2013. március 12., kedd

először nem jött elköszönni

Simivel az élet minden, de nem egyszerű.
Másfél éves volt, amikor a világ legjobb bölcsődéjébe beírattuk, a két tüneményes gondozónője a gyermekközpontú vezetés támogatásával még a kicsit leharcolt környezetben is képes volt olyan meghitt és biztonságos gyermekkörnyezetet teremteni, hogy mi, anyukák, csak irigykedhetünk. Én tanultam anyaságot a gondozónőktől, és iskolapadba ültünk szülőiken a neves gyermekpszichológus vezetőnő tanácsait hallgatva. Osztott is minket rendesen, de szerettük érte.
Szóval e zord helyen kezdte szociális életét kisfiam, ráadásul egy olyan gondozónő gondjaira bízva, akit játszócsoportból már ismert is. Minden jól is ment, amíg én is ott voltam. Ültem a földön, órákig, majd kiszakadt a hátam és a derekam, de amint egy lépést közelítettem az ajtóhoz, oltári sivításba kezdett. Egy teljes hétig egyáltalán nem mentem ki a teremből, együtt jártunk bölcsibe. Ezalatt közelebbről megismertem a többi gyereket, megtöröltem némelyik orrát, segítettem pakolni a játékokat, stb.
A második héten összesen, ha 10 percet voltam kint az öltözőben, ugyanis Simit nem lehetett megnyugtatni.

Namármost, én egyáltalán nem vagyok meghatódva anyai kompetenciáimtól, nincs az a sokakra jellemző - a mellből táplálás időhosszával gyakran egyenes arányos -, mindet elsöprő, anyaságom megkérdőjelezhetetlenségébe és énmindentjólcsinálokságomba vetett megingathatatlan hitem. Sőt, az idő túlnyomó részében elég szar anyának érzem magam. De azért irodalmat olvasok (annál is inkább), így Ranschburgtól tudom, hogy ez a viselkedés a biztos kötődés jele. Na, mondom magamnak, még az ilyen szar anyákhoz is lehet kötődni, bravó. A gyakorlatilag kivitelezhetetlen bölcsődei beszoktatás anyaságom első pozitív megerősítése.

Szóval a második hét végén összeült a sok, gyerekszerető, gyermeklélekhez értő, évek óta ennyi idős gyerekkel foglalkozó szakértő team, és arra jutottak, hogy mit lehet tenni, a gyereknek kicsit szenvednie kell. Azt hiszem, ezek az emberek még soha, egyetlenegy alkalommal sem látták helyes megoldásnak a gyermekkönnyeket, úgyhogy tudomásul vettem és helyeseltem a döntést. Három nap sírdoga után fél 8-túl fél 12-ig beszokottnak volt tekinthető.
Ami azt jelentette, hogy az első évben majdnem mindennap szomorúan ment be (minden nap kaptam SMS-t 15 perccel később, hogy már vidám, eszik, játszik, mosolyog), és az első fél évben úgy meg volt rám sértve, hogy nem akart kettesben maradni velem (noha néha kénytelen volt). A második év könnyebb volt, ugyanis már csak akkor ment be sírva, ha az egyik fiatal kisegítő dada volt csak bent, de rá minden kisgyerek panaszkodott otthon, így ő más vizekre evezett, abbahagyta az ovónősködést, amit azért becsülök benne.

Mivel a fogamzás időpontjában éppen kiegyensúlyozott kiskrapek volt, reprodukáltuk, azután némi fejszámolás után rájöttünk, hogy magyar fizetésből a négytagú családmodell tarthatatlan, meg egyébként is, szóval éppen befejezte a bölcsit, amikor is egyszerre kistestvére született és Németországba költöztünk.

Úgyhogy jöhet az ovi beszoktatás, abban jók vagyunk, megfejeljük tehát azzal, hogy az oviban egy megveszekedett betűt sem ért majd, bárki szóljon is hozzá. Itt szögezném le azt, hogy az interneten bárhol, megbízható forrásokat emlegetve hirdetett alaptézis, miszerint a kicsi gyerek, hipp-hopp, megtanul egy idegen nyelvet, egy nagy adag szarság. Egy kisgyereknek éppen olyan nehéz megtanulni egy nyelvet, mint nekünk. És ha egy felnőtt barátnőm be van tojva, hogy friss B1-es nyelvvizsgával hétfőn kezd az új munkahelyén, akkor bele lehet gondolni, hogy mit érez egy hároméves, ha hétfőn kezd egy német oviban.

Lejátszódik előlről ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy én sem értem, amit az oviban mondanak, alig tudok pár szót kinyögni, gallyra megy az egészen jól kezdődő második szoptatásom, és előre fel vagyok készülve arra, ami a harmadik héten következik, napra pontosan ugyanakkor hagyom ott sírva a gyerekemet, mint bölcsis korában. Felkészülve? Erre nem lehet felkészülni, a szívem szakadt meg. Azonban amikor megyek vissza érte a megbeszélt időben, elküldenek, jöjjek később, ugyanis nagyon jól érzi magát, szépen játszik.

Az első félév a reggelek szempontjából szörnyen telik, ha nem is sírva, de olyan szomorú tekintettel hagyom ott. Azután hiába loholok érte hanyatt homlok, amint tudok, olyankor már tökre nem érdekli, mert jól érzi magát odabenn, csak elválni nehéz. Abban, hogy jól érzi magát, egy naggyon csinos fiatal dadus (aki azóta a babysitterünk, csak a férjem szomorkodik, hogy ő nem maradhat otthon vele...), és egy félig magyar kislány játszik közre. Én ugyan a drogozás és a homoszexualitás közül inkább ezutóbbit választottam volna, de hiába a gyerek máris kétségtelenül heteró. Később szert tesz néhány igaz gazfickó fiúbarátra is, a szeme sem áll jól a társaságnak, szerintem legkésőbb 9-kor összekacsintanak, hogy "büntiben találkozunk, foglald a helyet".

Szóval rendeződnek a sorok, egy év után már be is vallja, hogy jól érzi magát, és tényleg megtanul németül. Minden reggelünk azonban továbbra is hasonlóképpen zajlik. Bemegyünk az oviba, átöltözik, és beviszi a hátizsákját felakasztani. Itt ugyanis a szülők csomagolnak tízórait és uzsonnát (Brotzeitot), amit vicces kis gyerekhátizsákokban visznek magukkal, ezt veszik elő maguknak uzsonnaidőben, kis asztaloknál fogyasztják el, a hátizsákokat lezseren a háttámlára vetve. Mi korábban Villám McQueen-es, most kalózos design-ban utazunk, ami egységbe foglalja minimum a hátizsákot és a szendvicses dobozt, de jobbaknál a kulacsot, benti cipőt, sapkát, sálat és fogkefét is.
Ha a hátizsákot felakasztotta, visszarohan hozzám, aki az ajtóban várok, és ölelgetjük egymást idétlen időkig, közben egymást erősítve abban, mennyire is fogunk egymásnak hiányozni. Előttem van most is, hányszor próbáltam meg már indulni, beküldeni őt játszani, de csak állt az ajtóban, már elengedett, zsebre vágta a kezét, és csak suttogta szomorúan, hogy "nagyon fogsz nekem hiányozni". (Basszus, hogy hagyhattam ott így ennyiszer?). A kezdeti fájdalom azonban idővel megszokássá szelidült, amolyan kis rituálévá.

Na, ma reggel is átöltözünk, kezébe a hátizsák, előreküldöm, majd beállok az ajtóba, szokott helyemre, és várom. És csak várom, várom. Mert nem jön. Benézek, a kisasztalnál áll, mutogatnak egymásnak valamit fiúkkal, fél lábát már a székre teszi, majd lazán átveti hátizsákját is a szék támláján, közéjük ül, nevet. Elfelejtett elköszönni tőlem.

Könnyeim között csendben kiosonok (már amennyire egy másfél évessel a karomon csendesen tudok "osonni") és megpuszilom a másikat helyette. Kintről még rálátok, magyaráznak, mesélik egymásnak, hogy kivel mi történt, amióta nem találkoztak! Drága kisfiam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése