2013. március 25., hétfő

"de én ma nem akarok példát mutatnííí..."

"Gyere szépen, vetkőzz le, ma hajat mosunk. Nem ne sírj, úgy csinálom, hogy ne menjen a szemedbe! Na, ne ordíts, mutass szépen példát a kistestvérednek!"
"De éhén ma nehem akarok példát mutatnííí!"

Két testvér. Az egyik ugyanígy néz ki, mint a másik, csak kicsit kisebb. Ráadásul ugyanazokat a cukis ruhácskákat, sapikat hordja, ugyanazokat a meséket szereti, ugyanazok a játékok kötik le. Persze minden kicsit mégiscsak máshogy.

Az egyik érzékeny, szabálykövető, a másik derűsen nyugodt, de nem érdekli, ha rászólsz. Az egyiknek rakoncátlan tincsei vannak, a tarkóján forgóval, a másik haja szögegyenes. Az egyik nagyon nehezen alszik el, de ha sikerül, ágyút lehet dörgetni mellette, a másik szó nélkül megy aludni, egyedül, de ha a kiscica szellent az udvaron, már újra ébren van.

Sok a közös barát, ott van rögtön Thomas, Sam és Bob. A Papából senkinek nem tud elég jutni, nincs az a nehéz nap, amit ne felejtene el, amint kulcsát a zárba illeszti, két pár párnás talpacska dübörög felé, az egyik meghatódott mosollyal, a másik annyira elragadtatva, hogy hörögve szívja be a levegőt futás közben.

A közös játék kialakulóban. Ezt nyilván ugye úgy kell elkezdeni, hogy meghúzza a másik haját, vagy rácsap a fejecskéjére. Persze vigyázva, nagyon azért ne fájjon. A közös játékban a nagobb épít, a kisebb rombol, majd veszekedés, sírás, de egy gyors vígasztalódás után mindkettő rohan vissza a gyerekszobába, hogy ott folytassa, ahol abbahagyták.

A Nagypapa mindkettőnek a mesebeli mikulás. Ölébe ülnek, versengenek a kegyeiért, megmártóznak a szeretetében, figyelmében. Persze úgy, hogy a kisebb a nagyobbat lökdösi ki az öléből, hogy a helyére kerülhessen.

Mindent ugyanúgy kell csinálni, mint ahogyan a "Nagy". Ha a "Nagy" fogat mos, akkor a kicsi is. Ha az szappanozza magát, akkor a kicsi is kér tusfürdőt, és szétkeni kis nedves, párnás testén. Ha a nagy az ülőkén veszi a cipőjét, akkor ő is odaül, szigorúan akkor, ha a nagy már végzett. Az erőviszonyok tiszteletben vannak tartva, bár a nagy nem bántja!

Ha a kicsi sír, a nagy rögtön jön helyzetjentést intézni: leesett a székről, becsípte az újját, feljött neki egy kis "gyomorszénsav". Megijed, ha megsérül, megsimogatja, vígasztalja. Ha felébred reggel a nyöszörgésére, azonnal játékot ad neki a kiságyba. Bohóckodik neki, bármennyire is bosszant minket, pl. az asztalnál a nyelvnyújtogatással. De ha a kicsi a szájába vesz egy játékot, zoknit, azt azonnal küldi a mosodába!

És amikor az óvodába csokitojásokat tojt a nyuszi, és megyek érte, messziről kiabálja: "Kaptam a nyuszitól csokitojást, ezt majd megesszük a Petivel együtt!". És úgy is tesz, vacsora után hívja a kicsit, igazságosan elosztja kettejük között a zsákmányt. Amikor a nagy oltást kapott, járt neki a doktorbácsitól fájdalomdíjul két kis sósperec. A kicsi, egy éves, automatikusan nyúlt az egyik után, még nem érti, hogy a nagynak fájt, mégsem sírt. De a nagy, még a könnyeit nyelve eszi az egyik perecet, a másikat - némi lemondással a szemében - már nyújtja is a kicsinek.

Megható két kicsi tojást figyelni, ahogy nyílik a tudatuk, alakulnak az érzéseik, a világról és önmagukról alkotott képük, egymással szavak nélkül kötött szövetségük.

2013. március 20., szerda

Ma én alszom nálad ... avagy mikor dől el a szexuális hovatartozás

Talán olyan kérdést pedzegetek, ami nem kimondottan prűd, de mikortól számít a másik nem iránti érdeklődés szexualitásnak?

Na, rögtön ott a szülés pillanata, arról egyértelműen azt gondolom: egy szexualitásra is alkalmas testrész teljesen más minőségű felhasználása. De jön a szoptatás. Jó-jó, egy babának az még nem más, mint a cumi, egy kanál, egy üveg, azaz a táplálék forrása. Szexuális élményt nyilván nem társít hozzá, de az anya testközelségének megnyugtató érzését igen.

Hogy nagykorában egy férfiaknak tudat alatt nem dolgozik ez az élmény a női keblek fürkészése, és az e testrész iránti fokozott érdeklődés során? Nem tudom. Minden esetre - negatív felhang nélkül - az azért elgondolkodtat, ha egy kisfiú olyan sokáig szopik (4-5 éves korig), hogy felnőttkorában még kifejezetten emlékezhet arra, hogy milyen volt a saját édesanyja bimbóját pumpálni. Lányoknál most erre kis sem térek! A magam részéről nem gondolom, hogy ez még a szoptatás valódi rendeltetésének megvalósítása lenne, de tudom, hogy van, aki igen.

Nem tudom, hogy mikor határozódik meg a szexuális beállítódás. Illetve, ahogyan én tudom - és hiszem -, alapvetően a fogamzás pillanatában, azaz genetikailag. Mindazonáltal, orvosi érvekre cáfolva, azt gondolom, hogy van a homoszexualitásnak olyan megnyilvánulási formája is, amely nem genetikus, hanem pszichikai, azaz az élet során megélt élmények hatására alakul ki. Ez utóbbival most nem is foglalkozom, mert ehhez egy öt éves anyukája, fél év teljesen átlógott pszichológia fakultáció után nemigen tud hozzászólni. Tudom, hogy van aki ennek ellenére hozzászól, de nem örülök neki.

Viszont azt tudom, hogy a kisfiam másfél évesen a homokozó mellett elhaladó, feltűnően csinos fiatal lányokat úgy nézte meg, hogy a lapát kiesett a kezéből. Jó, nyilván nem tudta még pontosan, hogy "ezek itt jó nők", de az nyilvánvaló volt, hogy az érdeklődését felkeltették. Egy évvel később két 16 éves kislányról titokban le sem vette a szemét egy étteremben, majd, amikor azok elköszöntek a pincértől, ő is köszönt utánuk, nagyon huncutul. Egy vele egyidős ismerős kisfiú pedig egy csinos fiatal lánynak effektíve a fenekére csapott egy esküvőn.

Tehát valami elkezdődött.

Az nyilvánvaló, hogy az első szexuális élmények az óvodában érik az embert, kit kellemes, kit kellemetlen formában... ilyenkor már beszédtéma, hogy a lányoknak puncija van, a fiúknak meg fütyije, ki ülve, ki állva pisil, hogyan lesz a kisbaba, stb. Elkezdődnek az "orvosos" játékok, lekerülnek a ruhadarabok, zavart nevetgélés hallatszik a gyerekszoba felől.

Még nem aggódom. Annak még szerencsére nem jött el az ideje, hogy reggel a fürdőszobában egy idegen leányzóval (hát, én a homokozós jelenetből kiindulva leányt várok, bár elméletem szerint még elbaszható) fussak össze. De hogy mennyire nem vagyunk ettől távol, azt jelzi az, hogy amint beértünk ma az oviba, az olasz kislány úgy fogadta a fiamat, hogy "ma én alszom nálad, Simi"!

Az egyik kislány ugyanis, megirigyelvén, hogy nagyobb testvérei már a barátnőiknél alhatnak, elkezdett készülődni, hogy ő meg nálunk alszik, lévén, hogy neki Simi a barátja, nem egy lány. A nyomásnak engedtem, és az itt divatos módon tegnap délután őt is elhoztam az oviból, hogy az anyukája valamivel később (ez azért max. 17.00-t jelenti) hozzánk jöjjön érte. Mindenki szemtanúja volt, hogy a kislány valóban velem jött haza, szájra kapott tehát a pletyka, miszerint Szoszó az éjszakát is nyilánvalóan nálunk töltötte. Így azután előkerültek a további önjelölt ittéjszakázni vágyók.

Egyelőre itt tartunk a nemi érés figyelemmel kísérése során, ha nem számítjuk azt, hogy Peti ma a játszótéren kivette egy kislány szájából a cumit, és a saját ujját próbálta a helyére dugdosni.







2013. március 12., kedd

először nem jött elköszönni

Simivel az élet minden, de nem egyszerű.
Másfél éves volt, amikor a világ legjobb bölcsődéjébe beírattuk, a két tüneményes gondozónője a gyermekközpontú vezetés támogatásával még a kicsit leharcolt környezetben is képes volt olyan meghitt és biztonságos gyermekkörnyezetet teremteni, hogy mi, anyukák, csak irigykedhetünk. Én tanultam anyaságot a gondozónőktől, és iskolapadba ültünk szülőiken a neves gyermekpszichológus vezetőnő tanácsait hallgatva. Osztott is minket rendesen, de szerettük érte.
Szóval e zord helyen kezdte szociális életét kisfiam, ráadásul egy olyan gondozónő gondjaira bízva, akit játszócsoportból már ismert is. Minden jól is ment, amíg én is ott voltam. Ültem a földön, órákig, majd kiszakadt a hátam és a derekam, de amint egy lépést közelítettem az ajtóhoz, oltári sivításba kezdett. Egy teljes hétig egyáltalán nem mentem ki a teremből, együtt jártunk bölcsibe. Ezalatt közelebbről megismertem a többi gyereket, megtöröltem némelyik orrát, segítettem pakolni a játékokat, stb.
A második héten összesen, ha 10 percet voltam kint az öltözőben, ugyanis Simit nem lehetett megnyugtatni.

Namármost, én egyáltalán nem vagyok meghatódva anyai kompetenciáimtól, nincs az a sokakra jellemző - a mellből táplálás időhosszával gyakran egyenes arányos -, mindet elsöprő, anyaságom megkérdőjelezhetetlenségébe és énmindentjólcsinálokságomba vetett megingathatatlan hitem. Sőt, az idő túlnyomó részében elég szar anyának érzem magam. De azért irodalmat olvasok (annál is inkább), így Ranschburgtól tudom, hogy ez a viselkedés a biztos kötődés jele. Na, mondom magamnak, még az ilyen szar anyákhoz is lehet kötődni, bravó. A gyakorlatilag kivitelezhetetlen bölcsődei beszoktatás anyaságom első pozitív megerősítése.

Szóval a második hét végén összeült a sok, gyerekszerető, gyermeklélekhez értő, évek óta ennyi idős gyerekkel foglalkozó szakértő team, és arra jutottak, hogy mit lehet tenni, a gyereknek kicsit szenvednie kell. Azt hiszem, ezek az emberek még soha, egyetlenegy alkalommal sem látták helyes megoldásnak a gyermekkönnyeket, úgyhogy tudomásul vettem és helyeseltem a döntést. Három nap sírdoga után fél 8-túl fél 12-ig beszokottnak volt tekinthető.
Ami azt jelentette, hogy az első évben majdnem mindennap szomorúan ment be (minden nap kaptam SMS-t 15 perccel később, hogy már vidám, eszik, játszik, mosolyog), és az első fél évben úgy meg volt rám sértve, hogy nem akart kettesben maradni velem (noha néha kénytelen volt). A második év könnyebb volt, ugyanis már csak akkor ment be sírva, ha az egyik fiatal kisegítő dada volt csak bent, de rá minden kisgyerek panaszkodott otthon, így ő más vizekre evezett, abbahagyta az ovónősködést, amit azért becsülök benne.

Mivel a fogamzás időpontjában éppen kiegyensúlyozott kiskrapek volt, reprodukáltuk, azután némi fejszámolás után rájöttünk, hogy magyar fizetésből a négytagú családmodell tarthatatlan, meg egyébként is, szóval éppen befejezte a bölcsit, amikor is egyszerre kistestvére született és Németországba költöztünk.

Úgyhogy jöhet az ovi beszoktatás, abban jók vagyunk, megfejeljük tehát azzal, hogy az oviban egy megveszekedett betűt sem ért majd, bárki szóljon is hozzá. Itt szögezném le azt, hogy az interneten bárhol, megbízható forrásokat emlegetve hirdetett alaptézis, miszerint a kicsi gyerek, hipp-hopp, megtanul egy idegen nyelvet, egy nagy adag szarság. Egy kisgyereknek éppen olyan nehéz megtanulni egy nyelvet, mint nekünk. És ha egy felnőtt barátnőm be van tojva, hogy friss B1-es nyelvvizsgával hétfőn kezd az új munkahelyén, akkor bele lehet gondolni, hogy mit érez egy hároméves, ha hétfőn kezd egy német oviban.

Lejátszódik előlről ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy én sem értem, amit az oviban mondanak, alig tudok pár szót kinyögni, gallyra megy az egészen jól kezdődő második szoptatásom, és előre fel vagyok készülve arra, ami a harmadik héten következik, napra pontosan ugyanakkor hagyom ott sírva a gyerekemet, mint bölcsis korában. Felkészülve? Erre nem lehet felkészülni, a szívem szakadt meg. Azonban amikor megyek vissza érte a megbeszélt időben, elküldenek, jöjjek később, ugyanis nagyon jól érzi magát, szépen játszik.

Az első félév a reggelek szempontjából szörnyen telik, ha nem is sírva, de olyan szomorú tekintettel hagyom ott. Azután hiába loholok érte hanyatt homlok, amint tudok, olyankor már tökre nem érdekli, mert jól érzi magát odabenn, csak elválni nehéz. Abban, hogy jól érzi magát, egy naggyon csinos fiatal dadus (aki azóta a babysitterünk, csak a férjem szomorkodik, hogy ő nem maradhat otthon vele...), és egy félig magyar kislány játszik közre. Én ugyan a drogozás és a homoszexualitás közül inkább ezutóbbit választottam volna, de hiába a gyerek máris kétségtelenül heteró. Később szert tesz néhány igaz gazfickó fiúbarátra is, a szeme sem áll jól a társaságnak, szerintem legkésőbb 9-kor összekacsintanak, hogy "büntiben találkozunk, foglald a helyet".

Szóval rendeződnek a sorok, egy év után már be is vallja, hogy jól érzi magát, és tényleg megtanul németül. Minden reggelünk azonban továbbra is hasonlóképpen zajlik. Bemegyünk az oviba, átöltözik, és beviszi a hátizsákját felakasztani. Itt ugyanis a szülők csomagolnak tízórait és uzsonnát (Brotzeitot), amit vicces kis gyerekhátizsákokban visznek magukkal, ezt veszik elő maguknak uzsonnaidőben, kis asztaloknál fogyasztják el, a hátizsákokat lezseren a háttámlára vetve. Mi korábban Villám McQueen-es, most kalózos design-ban utazunk, ami egységbe foglalja minimum a hátizsákot és a szendvicses dobozt, de jobbaknál a kulacsot, benti cipőt, sapkát, sálat és fogkefét is.
Ha a hátizsákot felakasztotta, visszarohan hozzám, aki az ajtóban várok, és ölelgetjük egymást idétlen időkig, közben egymást erősítve abban, mennyire is fogunk egymásnak hiányozni. Előttem van most is, hányszor próbáltam meg már indulni, beküldeni őt játszani, de csak állt az ajtóban, már elengedett, zsebre vágta a kezét, és csak suttogta szomorúan, hogy "nagyon fogsz nekem hiányozni". (Basszus, hogy hagyhattam ott így ennyiszer?). A kezdeti fájdalom azonban idővel megszokássá szelidült, amolyan kis rituálévá.

Na, ma reggel is átöltözünk, kezébe a hátizsák, előreküldöm, majd beállok az ajtóba, szokott helyemre, és várom. És csak várom, várom. Mert nem jön. Benézek, a kisasztalnál áll, mutogatnak egymásnak valamit fiúkkal, fél lábát már a székre teszi, majd lazán átveti hátizsákját is a szék támláján, közéjük ül, nevet. Elfelejtett elköszönni tőlem.

Könnyeim között csendben kiosonok (már amennyire egy másfél évessel a karomon csendesen tudok "osonni") és megpuszilom a másikat helyette. Kintről még rálátok, magyaráznak, mesélik egymásnak, hogy kivel mi történt, amióta nem találkoztak! Drága kisfiam...

2013. március 11., hétfő

Nna, eldöntöttem, miről fog szólni ez a blog.

Szóval van énnekem két kisfiam. Az egyik cukibb, mint a másik, olyan szép szemöldökük van, hogy csuda, és alvás közben már már angyalinak hatnak.
Az egyik gyorsan tanult meg beszélni, precíz abban, amit csinál, jó a humorérzéke, és eszik gyümölcsöt.
A másiknak hihetetlenül fejlett a finom motorikája, irtó gyorsan megtanult pl. járni, és eszik zöldséget.
De mindakettő néha teljesen elviselhetetlen tud lenni. Na, ennek elviseléséről fog szólni ez a blog.
Mégpedig a következő szellemiségben:

Állok a "zeneegérke" fantázianevű zseniképzőnek otthont adó zeneintézmény előterében, és telefonálok. Miközben beszélek, egy ablakon keresztül rálátok elsőszülöttemre. Mégpedig a következő történik. Van egy - egyébként szimpatikus, fiatal - énektanár, aki énekel valamit. 8 gyerek áll körülötte, rendezett körben, és lelkesen, ritmusosan tapsol, igyekszik énekelni. Illetve 7 gyerek, egy ugyanis körbe körbe futkos körülöttük, vicsorgó arckifejezéssel. Ne, ez az egy az enyém.
Mondom is a barátnőmnek, akivel beszélek, akinek az a mentő ötlete támadt, hogy tán kinnabárány-bennafarkast játszanak. Figyelek: a többi gyerek tovább énekel, közben felvesznek egy-egy plüssállatot, az én fiam leült egy sarokba, keresztbe fonja karját maga előtt, és duzzog.
Erre barátnőm - aki mellesleg tanár és gyógypedagógus, két gyermek anyja - közli velem a megfellebbezhetetlent, hogy hát persze, hogy nem csinálja azt, amit a többiek, az okos, eredeti gondolkodású gyerekek sosem teszik. Eközben lelki szemeim előtt látom, amint múlt pénteken ugyanennél a csajnál manómuzsikán az összes gyerek átmászik az alagúton/lefekszik a szőnyegre/körbe-körbe sétál, miközben az én tündéri kisbabám, másodszülöttem, teljesen mindegy, hogy mit, csak pont nem azt csinálja.
Szóval, hogy hogy van az, hogy miközben könyv szerint viselkednek az enyémek (megvalósítják saját elképzeléseiket, élvezik szabadságukat, megélik kreativitásukat), AZ ÖSSZES TÖBBI közben "rendesen" viselkedik. Andi tovább nyugtat, hogy hát ez pontosan így szokott lenni. Felvetem, hogy zsinórban legalább három Nők Lapjában szerepelt a Vekerdy-rovatban olyan gyerek, aki okos, de nem igazodik, és ebből mennyi gondja van az iskolában!
Andi tudja, hát persze, hogy a tanárok azokkal a gyerekekkel a legelégedettebbek, akik pontosan, azonnal, és kérdés nélkül végrehajtják az utasításokat. Akkor nálunk mi lesz? Lépjek be a szülői munkaközösségbe, vállaljak el mindent, amihez más szülőnek nem fűllik a foga, vigyek sütit, ésetleg gyémántnyakéket a tanároknak? Hát igen - mondja a barátnőm, járjak kirándulásokra, segítsek, amiben tudok, mondhassák azt, hogy hát az anyukája legalább "olyan rendes". Hahhh.
Vége az órának, Simi jön ki elsőnek. A többiek a néni köré rendeződnek, aki gumicukros dobozból kínálja őket. Siminek mondom, menj vissza, most osztják a gumicukrot. Ő hátra se néz, monda bosszúsan, hogy ő ma nem kap. (Mondjuk nem csodálom. Rendes körülmények között felháborodnék, hiszen ugyanannyit fizetünk, de azért bennem is van emberi együttérzés valaki iránt, aki 45 percet tölt összezárva 8 db 4 évessel.) Elmosolyodom. "Nem baj, nálam is van gumicukor, azt megkaphatod, ha gyorsan felöltözöl!". Felöltözik, viszonylag gyorsan. Megkapja a cukorkát, elégedetten és nyugodtan távozunk. Távozóban megkérdezi: Mama, tudtad, hogy a gumicukor állatok csontjából készül?