre nem igaz, még akkor sem, ha úgy tesznek, mintha nem figyelnének a hisztizőre. (4.)

Szóval kitartásunknak (és néhány eurónknak) hála, hazaérve kiélvezhettünk egy egész délutánt, amikor Örökmozgó Peti ült, és Dulifuli Simi elégedett volt. Én ezt az időt rántott hús készítésére pocsékoltam. Tanulság - ha pihenni szeretnél, ne kérdezd meg a családodat, hogy mit szeretnének enni, hanem süssél mirelit pizzát (5.).

2013. november 26., kedd

a fiaim vacsoráznak

Mindig elámulok, hogy milyen cukik.









Felhívom tegnap a nagymamámat, beszélünk pár percet, majd mondja, hogy szól az anyukámnak, hogy telefonáltam, ha hazaér. Mondom neki, hogy otthon van anyu is, már beszéltem vele. Elámul, hát akkor hogy-hogy őt is felhívtam? Tök gáz. Tényleg csak akkor hívom szegényt, ha az anyu nincs otthon? (Nem, de ő így érzi, így mindegy, hogy tényleg így van-e, ritkán telefonálok, na.)

U.I. a hátizsákot és a ronda viledás dobozt azóta elrámoltam a nappaliból...

2013. november 23., szombat

énekóra

Járunk már megint, kitartóan, utolsó verítékünkkel minden péntek délután énekórára, Musikalische Grundausbildungra.

Ugye a blog elején már meséltem arról, hogy Simi nem az az "űljünk csöndben és figyeljünk szorgalmasan" típus, ami nem mondom, hogy egyáltalán nem aggaszt így az iskolakezdés előtt.

Viszem tegnap a Simit, aki erre az órára sokkal szívesebben megy be, mint a tavalyira (noha a tanárnéni ott mérföldekkel volt szimpatikusabb), így eddig mindig gyorsan bekísértem a gyereket, ráköszöntem a nőre, és már rohantam is ki a teremből.

Hogy a kép teljes legyen, rajtam kívül csak olyan szülők mennek be a terembe (és talán köszönnek), akiknek a gyereke nem tudja egyedül levenni a cipőjét. A többiek csak messziről integettek, a nőhöz meg  egy szavuk se, mert távozáskor a gyerekek csak kiözönlenek, a helyükre meg özönlik egy másik adag. Vannak szülők, akik kedvesen üldögélnek a gyerekeik mellett előtte/utána, de az is igaz, hogy a múlt héten két család teljesen felügyelet nélkül kiengedett három 2 és 5 közötti kisfiút a parkolóba játszani. Abba, ahol az autók jönnek-mennek... szóval, hogy nem én vagyok a legszarabb anya a társaságban, noha kétségtelenül én töröm a legjobban a németet (mármint azok közül, akivel beszélt már valaha, mert bejár köszönni).

Szóval én csattogok be, tök jókedvűen, mert a Peti otthon alszik a Milánnal, én meg bevásároltam egész hétvégére a piacon, megvan az anyukám szülinapi ajándéka, a Simit az oviban nagyon megdícsérték, és tök jó zene ment a rádióban.

Erre elcsigázottan néz rám a banya, hogy a Simi annyira fárasztó, mert akadályozza az órát, és nem tudok-e csinálni én valamit. Namármost, én rendesen el is szégyelltem volna magam, de egyrészt jó kedvem volt, másrészt nemrég vontak le 400 eurót a számlánkról e nőszemély részére, harmadrészt rendesen nő az önbizalmam, mivel lefogytam 5 kg-ot és a hajam is jó. Kedvesen megkértem a Simit, hogy próbáljon meg ma jól viselkedni, mert a néninek nehéz megtartania az órát, ha ő eleven. De visszamentem a satrapához, és mondtam neki, hogy a gyereknek több feladatra lenne szüksége, mert akkor viselkedik így, ha unatkozik (nesze neked!). Ő meg így-meg úgy, hogy nem minden gyerek egyforma, és hogy nem mindenki érti meg azonnal, hogy mi a feladat, és amíg ő a kicsit lassabbaknak magyaráz, a Simi rosszalkodik.

Most komolyan kérdezem: miért velem beszél? miért a Simi a rossz? Miért nem hívja be soha egyetlen pedagógus sem a jó, de buta gyerekek szüleit, hogy sajnálja, a gyerek annyira lüke, hogy feltartja az órát, mert mindent háromszor kell elmagyarázni, de a többiek már régen csinálhatnák a feladatot? Tessék otthon kicsit többet foglalkozni vele, feladatokat adni, és megnézni, hogy el tudja-e végezni.

Miközben beszélünk, 5 kisfiú futkározik a szobában körbe-körbe (nem hangosan, nem veszélyesen, csak jókedvűen), csak addig, amíg a többiek a (lassabbak) a cipőjükkel foglalatoskodnak. Kérdi tőlem, látom-e. Látom én. Szörnyű. Tényleg elviselhetetlennek tűnik. Mondja túl nagy a csoport. Mondom, ha van kisebb, szívesen átmegyünk. Mondja nincs, az utánunk következőben is ennyien vannak. Ez biztosan megint az én hibám, mert egy év alatt 40x400 euróért én nem szeretnék 2x2 órát tartani. Na, megenyhül, hogy tudja ő, hogy péntek van, meg minden.

Simi, aki nem egy különösebben elveszett gyerek, hallva a beszélgetést, mentő ötlettel áll elő. Ő ma igazán jó lesz, cserébe én hozok neki egy Kindertojást. Nyilvánvalóan ebben maradunk.

Egy óra múlva állok az ajtó előtt, zsebemben a tojgli, mivel ismerem a gyereket, ha azt mondta, hogy jó lesz, akkor jó is lett. Jönnek ki vidáman, a Simi a szája elé tette a kottát. Ránézek e nőcire, látszik rajta, hogy mélyen elítéli, és a pokoli rosszaság jeleként értékeli, hogy a Simi a szája elé teszi a kottát. Átlátom, hogy ez a gyerek ennél a spinénél nem tud jó lenni. De Simi ebből mit sem érzékel, kéri, hogy kérdezzem meg a nőcit, hogy milyen jó volt, megérdemli-e a csokit. Innen tudom, hogy a gyerek jó volt. Megkérdezem, a nőci meg csak hápog, hogy "igen, egy kicsit ma jobb volt..."

Hát, én így nem tudok mérges lenni a fiamra. Most adok magamnak pár napot, hogy lehiggadjak, és eldöntsem, továbbra is bejárunk idegesíteni ezt a nőt, vagy egyszerűen felmondok, és járunk úszni.

2013. november 21., csütörtök

megint nagyon jól állunk

úgyhogy bölcsiről nem írok.

Ellenben Simit bevittem ma reggel az oviba. éppen arról tanakszunk az óvónővel (aki egy remek óvónő, és kedves ember is), hogy két hét múlva iskolaérettségi vizsgálat lesz, 8-ra be kéne érni. Na, mondom magamban, nem elég megemésztenem, hogy most tényleg elkezdtünk készülődni az iskolára (pedig még csak tegnap mondta a gyümölcslére először azt, hogy "bümi", a sárkányos mesére, hogy "így neveld, hogyan neveld a sárkányodat, és tegnapelőtt vettem még csak meg nagy pocakkal az első rugit, egy 74-es mikulásruhát), ráadásul oda kell valahová érnem 8-ra. Rosszabb, mint egy idézés.

Erre megjelenik egy szőke, kékszemű kisfiú, a társalgás abbamarad, mert az ovónéni karjába ugrik mosolyogva. Mármint a kisfiú. Az óvónéni meg mutatja, hogy nézzem meg, ennek a kisfiúnak mindig le van horzsolva az orra. Nézem, tényleg, szegény, beütötte valahová? Mire ezt végiggondoltam, a kisfiú már ki is ugrott az óvónéni kezéből (aki egyébként állt, nem ült), és elbúlta a cipőtartórács alá. Tudjátok, öltözködőszekrények, felül két-két polc, ezek alatt akasztók a kabátoknak, egy ülőfelület, hogy kényelmesen tudjanak a lurkók cipőt váltani, és az ülőrész alatt végigfut egy rács a kis cipőknek, 10 cm-re a padló fölött. Edvin ezalatt fekszik. A plezúr érthető. Ekkor odaér hozzánk szegény mamája is, aki csak fáradtan pislog. Látszik rajta, hogy 10 percenként egy órát öregszik. Az óvónéni mondja viccesen, hogy ha Edvint kerei, akkor a cipőtárolóban találja, mire nekem eszembe ötlik, hogy Simi múlt héten említette, hogy új legjobb barátja van, az Edvin. Én meg magamban örültem, hogy vége a Yalin-érának, mert az a kisfiú sokat rosszalkodott, és ilyenkor ugye a Simi is vele. Hát, nem biztos, hogy a büntiben töltött idő redukálódik az Edvin-éra alatt.

Én tudom, mert láttam, hogy vannak kedves, nyugodt kislányok (sőt kisfiúk) is a csoportban, akik szépen elrajzolgatnak, elpakolnak maguk után, szó nélkül mennek átöltözni, kezet mosni, stb, és azt sem tudják, mi történik az ember fiával, ha "büntibe" kerül, mert még nem voltak. De Simit ez a réteg különösebben sajnos nem vonzza jobban, mint a dekoráció. Illetve a dekoráció talán jobban is, mert van nekünk egy másik óvónénik is, szintén jó pedagógus, szintén nagyon kedves, sőt, a kollégái mesélnek nekem áradozva róla, hogy olyan vételen türelme van, hogy nem is tudják, hogy hogyan csinálja, órákig játszik a gyerekekkel, mindig nyugodt, semmi sem tudja kizökkenteni. De egyik reggel még kint öltözünk az előtérben, amikor óriási csörömpölés hallatszik belülről. Majd pár másodperc múlva az örökké türelmes Türkan ordítása: DÓMINIKKK! Merthogy Dominik átmászott pár polcon, hogy leverjen egy vázát (amit eredetileg én is nyújtózkodva értem volna csak el. Reggel 8.05-kor. Szóval nincs hibátlan ember, még egy örökké megértő óvónéni is kijöhet egy-egy másodpercre a sodrából (mert a következőben már ott guggolt a gyerek mellett, és csendesen magyarázta neki, hogy miért nem szabad ilyet csinálni). Akkor én mit mondjak, ha nem is vagyok egy higgadt típus?


2013. november 15., péntek

Őszi séta Landshutban

Egy ideje nem jöttem, mert kezdett jóra fordulni az aktuális bölcsi sorsa, de ha ezt leírtam volna, akkor biztos, hogy másnap újra beütött volna a krach. Most sem írok még semmit, csak annyit, hogy a gyerek kezd beszokni a bölcsibe, minden nap egy kicsit több időt tölt ott, én pedig kezdek beszokni a K&L áruházba, minden nap kicsit több időt töltök ott.

Namost én eddig rinyáltam, hogy soha nem bírunk egy olyan oktatási intézményt kiválasztani, aminek a közelében lenne egy bolt, ahova be lehetne csak úgy ugrani. Erre a bölcsi Landshut óvárosának kellős közepén van. Pl. egy Asia Shoppal egy épületben. Ha kilépsz a kapun, már épül előtte a Christkindlemarkt. Mit épül, a házak készen, a karácsonyfák feldíszítve, nem tudom, mit csinálnak rajta még egy hétig.




A tér sarkán a kedvenc házam, a 12. században épült, ma lakják, 2009-ben újították fel szakszerűen:



A kis cuki utcán áthaladva

a párhuzamos utca a Neustadt (így egyszerűen), ahol játékbolt, bank, pékségek, antikvitások sorakoznak, és: itt szokott lenni pénteken a PIAC.

 Az ott a távolban a landshuti vár.



A piacon természetesen annyi mindent vásároltam, hogy alig bírtam visszavinni az autóhoz.
Van itt minden. Bio zöldség, gyümölcs, természetesen. Bajor parasztok árulják a finom háztáji-termelői húst, felvágottat (vadból, bárányból is), sajtot, savanyúságot, lekvárt, mézet, tésztát, tojást, fűszereket, virágot, karácsonyi koszorúkat, kenyeret, péksüteményt és rendes süteményt. Törökök árulnak gyümölcsöt aszalt gyümölcsöt, magvakat, olívabogyók tömkelegét, ezerféle kencét, török lapos kenyeret. Az olívaolajat áruló fiatalember "kalimerával" köszön. Természetesen van egy stand kolbásszal, nyáron sörrel, télen forralt borral. A legnagyobb tömeg pedig az egyik péknél van. Beállok, met kell az a 21 embernyi idő, amíg egyáltalán átlátom, hogy mit árul (zsömlék -kenyerek mindenféle színben és formában, bajor-olasz-francia remekek,  fánk, perecek, bejglik, mézeskalácsok, hátul pedig krémes sütemények). Veszek egy Saxunt (azt sem tudom, édes-e vagy sós), és megfogadom, hogy inden héten kipróbálok valamit, amiről eddig nem is halottam.
Van lila krumpli, fehér sárgarépa, minden színű karórépa, csicsóka, birsalma, papaya, mérik a friss spenótot, rukkolát, ezer féle fejes salátát. Az árusok kedvesek, de profin nyomják, ha megállsz bámészkodni, még észre sem veszed, de már fizetsz. Minnél többet veszel, annál több az ajándék, kedvezmény. Az almás fánkját (ami nem fért el egy gyerektányéron, Simi 20 perce ette másnap reggel, mire meg tudott szólalni: finom!

Haladunk tovább, a Neustadttal párhuzamos utca (nem fogjátok kitalálni): az Altstadt. Itt szokott lenni a Landshuti esküvő, melynek keretében 4 évente egy hónapig újra eljátsszák Gazdag György bajor herceg és Jagelló Hedvig lengyel királylány 1475-ben tartott lakodalmát. A nászmenet minden vasárnap délután az Altstadon vonul fel, melyen erre az időre lelátokat építenek , majd látványos lovagi tornát tartanak.







A híres középkori templomot nem fotóztam le, egyébként ott jönne, az alsó kép jobboldalon véget ér, mert tatarozzák, és így ronda.

Az Altstadt végén a "Szentháromságtér"-en át lehet feljutni a várba (babakocsival azért iszonyú szívás).






És a végére a személyes kedvencem, amihez talán nem is kell semmit hozzáfűznöm:



Talán annyit, hogy e sorokat a jobboldalon vásárolt felsőben írom, balra pedig befújtam maga egy "La vie est belle" nevű parfümmel. Így lett kerek a délelőtt.







2013. november 6., szerda

annapetiésgergő mi vagyunk

Aki abból, hogy "Anna, Peti és Gergő" valamiféle gruppen jelenetre asszociál, nem fogja érteni a mai poént.

Bemegyünk az első magyar dalos foglalkozásra, a két kisfiam, meg én. A többi kisgyerek anyukástul már a helyiségben várakozik.
Tőlem megszokott, lehengerlő vehemenciámmal bemutatkozom:
- Sziasztok! Anna vagyok. Ők itt Peti és Simi.
Egy szőke, copfos kislány rám mered, majd odafordul az anyukájáhot, és jól hallhatóan odasúgja:
- Anya, azt hiszem nekem ez a könyv megvan.



2013. október 31., csütörtök

bölcsivel szarul állunk...

Bölcsivel szarul állunk, erről nem is írok többet.

Más meg mostanában nem nagyon van. Úgyhogy inkább megmutatom, milyen halloween tököcskéket sütöttem, és azt hogyan ették meg a gyerekek.







2013. október 25., péntek

beszoktatás (csapó 2), kindle, lilahagyma

Aki szoktatott már be oviba/bölcsibe, az tudja, milyen. Csak annyit szeretnék róla mondani, hogy így 4+1 hét után asszem gerincprotkóra lesz szükségem, annyit ültem földön/két éves gyereknek szóló "székeken", ölben gyerekkel. Nagyon szar.

Az új bölcsi: jó.
A Peti tapasztalatai a bölcsikkel úgy általában: rossz.

Én egészen jól viselem, nem vártam gyors sikert ettől a második próbálkozástól, annak is örülök, ha nem menekül sírva. Ma pl. egész jó napot zártunk, hiszen így az ötödik napon a Peti végre ott volt 8-tól 12-ig. Velem. Természetesen, de ez így is ünnepelendő, mert az első nap 15 perc volt. Ezt követően pedig miden nap 15 percenként szólt, hogy menne. Hol szerényebben, hol harsányabban. Ezt alátámasztandó, csak arra szeretnélek kérni Benneteket, képzeljétek el azt a pillanatot, amint egy csupa pasztel szobában 11 csupa pasztel kisgyerek gyertyafényben, bio bircher műzlit falatoz, közöttük három nővel, akiknek az agresszivitása együttesen nem haladja meg egy hároméves kislány szintjét, és mindegyikük nevel(t) vagy három saját és 50-100 idegen gyereket (egyikükre, írd és mondd, rá is van kötözve egy) elképedve figyel minket, amint Peti úgy visít, mint akit éppen forráznak. Nem értik, hogy egy ilyen tüneményes kisfiúnak mi baja lehet egy ilyen tüneményes helyen, mikor ott van az anyukája is, és a műzlire külön az ő kedvéért nem bio-almadarabkákat, hanem mazsolaszemeket szórtak. Csak én tudom. De annyira abszurd, hogy nem hinnék el. A mazsolák kicsit összetrutyizódtak műzlivel. A műzli pedig önmagában elegendő ok a sírásra, nemhogy egy összetrutyizott mazsola, hogy a mazsolaszelektálás közben műzlivel összetrutyizódó ujjacskákról ne is tegyek említést. És ezek a szegény nők ott ülnek, és vágni lehet a tanácstalanságot. Mi tényleg a magyar Pikler intézetbe jártunk? Pedig tényleg. Itt mondjuk az utolsó gondozó- vagy védőnő is tudja, ki volt Pikler Emmi, otthon szinte senki, nem is baj, az Intézet már nem is használhatja a nevét, mert zsidó volt és kommunista (nem megerősített információ).

El lett nekünk mondva, amikor a Peti lelkesen megkóstolta, majd lelkesen kiköpte a saját malomban őrölt árpából készült kását, hogy a gyerekek szépen, lassan szokják meg az ottani kosztot. Én elhittem, még akkoris, amikor másnap Peti szó szerint kimenekült a szobából amikor terítettek, és hiába mutogatta neki mindenki lelkesen a kölesfaírtot, annak a látványától is csak egyre idegesebb lett (ki nem?). Mára azonban felsejlett bennem, hogy talán mégis lesz egyetlen kivétel a bölcsi pályafutása során, aki nem szokja meg ezt a fajta táplálkozást.

Hogy jót is mondjak, a Peti itthon mindenre azt mondja, hogy nem, a bölcsiben pedig mindenre azt mondja, hogy nein. Mást nem, de ezt két nyelven.

Egyébként a napok jól telnek, ma pl. vettem tejet,kenyeret, és 2000 liter olajat. Igen, ilyenek vannak. Megtankoltuk a házat (olajjal fűtünk ugyanis). Simit szórakoztatta, engem annyira nem, de nehogy elfelejtsem, hogy legközelebb ne pont előtte takarítsak ki, mert ugyan az olajat kívülről töltik be, de a pasinger bejön a kazánhoz, kikapcsolni, bekapcsolni, ellenőrizni ezt-azt. Olajos cipővel, természetesen.

Nagyon jó helyen lakunk, ugyanis nemcsak, hogy Németországon belül a legjobb Bajorországban (közel van Mo-hoz, gazdaságilag ők a legerősebbek, és szeretik a sört is), de Bajorországon belül a legjobb pl. Landshut, ugyanis itt valóban nagyon magas a bajor parasztok aránya, majdnem veri a München környéki településeken élő magyarok számát. És a bajor parasztok (immár persze nem azok, de családilag igen) a legjobb fejek. Végtelenül kedvesek, egyszerűek, őszinték, jól neveltek, jóindulatúak, nem tudom, mi a sznob ellentéte, de ők azok (asznobok?). Mindenre van megoldásuk, semmin sem akadnak fent, és megszokták, hogy az életük alapvetően "a jó tett helyébe jót várj" kerékvágában zajlik le.

Csak érteni nem lehet őket. Ugyanis bajorul beszélnek. Ez nem olyan, mint a német, csak kicsit kacifántosan, nem, ez teljesen más nyelvnek hangzik. Mi a Milánnal úgy véljük, hogy jóval fejlettebb a németnél, hiszen kikopott belőle a németben annyira gyűlölt névelő-ragozás, a nyelvtana (külön van neki) inkább az angolhoz hasonlít. De érteni még a kötőszavakat sem értem. Annyira, hogy ha bajorul beszél hozzám valaki, németül is elfelejtek (nem vicc).
Így azután igencsak megszokott az, hogy andalgok a Petivel az Aldiban, odajön egy néni, majd kiesik a száján, úgy mosolyog, negyed órát beszélget velünk, ha kérdez valamit, erőteljesebben mosolygok, ha továbbra is kérdőn néz, akkor bólogatok, ő pedig mondja tovább megelégedve megint tíz percig. A Milán nem akarta elhinni, amikor ezt először látta, hogy milyen jól elbeszélgetek velük. Be akarta beszélni, hogy biztosan értem egy részét, de tényleg nem. Na, így vettem olajat. A bácsi, aki megtankolta a házat, bajorul csacsogott. Még meg is kocogtatta nekem a fejét csóválva a tartály oldalát zseblámpával, hogy látom-e én is, hogy "utzafiktidürrelej", én meg, nyilván, bólogattam. Úgyhogy nem tudom mi van, de hallottam, hogy csobogott az olaj a vezetékben. Viszont a számlára azt írta, hogy az "összeg köszönettel átvéve" (Betrag dankend erhalten). A hivatalos számlára. Amit leadunk a könyvelőnek. Szóval ilyenek a bajorok.

Pár szót azért tudok: van a Pfirtit (grüss dich, de csak elköszönésképpen, amolyan seeya). A kisfiú, az Puppe (ezt a Milán nem hiszi el, foggalmam sincs, mit lehet ezen nem elhinni, mindegy, szótár nincs), és a vízszerelő, a Kindle (igen, mint az ebook). És itt jutunk el a cikis részhez, amikor valaki, aki bajorul beszél, mondjuk felhív telefonon. Pl. a vízszerelő ('ük bé dö kindl"). És nem ám úgy van, hogy ha hallják, hogy németül is csak nyuszog az illető a vonal végén, akkor átváltanak szótagolt hohdojcsra. Nem. Ha visszakérdezel, tök ugyanazt hadarják el megint, tök ugyanúgy. Szóval ilyen beszélgetések eredményeképpen szoktam oda jutni, hogy asszem holnap, asszem kettő körül jön valaki. Asszem a vízszerelő. De lehet, hogy pénteken négykor a villanyszerelő. Mindegy, majd itthon leszek.

Más most nem nagyon van. Ja, de fogyózom. Ne röhögjetek. Eddig is, csak úgy ímmel-ámmal, de most már nem uzsonnázom csokitortát arra hivatkozással, hogy az ebéd csak töltött káposzta volt. Olyan lesz, mint az a régi nagy fogyókúrám, csak nem Krisztánál reggelizem, és nem is együtt ebédelünk a csapattal, hogy mindenki kiegye a salátámból a lilahagymát. pedig nem bánnám ám most sem. Mindig túl sok lilahagymát tesznek a salira a Jamben...
Szurkoljatok!

Puszi nektek!


2013. szeptember 30., hétfő

Milyen anya is vagyok én...

tegnap este beszélgettünk a férjemmel arról, hogy milyen sok németnek vannak bélproblémái errefelé, és hogy ezt magasabb rostfogyasztással lehet csak megelőzni
én váltig bizonygattam, hogy én aztán agyba-főbe csak rosttal tömöm a gyerekeket, de őszintén szólva az utóbbi időben ez annyira nem is igaz
ugyanis arra figyelek, hogy ne egyenek a gyerekek össze-vissza sok szart, mármint mesterséges ételeket, de tény, hogy mostanában inkább fehér kenyeret kapnak, és némileg háttérbe szorult a zöldség és gyümölcsfogyasztás is
na mondjuk nem is könnyű, mert a Simi ugyan megeszik egy nap egy almát, de a nyílt vitamin fogyasztása a két fiúnak ennyiben ki is merül, minden továbbihoz trükkök kellenek (pl. tésztára szósz turmixolt zöldségből, gyümölcsből muffin, mazsola, stb)
tegnap ugyan bevásároltam, de a tegnapi beszélgetés hatására ma mégis felkerekedtem a boltba, hogy beszerezzek egy csomó rostdús csodát, amit meg is esznek (brokkolit tésztaszószhoz, zabpehelykekszet, barna tésztát, cukormentes műzliszeletet, stb.)
Peti az üzlet közepén elkezd ordenáré módon üvölteni (ez mostanában - értsd: bölcsi beszoktatás - nem különösebben szokatlan tőle, bár korábban is hajlamos volt méltatlankodni a Lidl-ben)
mindenki felénk fordul, minket néz, Peti egyébként már az ölemben van, de csak sír tovább, szívszaggatóan, hangosan, látszólag nyúzzák (én tudom, hogy únja a banánt, viszont senki nem hinné el, a hangerőből és a szívszaggató faktor erősségéből kifolyólag)
hirtelen megpillantja a vállam mögött a gumicokros állványt, elegánsan levesz egyet, kérdően rámnéz
én természetesen nemcsak, hogy megveszem, de még a többi áru elé is rakom, és a pénztáros engedélyével (és az egész bevásárló közönség helyeslésével) már azelőtt felbontom neki, hogy kifizetem.

Majd, miközben gurítom a bevásárlókocsit az autóhoz, benne az elcsendesedett, szorgalmasan gumicukrozó deddel, esik csak le nekem, hogy milyen jó, hogy eljöttem ma bevásárolni, kifejezetten azért, hogy a gyerekeket egészségesebben tudjam táplálni.

Most akkor milyen anya is vagyok én?

"...amit nem szerettem volna az élő nyelvből megtanulni" rovatunk folytatódik

bal első, vezető oldali, autókilincs, eltört...

avagy a szerelő, amint végignézte, hogy
- beültetem a kicsit hátulra, bekötöm,
- beültetem a nagyot a másik oldalra, bekötöm,
- kinyitom az anyósoldalt, bemászom, belülről kinyitom a vezető oldali ajtót, kilököm annyira, hogy nem csapódjon vissza,
- kimászom az anyósoldalról, becsukom, majd  - amennyi eleganciával ezek után csak lehet - beülök a kormányhoz (magamban udvarias mosolyt intve a boynak, aki ugye udvariasan tartja nekem az ajtót),
megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben.

- Asszonyom,  a kilincs meglesz szerdára, de a lakkozás miatt itt kell hagynia az autót péntekig... - majd rámnéz, két gyerek szakad le rólam, meg egy hervadozó bőrkabát, valamint egy színben mind az én, mind a két gyerek ruháitól elütő hátizsák, amely többek között egy törött csokimikulást (igen, szeptember 30-án), és egy rohadozó, elfeledett sajtdarabot rejt, amit a srác nem tud, illetve nem rejti a forgalmit, ami viszont kiderült - vagyis hát nem tudom, hogy a lakkozás Önnek mennyire fontos...

A körömlakk, az igen, valamikor egyszer, régen...

"Nem hiszem el" rovatunk következő láncszeme pedig:

Az alap, hogy egy gyerek, amint beszokik az oviba/bölcsibe, azonnal elkap egy gusztusos kis takonykórt, hogy otthon kelljen maradnia, és lehessen előlről kezdeni a beszoktatást.
Petikém tud jobbat. Mivel a beszoktatást eleve nem lehet előlről kezdeni, tekintettel arra, hogy lineárisan semmilyen ívet sem ír le, egy megvastagított pontot maximum, ezért még a beszoktatás alatt elkapta a takonykórt.
Emberek: erről a bölcsiről ennyit.

U.I. Milán, ha így tudod meg, sajnálom, eltörött a vezető oldali kilincs mert odacsuktam a biztonsági övet, de szerdára megcsinálják, és a fényezés egy négyzetcentiméteren jött le.

2013. szeptember 18., szerda

bölcsi...

na ja, egy gyereket elengedni a bölcsibe, nehéz dolog.



De én, mint annyi mindenben, megint tévedtem. Ugyanis azt gondoltam, hogy a Simivel megjártuk a poklok poklát (ld. sírva bent hagyás egy olyan óvodában, ahol senki sem érti, amit mond, és semmit sem ért, amit neki mondanak). Ehhez képest egy átlagosan nehéz beszoktatás felüdülés lesz majd a Petivel.

A Petivel nincs is gond.

Viszont én kiakadtam. Kezdődött ugyanis ott, hogy nyár végén felhívtak, hogy egy héttel előbb kezdheti a beszokást Peti, ugye nem baj, ha átrakják a lilából a zöld csoportba? Nem persze, az fiúsabb szín. De amint letettem a telefont, megszólalt a vészcsengő, éreztem, hogy rosszabb csoportba kerülünk. Ha vissza tudnám forgatni az időt...

Már az első beszoktatós nap kicsit fura volt, mert az előző hétről maradt két beszoktatós kisgyerek, akik még nem mozdultak hozzátartozóik szoknyája mellől, és a mi hetünkön is ketten szoktunk be, mi mentünk 10-kor, a másik gyerek 8-kor. Így azután nem a csoportban kezdődött a buli, hanem kint a kertben, ahol egyébként is túl sokfelé kell figyelnie a gondozónőknek, és ott volt még két sírós. Szóval figyelemből az elején nem nagyon jutott.

Másnap azonban arra lettem figyelmes, hogy az egyik csaj a három közül, a legfiatalabb, rápaskol egy gyerek fenekére, mert az hozzávágott valamit az anyjához (aki egyébként ott volt). Sem a nő, sem a további egy nagypapa, aki még bent ült, nem kapta fel a fejét, nem háborodott fel, csak én. Később ugyanez a delikvens, a továbbiakban B (aszatlan) (becstelenítést átmenetileg nélkülöző) P (icsajszi) ruhájánál és karjánál fogva gyakran megrángatott egy másik kisfiút. A történethez hozzátartozik, hogy mindkét kisfiú török származású. Csak párhuzamot vonok. BP viszont nagyon kedves a szőke-rózsaszín kicsi lányokkal, kivéve egy kislányt, de az meg, ugye néger...
Hát, most lehet tippelgetni, hogy a Peti akkor minek számít, tán jól tettem, hogy a "vallás" rubrikát, szokásom szerint, kitöltetlenül hagytam a jelentkezési lapon.

Hazajöttem, telefonálgattam, emileztem határon innen és túl, még másik bölcsit is kerítettem, nem is alszom azóta rendesen. Minden esetre másnap az első adandó alkalommal odacsörtettem a főnéninkhez, és határozott, jogászos (=pain in the ass) hangsúlyommal kinyilatkoztattam, hogy amit tegnap láttam, az a Petivel semmilyen körülmények között nem fordulhat elő, sem paskolás (játékból sem), sem ráncigálás. A főnéni elszégyellte magát, megígérte, hogy intézkedik, és nyilvánvalóan intézkedett is, mert 1. a BP azóta sem néz a szemembe (az ügyet megelőzően még mosolygott is rám egyszer), 2. két teljes napig nem is ráncigálta a gyerekeket (amíg én bent voltam).

Eközben megtanultam szeretni a főnénit, akit nem könnyen, de azért lehet, és megkedveltem a harmadik nőcit is, aki egész korrekt kis gondozónő. Éppen döntésre is jutottunk a férjemmel, hogy akkor Peti marad itt, én maradok pain in the ass, és ha nem működik a dolog, akkor csak azokon a napokon viszem be, amikor nyelvórám van. Jó, másnap kiderült, hogy a nekem szimpi nőci csak beugró, ha valaki beteg más csoportokban, akkor ő helyettesíti... őt meg helyettesíti a mi csoportunkban valaki, aki éppen ráér. Normálisak ezek?

Mindeközben a lila csoport óvónénije tüneményes kedvességgel üdvözöl minket minden alkalommal, amikor találkozunk, mert megkérdezte, ő-e az a Peti, aki majdnem hozzá került (én mondjuk fel tudnék rúgni valakit, de legfőképpen magamat). Nem, nem mehetünk oda vissza, megkérdeztem azt is.

Én folyamatosan azon töprengek, hogy kivel szúrjak ki inkább, magammal, hogy nem megyek nyelvtanfolyamra, a Petivel, hogy ott hagyom ebek harmincadjára, vagy a Simivel, hogy elviszem a Petit egy másik bölcsibe.

Miközben pedig én eszem magamat (és a karamelldarabkás Milka csokit, ami egyáltalán nem paleo), a Peti egészen jól elvan a BP-val. A BP láthatóan igyekszik távol tartani magát a Petitől, és más gyerekekkel foglalkozik, de a Peti meg állandóan őhozzá megy oda, ha valami kell neki. Egyszer, csak úgy mellette elhaladtában, megsímogatta a kezét. Mármint a Peti a BP-áét.

Most vagy az ilyen széparcú, teltfenekű, únott tekintetű csajszik jönnek be neki, akik rá sem hederítenek, vagy egyszerűen én is egy sárkány vagyok, és rám emlékezteti...

Jelenleg így állunk.

Ha olvassa valamelyik Pikleres anyuka, akkor megérti, mit érzek most...




2013. szeptember 10., kedd

palacsintasütés





Egy esős őszi délutánon:


Simi: - Mama, sütünk együtt kenyeret?
Én: - Én arra gondoltam, hogy süssünk inkább palacsintát, jó?
Simi: JJJÓÓÓÓÓÓ!!!

Később, az elkészült palacsintát falatozva:

Simi: Mama, ez a palacsinta, amit készítettél, azt mutatja, hogy mennyire szeretsz, ugye?
Én (elalélva): Hát persze, sőt.
Simi: Igen, mert a palacsintában több a finom rész, mint a kenyérben.


2013. szeptember 6., péntek

jópofa

amikor a férjed, aki természetesen lehetőleg a teljes szabadidejében a neten lóg, egyszercsak felröhög. Kérdem, min röhög, és kiderül, hogy az én blogomon pont.
Jópofább, mint amikor egyszercsak bejön hozzád a szobába, válladra teszi a kezét, és elkezd vígasztalni. Mert a blogomon szomorkodtam...

Szóval az újrakezdés ezúttal (is) jól sikerült. Ha előre megmutatják nekem az óvónénit, én sem paráztam volna kb. fél évet. Vannak ugyanis olyan pedagógusok, akik szeretik a gyerekeket és megértik őket. Ezért kedvesek és türelmesek velük. Na, Maria személyében kifogtunk egy ilyet. Tök szuper, remélem nem lesz akadálya annak, hogy jövőre Peti is hozzá kerüljön.

Mert a Peti jelenlegi gondozónője nem egészen ez a típus, de legalább nem ellenszenves.

A többi néni, mert Simiékre 24-re vannak hárman, Petiékre 12-re szintén hárman, oké. Az ovis másodhegedűs kifejezetten klassz, a harmadik (a gyakornok) okés, Petiéknél a másodhegedűs és a főnéni is okés, a harmadik (a gyakornok) az nem okés. Peti a belátogatás napján bekakilt, tisztába tettem, mellettem pedig a gyakornok pelenkázott egy másik kicsit, de azzal az erővel krumplit is pucolhatott volna... Volt ilyen gyakornokunk a Simi előző ovijában is, pontosan lehetett tudni, hogy a tanév során kora tavasszal pár hétig feltehetőleg volt pasija, az év további részében pedig nem volt neki. Ott a másodhegedűsről is tudtuk, mikor jött éppen meg neki, vagy tünemény kedves volt, vagy egy mísz p'csa. Ehhez képest Simi jól járt (nagyon).

Petivel nem tudom mi lesz, minden azon múlik, hogy a gyakorlatban hogyan passzolnak össze. Lehet, hogy őt pont megkedvelik, és neki jó lesz, vagy az ellentéte. Ahogyan az lenni szokott, persze a másik csoport gondozónője (ahova egyszer bekerült nyáron, után viszont kikerült), tünemény...

Nagyobbik fiam az első napján a következő látványt nyújtotta a bölcsis csoport ablakából leselkedő anyjának:
- játszott az udvaron, halkan, kulturáltan,
- amikor az óvónéni először szólt, hogy rakják el a játékaikat, felpattant, és helyre rakta az ásóját,
- hosszú percekig türelmesen sorba állt,
- amikor az óvónéni szólt, hogy a földön van még egy kis játék, ő pattant oda elsőként, hogy felvegye,
- a rossz gyerek, aki fadarabot dugdosott az előtte álló kapucnijába, nem ő volt,
Majd, amikor mentem érte ebéd után, láttam, hogy:
- rántott halrudacskákat eszik,
- spenóttal.

Ennyit arról, hogy megéri közösségbe vinni a gyereket. És visszatérve a jó pedagógusra, a Maria képes arra - amire én nem - hogy amikor egyszer véletlenül mégiscsak rászól egy gyerekre, akkor az azonnal teljesítse a kérését.

Ez emlékeztet engem a legdrágább főnököm (lányok kedvéért: B.S.) jótanácsára, amit közigazgatási pályafutásom elején osztott meg velem. Szerinte ugyanis úgy kell dolgozni (mármint a közigazgatásban), hogy ne legyen fellebbezés. Ha ez mégsem sikerül, és mégiscsak becsúszik valahonnan egy fellebbezés, akkor annak viszont helyt kell adni. Na, ez pont olyan megvalósíthatatlan, mint amilyen valószínűtlen az, hogy a fiam velem szemben (is) ezt a hozzáállást tanúsítsa.

Én egyébként jól vagyok itthon, kiszelektálva a lépcső alatti tároló, rendezve a tisztítószer, gyógyszer és tisztálkodószer kavalkád, rendben a játékok, elöl a hosszúnadrágok, előkerítettem a pókember fejét és autóját is, valamint megnéztem a You Tube-on egy videót arról, hogy hogyan érdemes apróra hajtogatni azokat a ruhákat, amelyeket fiókban tartunk, úgyhogy a férjem alsógatyái miniatűrben sorakoznak a fiókjában, rendkívül átláthatóan. Miután fentiektől rendkívül büszkén, és a vadiúj (mármint nekem, vadiúj igazából 8 éve volt) Böszmével (Kia Carens) tegnap átruccantam a barátnőmhöz az előző lakásunkba, megrettenve láttam, hogy náluk:
- muskátli van az ablakban, ahol nálunk másfél évig csak az előző lakó kipusztult kórói száradtak, utána ikeás művirágok,
- frissen eltett befőttek és lekvárok sorakoznak a konyhaszekrény tetején, ahol nálunk három, egymáshoz nem illő, ízléstelenül elrendezett, üres sörösüveg állt,
- nincs morzsa a padlón az étkezőasztal alatt,
- nincs porcica a szekrények alatt,
- rendesen összehúzható függöny lóg az erkélyajtó előtt, ahol nekünk két csík anyag függött csak, ikeás felvasalós csíkkal "beszegve",
- lejött a trutyi a kerámia főzőlapról, amiről én azt hittem, hogy kopás, de kiderült, hogy trutyi,
- és ő dolgozik.

2013. szeptember 1., vasárnap

elkezdünk már megint valamit

Annyiszor elkezdtünk már valami újat.
Elkezdtünk együtt járni.
Elkezdtünk egyetemre járni.
Elkezdtünk spanyolul tanulni.
Elkezdtünk állást keresni.
Elkezdtünk dolgozni.
Elkezdtünk együtt lakni.
Elkezdtünk nászutat keresni.

Elkezdtünk védőnőhöz járni.
Elkezdtünk babakocsit nézni.
Elkezdtünk szoptatni, pelenkázni, babát sétáltatni, álomba ringatni.
Elkezdtünk összepakolni, hogy új lakásba költözzünk.
Elkezdtünk bölcsődébe járni.
Elkezdtünk állást keresni külföldön.
Elkezdtünk csomagolni, hogy új országba költözzünk.
Elkezdtünk gyereket felkészíteni kistestvér érkezésére.
Elkezdtünk egy új életet egy új országban, egy új létszámmal.
Elkezdtünk németül beszélni másokkal és néha egymással is.

Elkezdtünk ismerősként élni az újban.
És újra elkezdtünk csomagolni, hogy újabb városba költözzünk.

És most elkezdünk, megint, töretlen hittel és akarattal megint egy újat.

Holnap Simi elkezd az új óvodájába járni.
Jövő héten Peti elkezd bölcsődébe járni.
Jövő utáni héten szintfelmérőre megyek, és elkezdek rendesen megtanulni németül, hogy elkezdhessek állást keresni, ami mellett elkezdhetem - újra - az egyetemet.

Elkezdünk - újra - hatkor kelni.
Elkezdünk - újra - 8-ra ott lenni.
Elkezdünk - újra - uzsonnát csomagolni.
Elkezdünk - újra - kapkodva csicsit/cumit/sapkát/kesztyűt keresni.
Elkezdünk - újra - csatát vívni az öltözésért, az evésért, a cipőfelvételért, az autóba ülésért, és annyi csendért, hogy a garázsból való kitolatás alatt halljam a tolatóradart.

Elkezdünk - újra - különórára járni.
Elkezdünk - újra - hétvégén takarítani és bevásárolni.
Elkezdünk - újra - vasárnap hajat mosni és körmöt vágni.

Közben nézem, ahogy a szomszédaim egymással beszélgetnek, arról, hogy az egyik anyja és a másik apja milyen rózsát ültetett anno. Ahogy a kórház előtt összefut két babakocsit toló anyuka, akik megnézik egymás gyerekét, kezet rázva gratulálnak, majd felmennek együtt a Mutter-Kind Treff-re.
Ahogy anyukák elviszik a saját volt gyerekorvosukhoz a gyerekeiket. Ahogy az egyik gyerekre nagymama vigyáz, amíg anyuka a másikkal fogorvoshoz/tornaórára/fodrászhoz/halloween körútra megy. Ahogy visszamennek dolgozni egy munkahelyre, ahol várják őket.
Ahogy eltűnik az utca sarkán az a sötétkék autó amelyik a legjobb barátnőmet viszi haza 3 nap ittlét után, ami alatt még annyi mindenről nem beszéltünk, és még annyi mindent nem mondtunk el, pedig ...

Szeretek itt lakni. Jó itt, de azért gyökereink nincsenek. Ebben az  életben nekünk már nem is nagyon lesznek. A gyerekeinknek mi teremtjük elő őket, de azért együtt könnyezünk velük, ahogyan kikísérjük  a nagyszüleiket a vonathoz.

Szemét dolognak tartom, hogy nem volt más választásunk, és szemét dolognak tartom, hogy továbbra sincs.

2013. augusztus 20., kedd

Gépkocsi ügyintézés

1. nap: Annuska autója tönkremegy.
2. nap: Annuska kinéz egy leselejtezés előtt álló, de még épp motorral guruló autót.
3. nap: Annuska és a régi tulaj aláírja az adásvételi szerződést (netről letöltött, mindegy milyen, nincs szabvány, a Ptk/Btk egyébként is tiltja), Annuska átveszi az autót (amiről a tulaj leszedi a rendszámot, mert viszi tovább a következő autójához).
Annuska interneten biztosítást köt a kocsira, így kap egy kódot, amivel a nevére írathatja az autót. (Amíg nem igazolja valaki, hogy van kötelező felelősségbiztosítása, nem írják a nevére az autót. Megveheti, beállíthatja a garázsba, de nem közlekedhet vele.)
4. nap: Annuska gépkocsi adásvételi szerződéssel, a kocsi papírjaival,  egy személyivel és a kóddal becsattog a "Zulassungstellére".
Húz egy sorszámot a tök üres váróban, leül, majd a következő percben szólítják a sorszámát. 1 perc.
Bemegy a 11-es szobába, elmondja mit akar, átadja az iratokat, választ rendszámot. 2 perc
Elmegy a kasszához befizetni az eljárás díját (kártyával). 1 perc
Átsétál a kasszával szemben lévő szobába a rendszámért (ott állnak már a pultnál, Annuska diszkréten megáll az ajtóban, de ebben a pillanatban előkerül egy második ügyintéző, aki azonnal elkezdi legyártani a kiválasztott rendszámot. Rendszám elkészül, Annuska fizet. 3 perc.
Kész rendszámmal vissza az első kisasszonyhoz, aki felragasztja a matricákat a rendszámra, és sok boldogságot kíván az új autóhoz. 1 perc.
Összesen 8 perc.
Új rendszám felrak, autózás megindul.
5-8. nap: az illetékesek leszlopálják a bankszámláról a biztosítási díjat és az éves adót.

2013. augusztus 19., hétfő

turbócsiga

Simivel ülünk a kertben.
Simi: - Mama, olyan van igazából, hogy "turbócsiga"?
Én (wtf???) - Nem Simi, a csiga egy nagyon lassú állat.
Simi: - Aha. Mindegyik?
Én: - Igen, mindegyik.
Hosszú csönd.
Simi: - De, mama, azért majd egyszer felturbózunk egy csigát?
Mit lehet erre válaszolni?

Lenyaraltunk, kérem szépen...

Múlt szombaton bepakoltuk a még rendelkezésre álló kombiba a két gyereket, vadiúj gyermekülésestül (mert a régik ugye Renault-ban, Pesten), egy nagymamát teljes strandfelszereléssel, egy összecsukható babaágyat és egy szétnyitható babakocsit, 5 rend ágyneműt, strand- és fürdőtörülközőt, egy mentőmellényt, két búvárszemüveget, karúszót és gumiúszót minden méretben, homokozólapátot, felfújható cápát, alvóautókat és foszforeszkálós cumikat (ez különösen éjszakai autózás során bizonyult hasznosnak), 8 üveg olasz tésztaszószt 4 doboz olasz tésztával (le volt értékelve a Lidl-ben, na), egy darab két képernyős hordozható dvd lejátszót 1 lejátszható és 9 le nem játszható (pl. összekarcolt) DVD-vel, 1 PS portable-t, egy Tabletet, egy ebook-ot, valamint 5 féle töltőt és 25 féle kábelt az utóbbiak különböző helyen és időben történő összedugásához. A fennmaradó helyre került némi ruha, de úgy, hogy nekem nem volt hosszú ujjúm sem, nemhogy zárt cipőm vagy sortnál hosszabb nadrágom. Zuhogó esőben így egy darab nagyon jó áron szerzett lila strandcipőben grasszáltam végig Velencét, és amikor végre rászántam magam, hogy vegyek végre egy "I Love Venice" feliratú esőkabátot (egyébként I actually love Venice, csak ne lenne mindig annyi a turista), abban a szent pillanatban az eső is elállt végre. Méghogy nem lehet az időjárást befolyásolni. Napsütés = 6 Euro.

Szóval kib"szott nagy dugóban lecsorogtung Cavallino-ba, és mivel a legutolsó 2 órát lépésben töltöttem két fáradt, üldögélni órák óta képtelen, üvöltő/síró/rugdosó/verekedő stb. gyerek társaságában, még mozgó járműből rátámadtam az apartmantulajdonosra, hogy azonnal helyezze kilátásba a tengerpartot, ami az internet szerint 50 méterre van, mert k"rvára egy belvárosi utca kellős közepének tűnt a környék. Kiderült, hogy a "bitch" 60 méterre van. Mármint a beach valóban 60 méter, de két kilométerre a benzínkút mellett még strichelt pár egészen mutatós bitch is. A poén nem volt új számunkra, 5 éve járunk az olasz partokra nyaralni különböző formációkban, és kivétel nélkül bitch-nek mondják a beach-et, inkább olyan "de jó újra itt lenni" érzés fogott el tőle, itt minden va bene.

Ezért járunk ide. Mert én, aki állandóan parázom és elővigyázatoskodom (ld. mentőmellény) tökéletes nyugalommal viseltem, hogy az autónkat őrző parkolóhoz vezető egyetlen és legutolsó hajójáratot próbáljuk elcsípni Velencéből, de kiderül, hogy a jegy szinte semmilyen információt nem tartalmaz, viszont a kikötőben álló hajók sem. Ellenben egy francia csapat (szintén a déliek közül) nem messze tőlünk találnak egy edzőcipős, ősz hajó bácsit, aki megnyugtatja őket, hogy innen me majdgy a hajó Punta Sabbioni felé. Anyósom és a reménybeli útitársaink már-már hisztérikus állapotban vannak, továbbra sem látszik se messze, se távol olyan hajó, amin ilyesmi felirat lenne, sem semmilyen kiírás, ráadásul a hajóra várók száma legalább duplája egy hajó befogadóképességének, de én tudom, a bácsi megmondta, megyünk valahogy Punta Sabbionira. A bácsi végül fontoskodva sorba állítja a Punta Sabbionisokat egy dokkhoz. 1 perc múlva megkéri az így felsorakoztatott, minden centiméterért megverekedett 60 - őrjöngő - embert, hogy álljanak félre, és engedjenek el egy piros sapkás turistacsoportot (akik már a sorakozó előtt is ott álldogáltak, tehát mehettek volna eleve előre). Ezek felszállnak egy hajóra, és további egy perc múlva távoznak. Kiköt helyettük egy másik hajó, erről ugyanannyian leszállnak, majd további egy perc alatt beáll a semmiből egy harmadik hajó, erre felszállhattunk végre mi, és sebesen röpültünk Punta Sabbioni felé. Va bene...

A nyaralás egyébként pontosan úgy zajlott, ahogyan az tengerpartokon két gyerekkel szokott, mind a húsz ujjunk folyamatosan ráncosra volt ázva, a fogunk alatt is homok csikorgott, minden rosszalkodásnál megígértük, hogy ma aztán biztosan nem ülhetnek fel egyetlen pénzbedobós szarra sem, azután este természetesen felültek fejenként minimum kettőre. A kicsi még nem tud beszélni, de mutatja a kicsi kezével, hogy kéri a pénzt bedobni.



Simikém naphosszat parafákockákból álló úszógumit hordott, amelybe lezserül beletűzhette vízipisztolyát, szemére biggyeszette úszószemüvegét, és így tartotta sakkban a riviérát. Petikém ennek ellentéte, bármit adtál rá, mindent levett, háromszor mentettük ki a gyerekmedencéből. Olasz és német gyerekekkel barátkoztunk. Mi is mert próbáltuk elhárítani a nyelvi akadályokat, és kiderült, hogy nem is beszélek rosszul olaszul. Végül azután a Bambino (=Peti), a Simon, a Lorenzo, a Marco és a Tim egyezményes internacionális nyelven (a Simi németül ordított az olaszokkal, a német meg az olasz gyerekek angolul ordítottak velünk) fújták a vízbe a levegőbuborékokat (még a Bambino is megtanulta), és fröcskölte egymást vízipisztollyal (pistole d'agua). Édesek voltak.



A visszautunk sem volt éppen mindennapos, ugyanis előző este éppen befejeztük a vacsorát, és még nedves fürdőruhában éppen elkezdtem kényelmesen pakolgatni elfele a már valószínűleg nem kellő ruhadarabokat, amikor is az egyébként higgadt férjem izgatottan elém állt, és páni hangon közölte, hogy a németek már indulnak. Namármost mi, hazátlan bitangok, ugyan németek (még) nem vagyunk (teljesen), de azt az egyet megtanultuk, hogy amit a németek csinálnak, az általában jó. Tehát, összenézünk, kiderítettük, hogy egy óránk van elhagyni a szobát (ez olyan végtakarításos szállás volt, különben bukik a kaució). Megcsináltuk, úgyhogy mire bejött a Sabbath mi már az autópályán voltunk.

Nem is akárhogy. Ugyanis, hogy a férjem ne fáradjon el kb. 11-ig, amikor nekem már lecsukódik a szemem, amíg bírtam, én vezettem. Mármint a sztrádától. Olaszországban ugyanis nem vezetek. A férjem biztonságosan vezet ott is, remekül ráérzett a lényegre: "amikor tiszta a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Az olaszok nagyon jól vezetnek, de ahhoz, hogy átlagember ne ütközzön velük frontálisan, ott kell születnie. Vagy mesterien végrehajtani a fenti egyenletet. Én nem tudok olyan gyorsan döntést hozni, nem is szoktam műtőben életeket menteni, vagy (kevesebb, mint) 15 perc alatt teljes CT protokollokat csinálni lelettel együtt, így nekem kicsit több idő kell ahhoz, hogy behajtsak egy háromsávos (ötszög alakú) körforgalomba. De azt gondoltam, hogy az autópályán nem lehet olyan nagy a gond, van két párhuzamos sáv, ott haladnak párhuzamosan az autók, sebesség szerint.

Egyetlen bökkenő akadt csak, igazán egy nagyon kicsi: az tudniillik, hogy nekem alapjában véve más elképzeláéseim vannak a felhajtósávról. Alapvetően pl. azt feltételezem róla, hogy egy sáv. De ott nem, épphogy egy kis elnyújtott háromszög. Téglafallal lezárva a szélén. Szóval tapostam én a gázt felhajtáskor, de egyszercsak ott találtam magam egy iszonyat forgalmas autópályán, felgyorsítva kb. 65-re, előttem betonfal 15 méterre, balra meg egy baszott nagy teherautó 80-al. Rámvillant. Nem volt időm morfondírozni, hogy ezt most úgy érti-e, hogy beenged, vagy nem, mert vagy fék, és akkor a mögöttem jövő rohan belém, vagy betonfal, vagy fullgáz. Szóval az autópálya esetén kicsit korrigálni kell az egyenletet: "mindegy, hogy tiszta-e a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Ugyanezt előadtuk pepitában, amikor kényelmesen előztem egy teherautót (én hülye, tényleg nem kéne Olaszországban vezetnem, ha nem tanulok semmit a saját hibáimból sem), aki elé meg behajtott egy felhajtó autó. A teherautó úgy húzta rám a kormányt, hogy milliméterek múlt mindhárom autó épsége.

Miután fél órát álltunk sorban a női vécénél, éjjel egykor, ahol egy németül beszélő orosz néni egyesével engedte be a pisilni vágyókat (ájjné dámé, néch ájjne damé, héárren fréáj), végre átértünk Németországba. Hajnali kettő volt, és megcsapott a hazaérkezés szele. Tudjátok, amikor hosszú útról hazaérkezel, mindig valahogyan értékeled a végcélodat. Magyarországra hazaérkezve mindig figyeltük, ahogyan egyre szürkül a táj, egyre rosszabbak az utak, egyre több a graffiti, de értünk minden kiírtást, tudjuk merre kell menni, tudjuk, hogy nem szabad a ráülni a benzinkúton a vécére, stb. Mindig elmeséltük magunknak azt a viccet, amikor vakond anyuka felhozza a vakond kisfiút a felszínre, és megmutatja neki a várost. Minden szép, színes, izgalmas, tiszta. Ezért a vakond kisfiú megkérdezi, hogy ha ennyire szép itt fent, akkor miért laknak ők ott lent. Mire vakond anyuka ezt válaszolja: azért kisfiam, mert ugyan kicsit koszos, kicsit büdös, kicsit szűk, de akkoris a mi otthonunk.Keserédes pillanat, amikor 30 év kisvakondság után, némi lelkiismeret furdalással máshova érkezel haza, mint ahová születtél, azt érzed, hogy itthon tisztaság van, széles sávok, jó utak, ésszerű kiírások, kedves kisvárosok, és határtalan rend, kiszámíthatóság és nyugalom.

Mindezt alátámasztandó, elmesélem, hogy a nyaralás hetére esett a kukaürítés napja (két hetente egy fél kuka "Restmüllt" termelhetünk (csomagolások, papír, üveg és biohulladék után fennmaradó szemét), ami egy jóétvágyú pelenkás mellett igencsak szűkös. A kukákat dekoratív kukatárolókban tartják az emberek, ami általában a kerítés mentén van kiépítve. A nagy nap előtt este 6-tól lehet kihúzni a kukát, és amint kiürítették, ismét eltávolítani az utcáról, legkésőbb estig. Már beletörődtünk, hogy ez az ürítés kimarad, ugyanis nincs ki kihúzza a kukát. Nem baj, gondoltuk, majd még jobban spórolunk a szeméttel, esetleg elvisszük valahova a felesleget. Erre megjövünk, és amikor először viszem le a szemetet látom, hogy a kuka üres. A kukások - gondolva, hogy nyaralunk - elővették a tárolóból, kiürítették, majd ugyanúgy visszatették, ahogy volt. Ehhez mit szólt volna szegény vakond anyuka...

2013. augusztus 8., csütörtök

köszöntő, kocsi, kamaszodó ötéves

Először is köszöntöm azokat az olvasóimat, akikről megtudtam, hogy kik, Kriszta, Petra és Kata, további jó szórakozást, biztatásnak vettem szavaitokat. Taki, Totya, szívesen látlak benneteket is!
Ahogyan mindenkit, akit érdekel az engem övező kosz és kvártély.

Másodszor. Az autó. Ugye ódákat zengtem arról, hogy milyen rendesen átutalta a biztosító a pénzt az autó összetörése miatt. Gazdasági totálkárosnak kiáltották ki. Mi azonban gondoltuk, megoldjuk okosban. Csak egy kis szépséghiba a jobb hátsó fertályon, jól hazavisszük Magyarországra, és még csak nem is nyomott áron, a biztosítási összeg töredékéért megcsináltatjuk, a többit meg megtartjuk. Így is lett, a Renault szépen hazagurult, Sanyi műhelyében elpihent két hetet (egy hetet csúszott, mi reklamáltunk, ők meg nem értették, egy hetes csúszást augusztusban hogy lehet megreklamálni, mi meg kicsit mintha elszoktunk volna már ettől...), majd szebben, mint újkorában, elhoztuk.

Másnap beleült: a két gyerek, a férjem, az anyósom, meg én, minden csomagunkkal. 42 fok, délután kettő, elindulunk. Minden jól megy, a két legszuperebb gyerekülésünk mellett hátul kényelmesen elférni, a légkondi jól hűt, a kocsi gyönyörű tiszta. Kiérünk az M1-esre, Milán gyorsít, beér a külső sávba, majd a belső sávba is, megjelenik a szemén a sebesség okozta izgalom, már éppen dicsérné a benzines autók pörgését, amikoris hirtelen szokatlan arckifejezést ölt az egyébként kedves arca, kisorol, egészen a leállósávig. Leállítja a motort (így a légkondit is), bekapcsolja az elakadásjelzőt, majd orvos létére viszonylag kevés empátiával közli, hogy az autó sajnos - nincs többé. Kijön mindenki, apukámtól kezdve egy csinos trailerig, megállapítást nyer, hogy:
- én az ütközéskor rükvercben (Rückwaerts?) hagytam az autót (mert ennek a típusnak van egy lopásgátló szerkezete, amit r-ben kell a váltóba helyezni - ki a faszom akarta volna ellopni, BMW-k, audik és VW-ek mellett parkoltam...)
- ezért megsérült a motor egy fogaskereke, ami szépen komótosan kinyírta a motort
- a kattogás, amit az ütközés óta rükvercben éreztem, tényleg rosszat jelentett
- ezzel nem megyünk haza Németországba

- kibaszott sok a csomagunk, hogy vonatozzunk,
- teljesen őrölt volt, aki a csomagtartó aljára tervezte elhelyezni az elakadásjelző háromszöget, de legalábbis nem akadt még el fullra töltött csomagtartóval (mi úgy szoktunk jól elférni, hogy egy jó adag cuccot nem is zsákolunk be, hanem kitömjük vele a lyukakat, így szabadon hézagot töltött nálunk aznap a 2 bőrönd 3 sporttáska, három reklámszatyor és egy hűtőtáska mellett: 3 l ásványvíz, 2 pár strandpapucs, egy felfújható babaúszógumi, egy búvárfelszerelés és egy darab kétcsöves manikűrlámpa zselés körömlakkszárításhoz)
- nem is volt olyan oltári nagy hülyeség, hogy a németek azt mondták a kocsira, hogy totálkáros
- teljesen felesleges volt a kocsit megtankolni, felautópálya matricázni Landshutig, kitakaríttatni, valamint megszereltetni.

A történet további része nem különösebben izgalmas, a biztosítási összeg fennmaradó részéért vásároltunk magunknak vonatjegyet, és töltötünk egy feledhetetlen éjszakát az EuroNight Kármán Imre járatán, ahol egész éjszaka találgattuk, hogy vajon melyik hálófülke utasait találja reggel holtan Poirot.

Szóval autó ügyben se pénz, se autó. Rém okosak vagyunk, na. Mindenki magát okolja, de én tudom, hogy én vagyok a hibás, mert lustaságból nem parkoltam az ütközés előestéjén kettővel arrébb, inkább megvártam, míg kiparkol a VW Golf, és annak a helyére álltam be.

Harmadszor. Simikém két és fél éves koráig egy olyan tündéri gyermek volt, hogy ciki volt társaságba vinni, mert úgy irigyeltek miatta más szülők. A dackorszak nála kimaradt. Azonban a dackorszak helyett megkezdődött a korai kamaszkor. Tüneményes a gyerek, nagyon okos, fejben összead (jó, nem 5x45-öt, de kis számokat igen) és ami nem megy, azt velem számoltatja ki, így van, hogy 20 percig számoltat velem ilyen számsorokat: mennyi 3x3? 9. Mennyi 9x9? (ööö) 81. Mennyi 81x81? stb...

De pl. kitalálja hogy szomjas, és kizárólag multivitamint akar inni. Mondom nyitva van a baracklé, annak előbb el kéne fogynia. Ő abból nem, és azonnal emeli is a hangszínét (ti. visít). Én ismét elmondom (adott esetben vérmérsékletemtől, fáradtságomtól és az aznapi hasonló esetek számától függő hangszínben), hogy a baracklevet először meg kell inni (kurvára következetes vagyok, ugyanis). Erre ő sírva fakad (összeráncolja és lebiggyeszti a száját, fröcsög, és az egész arcát eltorzítja), megismétli, hogy ő továbbra sem hajlandó semmilyen körülmények között baracklevet inni, sőt, soha többet az életben nem fogyaszt már folyadékot, és elmegy világgá. Eleinte egy-két perc elég volt az enyhüléshez, ivott volna egy kis baracklevet, és térhettünk volna át a következő programpontra, mostanra azonban egy órát símán kibír szomjan. Majd belekortyol a baracklébe, és közli, hogy ez tök finom. Innen tudom, hogy holnap előadjuk ugyanezt multivitamin helyett baracklé kiadásban.







2013. július 19., péntek

az a fránya nyári szünet...

Történt ugyanis, hogy június 10-én költöztünk, így Simi azóta nem jár óvodába. Volt ugye másfél hetet Magyarországon, de egyébként itthon vagyunk hármasban.

Tök jó, mert az elején magam is meglepődtem, hogy szinte természetes, hogy itt van, nem is nagyon mások a napok, mint amikor oviba járt. A délelőttök elmennek, mert későn kelnek, hosszasan reggeliznek, az elején szigorúan az asztalnál, azóta feladtam, és mostanra már szigorúan a tévé előtt. Rituálisan végignézik a Szezám utcát, a Kis piros traktort, a Tűzoltó Samet, és az "ene mene bu-t", ami egy kellemes kis barkácssorozat gyerekeknek. Ezután pattanunk, mert vagy bevásárolni kell, vagy a konyhát reklamálni, ami több, mint négy héttel a beköltözés (=szerződésben rögzített határidő) után lett beszerelve, és akkor sem tökéletesen; vagy új óvodába papírokat kitölteni, szóval mindig akad valami elintézni való.

Azután gyors ebéd (nem tudom, mostanában 10-15 perc alatt rakom össze az ebédeket, de meg sem tudom mondani, hogy miket, csak úgy hirtelen mindig valamit), és délutáni alvás. Ez úgy néz ki, hogy Peti alszik egy nagyot, van, hogy 1-4-ig, ami azért tőle igen meghökkentő, Simi rajzol/fest/ragaszt/kivág egy ideig, majd néz valami gagyit a tévében, én meg olvasok és, ha álmos vagyok, bizony alszom is. Persze azért Simi háromból egyszer tuti nem marad nyugton, ez kell, az kell, szomjas, éhes, vízipisztolyozni/sárkányröptetni akar, és akkor én nem pihenek.

Eztán meg vagy egyszerűen pancsolás, motorozás, szappanbuborékfújás a kertben, vagy játszótér, vagy kacsaetetés. Megjön Papa (áhítattal övezve), vacsora, játék és fürdés a Papával, majd éjszakába nyúló esti mesézés...

És ez így tök jól is ment. De egy hónap után kezdek besokallni attól, hogy:
- nincs számomra olyan étkezés, amit kiszedek magamnak, leülök mellé, és végigeszem, amíg el nem fogy, úgy, hogy közben nem kell enni-inni adni, felajánlani a kajám valakinek (aki megkóstolja, majd egy "fujj" kíséretében visszaköpi a tányéromra, vagy koszos ujjal belematat az uborkasalátámba), újabb mesét indítani, kisollót előkeresni, popsit törölni;
- a legalaposabb takarítás sem látszik meg 10 percnél tovább,
- a mosógép teljesítőképességét folyamatosan felülmúlja a szennyes bővített újratermelése,
- állandóan visít valaki, általában azért, mert kölcsönösen elveszik egymás játékát, vagy ki akarnak szállni az etetőszékből, vagy mert újra kell indítani a mesét, vagy mert elesett, vagy mert végzett a vécén, vagy mert nem akarja, hogy tisztába tegyék/kocsiba ültessék/aludni vigyék, vagy mert túl meleg a kaja, vagy mert nem elég meleg a kaja, vagy mert vidám, vagy mert indiánt játszik és körbe kell rohangálja a szobát, vagy mert túl sok vonatvagont illesztett egymáshoz, és nem tudja velük bevenni a kanyart a játéksínen, vagy mert huszonötödször is szétesik a legoautó, amikor földhöz vágja, vagy mert kiskutyát vagy éppen síró kisbabát játszik...
- bármilyen szerelő jön hozzánk, olyan nincs, hogy valamelyikük éppen ne kakiljon,
- három olyan kaja van, amit mindketten megesznek, de sohasem éhesek egyszerre,
- hiába mondom el napi ötször, hogy a szobában nem lövöldözünk, íjazunk, kardozunk,

- minden ruhám azonnal koszos lesz, ahogy felveszem a szárítóról,
- a gyerekekkel nem lehet bevásárolni, mert nemcsak unják, hanem állandóan kunyerálnak valamit (játékot vagy cukorkát, és vagy megveszem nekik, vagy gonosz vagyok, mindkettő rossz megoldás, és a Peti onnantól, hogy belépünk a boltban, hangos gesztikulálás kíséretében folyton a kijáratra mutogat)
- bárhova lépek, mindig rálépek valami szar játékra - ezek a kis kütyük iszonyú fájdalmasat böknek az ember talpán kicsiben is -
- egy felnőtt műsort sem lehet a tévében megnézni, mert a gyerekek napközben agyf*szt kapnának tőle, este meg már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy a tévé megnézzen a kanapén.
És őszintén, marhára bosszant az is, hogy Simi gyönyörűen beszél németül, de a magyar kiejtéssel egyáltalán nem fárasztja magát. Le se sz*rja az anyanyelvét, nem érdekli, hogy mi hogy beszélünk, hogyan ejtjük és használjuk a szavakat, ő megmaradt a 4 éves szintjén, és nem hajlandó onnan kimozdulni. Vagyis de, amikor még ráadásul direkt sejpít is. Nem tehetek róla, de ez is mérhetetlenül idegesít. Mert ha hülye lenne, akkor örülnénk ennek is, de hát nem az.

Tudom, hogy Magyarországon mindenki hasonló cipőben jár, mert két és fél hónap a nyári szünet. De itt nem, itt július elejétől szeptember közepéig tart, és óvoda vagy napközi ebből csak két hétre zárhat be teljesen, egyébként ügyeletet (Feriendienst) kell tartania. Ráadásul nálunk a bölcsiben is csak egy hónapra zártak be. Úgyhogy nem vagyok én ehhez szokva.

Közben meg iszonyúan parázom az új ovi bölcsi kezdés miatt. Mi lesz szegény gyerekekkel? Mindkettőnek nehéz lesz. Az egyiknek teljesen új helyre kell mennie, ahelyett, hogy a régi csapat élvonalát erősítené, és a suliban sem fog senkit ismerni. A másik meg annyira megszokta, hogy mindig velem van, hogyan fogja megélni az elszakadást?

Ráadásul pár napja valami fura dudort találtunk a Peti mellkasában. Én iszonyúan beparáztam. Nagy nehezen sikerült viszonylag korai időpontot kisírnom egy gyerekortopédián (a férjem tollba mondott egy igen hatásos diagnózist, amitől én mégjobban besz*artam, a rendelőben meg nem értették, hogy ha ilyen kifejezéseket, tudok, meg pl. azt, hogy "lelet", akkor hogy lehet, hogy gyakorlatilag semmi mást nem bírok kinyögni, ugyanis a parától teljesen elfelejtettem németül és azóta sem jött vissza), ahol kiderült, hogy semmi komoly, csak egy nagyon enyhe és ártalmatlan fejlődési rendellenesség. Annyira szörnyű érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra minden elromolhat, hogy azóta sem sikerült teljesen magamhoz térni. És akkor az ember meg önszántából elengedi őket. Nehéz anyának lenni, nem?



 




2013. július 4., csütörtök

megmondom, mi a baj Németországgal

Hogy nekiveselkedek, hogy felhívjam a zeneiskolát, mivel a helyi újság szerint a héten lehet jelentkezni a szeptemberi órákra. Negyed órát szótározok, felkészülök az elképzelhető mondatokra, az én kezdő szövegemet leírom, hasonló szavakat kiszótározok, fejben megoldásokat keresek, hogy mi van, ha be kell menni, nincs már hely, csak délelőtt van óra, stb., továbbá magam elé készítem a magyar német szótárt és a Google fordítót (ami egyébként tudjuk, milyen, de megnyugtatásnak azért jó).
Erre felveszi egy kedves hangú hölgy, elmondom az előkészített mondatomat, amibe kétszer belesülök, cserébe az utolsó szót hibátlanul ejtem (a "melden"-ből elegánsan "elharapom" az "e"-t).
Erre mondja, hogy máris küldi a jelentkezési lapot, csak a címemet mondjam. Megmondom, elköszönünk. Egyelőre ennyi.
Amúgy ismerős, mert az ovi jelentkezéseket is két óvoda így küldte meg, három napon belül. Mondjuk, oda nem is vettek fel.
A nevünket telefonban töröknek hallják, ezt az én nyökögésem kiválóan alátámasztja, úgyhogy általában le tudjuk mérni, hogy rasszistákkal állunk-e szemben. Ha azok, úgysem akarnánk odamenni.
(Hja, a nevünket. Milyen természetesen használom a férjem nevét így két év után, pedig ugye, nem vettem fel. Lehet, hogy egy kerek évfordulóra felveszem akkor már az én teljes nevem mellé az ő teljes nevét, hogy ha annyira akarnak engem frauzni, akkor írjanak csak le másfél sort...)

UPDATE1: A jelentkezési lap másnap a postaládában volt. Én azért két hétig elfelejtettem kitölteni, csak a rend kedvéért.

Ezen kívül kicsit furcsa, hogy a szelektív hulladékgyűjtés keretében a sárga zsákba közösen kell gyűjteni a "csomagolásokat". Papírból, műanyagból, fémből. Mivel utólag élő személy szortírozza a szeméttelepen (ahol már voltunk, sárga zsákért ti.) szép tisztán kell kidobni a cuccokat. Azaz, nem elég, hogy az első két hetem abban telt, hogy hangosan megnevezem magamnak a különböző szeméttípusokat, azaz úgy zárom a családi reggelit, hogy "ez bio, ez papír, ez csomagolás, ez pedig a Restmüll", és tulajdonképpen már a boltban is megnézem vásárlás előtt, hogy ebből mi lesz, és lesz-e elég hely (két hetente egy fél kuka Restmüllt termelhetünk - a pelenka pedig Restmüll), mostanra már elmosom a
- húsos tálcát,
- a paradicsomszószos konzervet,
- a nutellás üveget, és
- a májkrémes boboz is
kidobás előtt.

UPDATE2: És még az is baj Németországgal, pl., hogy van egy ilyen kis fura autójuk, ami pont akkora, mint a járda, így elfér a kerítés és a parkoló autók között. Amikor végigmegy, egyik oldalon pucolja a járdát - ez eddig rendben - másik oldalon lenyírja a kerítésekből kiálló, járdára hajló ágakat. Az oké, hogy itt rend van, bazze*, de a szemközti néni körömollóval nyesi a rózsáit, most meg így meg lett szégyenítve szegény. Bárki láthatta, hogy elmérte és túlhajlottak a rózsái, amíg tíz perccel később vissza nem jött a kisautó újabb körre, melynek során összeszedte a korábban levágott kis ágakat. Ha nem magam látom, nem hiszem el, de még így sem könnyű.

Update3:
Gépkocsi ügyintézés:
1. nap: Annuska és Milán vesznek egy leselejtezés előtt álló, de még épp motorral guruló autót.
Milán interneten biztosítást köt a kocsira, így kap egy kódot, amivel Annuska a nevére írathatja az autót.
2. nap: Annuska gépkocsi adásvételi szerződéssel (netről letöltött, mindegy milyen, nincs szabvány, a Ptk/Btk egyébként is tiltja), a kocsi papírjaival,  egy személyivel és a kóddal becsattog a "Zulassungstellére".
Húz egy sorszámot a tök üres váróban, leül, majd a következő percben szólítják a sorszámát. 1 perc.
Bemegy a 11-es szobába, elmondja mit akar, átadja az iratokat, választ rendszámot. 2 perc
Elmegy a kasszához befizetni az eljárás díját (kártyával). 1 perc
Átsétál a kasszával szemben lévő szobába a rendszámért (ott állnak már a pultnál, Annuska diszkréten megáll az ajtóban, de ebben a pillanatban előkerül egy második ügyintéző, aki azonnal elkezdi legyártani a kiválasztott rendszámot. Rendszám elkészül, Annuska fizet. 3 perc.
Kész rendszámmal vissza az első kisasszonyhoz, aki felragasztja a matricákat a rendszámra, és sok boldogságot kíván az új autóhoz. 1 perc.
Összesen 8 perc.
Otthon rendszám felrak, autózás megindul.
4-8. nap: az illetékesek leszlopálják a bankszámláról a biztosítási díjat és az éves adót.

2013. június 17., hétfő

kitört a nyár

Azon gondolkozom tulajdonképpen, hogy mennyire nem nézzük ki a gyerekből azt, amire képes egyébként.

Amikor elhangzott a javaslat, hogy Simi egy-két hetet a nagyszülőknél töltsön (szülők nélkül), azonnal megtetszett. Tény, hogy a Simi vetette fel, amikor legutóbb nem akaródzott neki elindulni velünk haza (igen, Németország a haza, mert itt lakunk - ez az expatok körében mindig nagy kérdés, de amíg kérdés, addig itt nem tudják igazán otthon érezni magukat, nem?). Tény, hogy én ennyi idősen az egész nyarat a nagyszüleimmel töltöttem, a szüleimmel csak hétvégén találkoztam. Tény, hogy minden nagyszülő feltétel nélkül imádja a Simit.

Amikor azonban jobban belegondoltam, elkezdtem nagyon félni. Dehát a Simivel az énekórán is gond van, nem könnyen marad ott, az oviba-bölcsibe szoktatás minden esetben pokoli volt. Erre elmegy két hétre, nélkülünk, ráadásul úszótáborba. Ami nagyon jó, mert megtanul úszni, gyerekekkel és jó levegőn van. De majdnem biztosra vettem, hogy az első nap abbahagyja. Mármint nem mer ottmaradni, a szüleim az első napot ott töltik vele, majd a második nap délben feladják, mert Simi több időt tölt velük, mint a gyerekekkel.

Tény, hogy amennyire megtanultam Simi nyelvét, annyira igyekeztem felkészíteni. Hogy ez olyan lesz, mint az ovi, a gyerekek reggel mennek, ovónénik (edzők) vigyáznak rájuk, akiknek szót kell fogadni, ott kapnak enni, lesz sok játék, de lesz olyan is, amikor azt kell csinálni, amit a nénik mondanak. De őszintén, ezek ellenére sem hittem, hogy minden rendben fog menni.

Ehhez képest hétfő reggel nyolckor Simi megjelent az úszótáborban, összebarátkozott a nénikkel, a gyerekekkel, és jókedvűen ottmaradt. A másfél óra múlva visszalopózó, és titokban mindent leellenőrző nagyszülői szempár egy lelkes, vízben lubickoló, játszó gyermeket talált. Sehol semmi problémás, visszahúzódó, német és magyar nyelvtől megzavart, érzékeny lelkű mimóza. Egy egészséges ötéves van csak. Aki két hetet egyedül tölt, nagyszülőkkel és úszótáborral.

Ha nem kizárólag az eszemre hallgatok, soha nem adom meg ezt a lehetőséget. Soha nem tudom meg, hogy ennyire nagyfiú, hogy ilyen klasszul képes alkalmazkodni, hogy ilyen önuralma van.

És elnéztem a másik kisfiamat. Mivel kivételesen itt is hőség van, szinte az egész napot a kertben töltötte (merthogy ilyesmink is van), meztelenül rohangálva a felfújható medence és a kiskád között. Néztem, egészen nagy már ő is. Mikor lett ilyen nagy? Kérdeztem a férjemet is este, hogy ő tudja-e, mikor nőtt így meg. Nem tudjuk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem kisbaba már, egyedül közlekedik a lépcsőn, önállóan néz mesét (tehát nem azt, amit a bátyja szeret, hanem a saját kedvencét), egyedül iszik, eszik, vetkőzik...

Nem beszél még, mert ő egyrészt mozgásfejlődésben gyorsabb, másrészt két nyelven nő fel, harmadrészt kiválóan megérteti magát az "öö" különféle formációival és bólogatással. Ha inni kér, a hátam mögé nyújtja kis kezét, nekem balról, mintha ott keresne valamit. Ugyanis ott szokott lenni a hátizsák, és annak az oldalzsebében a kulacs. Így egyszerűen odanyújtja kis mancsát akkor is, ha pl. a nappaliban üldögélünk, mert tudja, hogy megértem. És mondja hozzá, hogy "öö". Ha cumit kér, belenyújta az ujjacskáját a szájába, és mondja: "öö". (Szegénnyel kiszúrtam, mert a Simi távollétében úgy döntöttem, leszokik napközben a cumiról, és csak alváshoz kapja meg. Mondjuk nem látom rajta, hogy nagyon szenvedne, az első nap elég zökkenőmentes volt.) Ha azt szeretné, menjek valahová, szembe áll velem, röviden átkarolja a térdem, és megmutatja az utat, amerre kísérnem kéne. Természetesen "öö" kíséretében.


Egyébként órákig elautózgat. Végigviszi az autót a fotel karfáján, a tévén, a polcokon, és brummog hozzá. Ha elfárad, lefekszik a földre, az oldalára, jobb karjára hajtja a fejét, balkezével vezeti maga előtt tovább a járművet, és tovább brummog. És igen, úgy néz ki, hogy balkezes lesz. Néha a jobbat is használja, de a balt többet. Szóval ő is nagy már...

... és kitört a nyár is.

2013. június 16., vasárnap

főzés konyha nélkül - recept






Nem jött még meg a konyhánk. Németországban flottul mennek a dolgok, ez alól a mi konyhánk megrendelése a kivétel. Hat hete rendeltük meg és előlegeztük meg. Már egy hetet itt töltöttünk, konkrét időpontot még nem tudunk, de legalább még egy hetet várunk rá.

Enni azért kell.

Így előrelátóan kölcsönkértem egy "hot pant". Igazából nem az, hanem a televíziós edény német másolata, kicsit szélesebb és laposabb. A lényeg az, hogy közvetlenül be kell dugni az áramban, és így készül el magában a tálban sz étel. Nem forrósodik át, így tálalni is lehet belőle közvetlenül.

Miután megdebütáltattuk egy fúziós rántottával (magyar tojás, magyar szalonna, német paprika, német virsli, német hagyma), amit mesésnek találtunk, tovább merészkedtünk.

Egy kg krumplit meghámoztunk és kisebb kockákra vágtunk. Ezt fél dl olajon elkezdtük pirítani. Amikor kis színt kapott hat szelet, kevés olajban, sóval, borssal és fűszerpaprikával pácolt karajt tettünk az edénybe, és megpirítottuk, míg ez is színt kapott. Sóztuk, kevés fokhagymát, egy fej karikára vágott vöröshagymát és úgy fél dl vizet adtunk hozzá, és lefedve pároltuk 15-20 percig. Amikor a levét elfőtte, még jól lepirítottuk az egészet.

Uborkasalátával fogyasztottuk.

Mivel emlékeztetett a brassóira, de mégsem az, "landszhútinak" neveztük el.
Lehet, hogy ilyet akkor is eszünk majd, ha már lesz konyhánk...

2013. június 15., szombat

utálok költözni

Mi átlagosan másfél-két évet töltünk egy lakásban, amióta együtt élünk a férjemmel.
Ezért viszonylag jók vagyunk költözésben. Bár még a költözés előtti napon is nagy kérdőjel, hogy hogyan kerül be minden, azaz tényleg minden, amit csak használunk, valamilyen hordozóeszközbe - ne higgyünk a kukászacskókban - kényelmetlen megfogni, a legteherbíróbb is kiszakad, szinte lehetetlen szétcsomózni, nem lehet feliratozni és az új lakás szeméttelepnek tűnik tőle  - maradjunk inkább a dobozoknál. Azután végül, kivárhatatlanul lassan, de minden belekerül egy teherautóba, és elindul a rendeltetési helyre.

Ekkor jön a fénypont (ezt nagyon ki kell élvezni, hosszú időre az utolsó kiegyensúlyozott pillanat), amikor is minden szép rendben utazik egy teherautón, majd megérkezik. A nagyobb bútorok elkezdik megtölteni a teljesen üres házat. Az addig idegen négy fal életre kel, ráadásul a saját személyiségünket kezdi felvenni.
Egy-két darab tökéletesen megtalálja a helyét, amint átlépi a küszöböt, mások több napos vándorlásba kezdenek.

A szőnyegeket érdemes azonnal felrakni, mert így nem kell majd megemelni a bútorokat, amik a helyére kerülnek, hanem eleve a szőnyegre költözhetnek. Ehhez azért előre ki kell takarítani az új házat (itt takarítva adják át őket, kivétel ez a mostani miénk...), és kiporszívózva kell feltekerni a szőnyeget (na, én pont ezt sem csináltam meg).

Az első költözésünk (úgy 8 doboz, egy állólámpa és egy nádláda egy délutánt vett igénybe, és másnap délben anyák napját ültünk a kipakolt, kitakarított lakásban.

A második költözésünk már egy 6 hónapos babával történt, egy délelőtt alatt összepakoltunk, majd elvonultunk egy másfél napos vakációra anyósomhoz, más gondom nem volt, mint babát sétáltatni, és kipihenni a fél napos pakolást, majd kb. két nap alatt kipakoltunk, minden nagyszülő ott volt, ki-ki a gyerekre vigyázott, ki takarított, ki pakolt.

Azután Németország, augusztusban, nyolc hónapos terhesen, egy háromévessel. És egy próbaidőn lévő, reggel fél kilenctől este kilencig dolgozó férjjel. Az otthoni bepakoláshoz e körülmények között professzionális segítség kellett (ami meglepően olcsó ott is, egyébként itt is). Azután mi a másfél emberrel ki, szüleim felügyelték a felpakolást (egy kedves ismerőst kértünk meg a költöztetésre, aki egyébként ezermester, így másfél nap alatt nemcsak megtöltötte a lakást, hanem felszerelte a lámpákat, bekötötte a mosógépet, összeszerelte a bútorokat, és mindemellett kedvesen szórakoztatta a háromévest, aki azóta Laci bácsit várja minden költözéshez, szereléshez, hát, most megkapta megint). Na Laci bácsit, fiát és annak barátját, no meg a saját kisfiamat leszámítva egyedül voltam a kipakolásra. Ugyan úgy volt kitalaláva, hogy egy héttel később jön a férjem anyukája segíteni, és addig maradhatunk a férjem régi szállásán, én nem emlékszem, hogy hogy (a terhesség szárnyakat ad), de két-három óra alatt (esküszöm!) kipakoltam. Azután telefonáltam a férjemnek, hogy akkor már inkább aludjunk az új helyen, és mire anyósom megjött, nemhogy régen kipakoltam már, de az előző helyet is felszámoltuk, kitakarítottuk, visszaadtuk, és még a kauciót is bezsebeltük.

Ilyen, viszonylag kedvező tapasztalatokkal indítottam e költözésnek is. Mindenki sajnált, hogy jaj, milyen nehéz lesz majd, én meg csodálkoztam, hogy ugyan mi? Ha terhesen egy nap alatt egyedül kipakoltam, most meg terhes sem vagyok, a férjem is szabin lesz, és mindkét szülőm jön segíteni, akkor ugyan mi lehet majd nehéz?

Tény, hogy az előre eltervezett menetrendhez képest kicsit felgyorsult a lakáscsere, ugyanis úgy volt, hogy hétfőn költözünk, csütörtökig kipakolunk, majd pénteken festünk takarítunk, és szombaton adjuk vissza a lakást, amihez képest festéssel, takarítással már kedd este visszaadtuk a régit, de ebben segítettek az új lakók, akik egyébként a barátaink (így nem baj, hogy ottfelejtettünk egy lámpabúrát, egy babakocsit, és még sehol nem jelentettük át az új címünket...).

Szóval meg is telt az új lakás szépen, aminek szokásom szerint estem is volna neki, amikor is a férjem kedvesen rámszólt, hogy nem kell mindent egyszerre, üljünk ki a kertbe a szüleimmel és a nagyobbal (a kisebb a bútorösszeszerelés kellős közepén bealudt), és én így is tettem. Az első pár napra sporttáskákban volt a cuccunk, így nyugodtan leültem. Másnap kikapcsolódtunk az ikeában, majd átadtuk a lakást, és ezzel a nap el is ment. Közben itt anyukám kiporszívozott, a vécéket kipucolta, és végül a tányérok, poharak, evőeszközök is előkerültek.

És én valahogy ennyiben maradtam. Egyszerűen nem akarózott kipakolni. Nem tudom, miért, hogyan, de én, aki általában forgószélként szoktam megoldani ez effajta kihívásokat, csak odázgattam, lógattam a lábam, tengtem-lengtem...
Túl sok a cucc. Egy négytagú család mégiscsak más, mint amit megszoktam. Ez pedig egy ház. Amerre a szem néz, tennivaló vár. Mindenkinek van téli-nyári kollekciója, mindegyik képes kitölteni a teljes szekrényét. Ott a sok kinőtt Simi-ruha, mely várja, hogy a Petinek jó legyen. Temérdek játék, felfoghatatlanul sok. Doboznyi iratok. És ágyterítők. Nekünk eszement sok van. Ebből használunk: kettőt.

És amit teljesen elfelejtettem. Az új lakás mindig üres. Nincsenek lámpák (= sötét van), nincs kép a falon, nincs függöny az ablakon. És ahhoz, hogy legyen, marha sokat kell fúrni. Meg porszívózni. 

Nincs konyha. Csak a négy fal. Hat hét alatt nem bírták leszállítani...

A kert. Másfél hónapja nem nyírta senki a füvet. Nekünk fűnyírónk sincs. Hétvégén csendrendelet, a férjem hétközben dolgozik. Mikor jön a kukás a szigorúan szelektíven gyűjtött hulladékért? Kéthetente? A mi kukánk három nap alatt tele lett.

És a hab a tortán. Másfél hónapja felmerült, hogy mi lenne, ha Simi a nagyszülőkkel töltene a nyáron két hetet. Az ötlet remek, én addig rendberakom a házat, Siminek programja van, mégsem ül addig a tévé előtt, hanem megtanul úszni. Mindenki lelkes. Egészen az utolsó előtti napig. Nem a Simivel van baj. Én sok mindenben szörnyű anya vagyok, de ehhez az egyhez értek, hogy hogyan kell a Siminek beadni viszonylag komoly dolgokat (kistestvér, költözés, egyedül Magyarország). Szóval ő lelkes, még lehet szófogadásra is zsarolni azzal, hogy nem mehet el a nagypapával pénteken, ha azonnal nem ...
Hirtelen énbelém nyilal belém a nagy felismerés, a visszakozás, a beszarás. Na de mi lesz itt a Simi nélkül?
Fárasztó, igen. Az öltözködés alsó hangon fél óra, minden evés nyüglődés, hosszas könyörgés minden egyes bárhova (=játszani) indulás előtt, hogy azután ugyanennyit kelljen könyörögni a hazaindulás előtt is. Nincs kedve lefeküdni, este tizenegyig üldögélne velünk a kertben (amit megértek, de akkor mikor kóstoljuk meg végre a landshuti sörfőzde számunkra teljesen új kincseit?). A két gyerek összevész, mert mindegyiknek mindig éppen ugyanaz kell, kivéve, ha meséről van szó, mert abból éppenhogy sohasem jó ugyanaz.
Na jó, de mi lesz a Simi nélkül?
Előbb kellett volna gondolkodnom, mert mindenki lázas készülődésben, mostmár nem fújhatom le. De megszakad a szívem. Méghogy pihenek, meg pakolok. Az égvilágon semmihez sincs kedvem így. A Peti pedig egy személyben gondoskodik a felszabaduló energiáim lekötéséről. Menjünk el a barátokkal Marchenwaldba, odaadják a leveleket. Micsoda? A Simi nélkül?
És azután jön a telefon, megérkeztek, jól vannak, de beleszipog a telefonba, hogy nagyon hiányzunk. Hát, basszus, te is nagyon hiányzol. Mondanám, hogy hagyjuk az egészet, gyere haza, de hát egy nap út, 700 km.
Skypolunk. Petike az ölünkbe mászik, és a két fiú viccelődni kezd egymással, nevetgélnek. Jókedvre derül a nagy is. Éljen a Skype.
Én meg egyszer majdcsak kipakolok...

2013. június 1., szombat

Ehető, süthető házi gyurma

Aki költözik, az pakol. Aki pakol, az elrak olyasmit is, amire éppen szükség lenne még. És többszörösen rácáfol arra az elvre, hogy ami nem volt a kezében az elmúlt egy évben, az nyugodtan kidobható. Pl. elteszem a kenyérsütő gép magadagolóját, tekintettel arra, hogy vásárlás óta egyszer sem használtam, erre következő nap kezembe kerül két üveg napraforgó és tökmag, milyen jó lenne elsütni kenyerekbe még költözés előtt...

A gyurmánk is kitüntetett helyet foglal el a gyerekszobában. Vannak hetek, hogy mindennap előkerül, vannak hetek (sűrűbben), hogy egyáltalán nem. Mivel ez utóbbi heteket éljük, úgy 10 nappal a költözés előtt bedobozoltam, mert az egyik kartonban pontosan akkor hely maradt ki, mint a gyurmás doboz.

Azt az egyet nem vettem számításba, hogy az időjárás a következő 10 napban Noé rémálmait is megcáfolná, nemhogy az enyémet, és a 10 napba eső hosszúhétvége során nemcsak, hogy szakadatlanul esik (kis szitálás a Petinek nem eső, esőcuccban kiválóan tud ilyenkor is motorozni), hanem szakad, közben viharos szél fúj, és június 1-jén még fűtendő lakásban ébredünk.

Szóval természetesen Simi előállt gyurmázási szándékával, és aki ismeri, az tudja, hogy a Simi nemcsak úgy "előáll", hanem tulajdonképpen visítva követel, és semmi empátiát nem tanúsít sem a költözés, sem a pakolás iránt, amikor a játékairól van szó. Hát beugrott a "sóliszt" gyurma. Nem azért, mert ilyesmivel játszóttam volna, hanem azért, mert a Teletubbies egyik részében nagyon jól eljátszanak ilyesmivel. Rágugliztam, sok só kell bele, és itt a hosszúhétévégn nem lehet csak úgy lerohanni sóért, ha kifogy (csütörtök egyházi ünnep volt, így csütörtöktől hétfőig vagyunk itthon), mert inden szigorúan zárva van. Viszont eszembe ötlött, hogy egy finom kelt tészta igen jól gyurmázható, ráadásul a végén meg is tudnánk kóstolni a belőle készült alkotásokat, a gyerekek úgyis állatokat vagy ételeket szeretnek gyurmázni. Bár nálunk megy a szemgolyó, állkapocs, vese, tüdő is, nyitott Sobotta anatómiai atlaszból, de mivel azt is rég elraktam már (Bocs M.), reméltem, hogy erre ma nem kerül sor, és nem kell kötőhártyát uzsonnáznom.(Fúj.)

Szóval egy egyszerű pizzatésztát választottam, abba ugyanis nem kell semmi kényes vagy drága dolog, viszont a gyúrás és a kelesztés sem túl kényes, pláne száraz élesztővel. Így azután, mire ősszegyúrtam az ételszinezékre, ki is lett dolgozva, kelesztésnem pedig pont megfelelt a gyurmázásra szánt idő. És nagyon szépek lettek a kis kisült dolgok, egytől egyig elfogyott, amint kihűlt annyira, hogy fel lehessen tálalni. Gondoltam megosztom a világhálón, mert kerestem süthető gyurmára receptet, és nem találtam ám!

Egy gyereknyi adaghoz (ami minimum duplázható nagyobb társaság esetén)

250 g finomliszt
1,5 dl langyos víz
1,5 ek olaj (nem feltétlenül kell olívaolaj, tekintettel arra, hogy úgysem friss bazsalikommal és napos szárított paradicsommal végzi)
1 ek cukor
0,5 ek só

(Jó) pár csepp ételszínezék (természetesen elhagyható, ezért nem vettem volna külön)

A hozzávalókat gyúródeszkán alaposan összegyúrjuk. Addig gyúrjuk, hogy az ételszínező egyenletes színt alakítson ki, és a massza is könnyen formázható, iszonylag puha legyen ( a kelt tészta a gyúrás során először elegyedik, utána keményedik, végül pedig puhává és nyújtható válik a kezünk alatt, ahogyan a sikérszálak elkezdenek megnyúlni).

A gyúródeszka mehet az asztalra, leülhet mellé a gyerek, és kaphat mindenféle konyhai játékot hozzá (pl. gyermeknyújtófát, kekeszszaggaókat, babakéseket, ha nem pakoltam volna el...)

Ha a játékot megúnja, pakolja sütőpapírral bélelt tepsibe az alkotásokat, és hozza ki a konyhába, amit 5 perc alatt 175 fokra előmelegített sütőben  15-20 perc alatt meg tudunk neki sütni.

Ha kis lyukakat szúrunk a nyers tésztába, az el nem fogyott alkotásokat felfűzve díszíthetjük a gyerekszobát vagy a konyhát is.