2013. április 30., kedd

németország

Régen írtam. Azaz nem annyira régen összedobtam egy élménybeszámolót Legolandról, és várom, hogy a szuperintelligens telefonról felkerüljenek a képek ide. Mert a szuperintelligens a férjemé, az enyém még fotózni sem tud. Viszont szép piros. A férjem meg dolgozik, dolgozik és dolgozik, meg költöztet.

Merhogy elköltözünk. Alig két évet laktunk itt. M. Landshutban kapott új munkát, és mivel ide sem jöttünk volna, ha nem itt dolgozik, hülyeség lenne ugye nélküle itt maradni.

Pedig nagyon szép lakást béreltünk, úgy, hogy tegnapig nem is beszéltünk még a főbérlővel. Itt ugyanis a főbérlő jön, beleszól, szellőztet, füvet nyírat, takaríttat, stb. A miénk nem. Fel sem merült benne, hogy bármi rosszat tehetnénk, de mondjuk nem ismert engem, mert a leges-legelső kapunyitáskor elhagytam egy kulcsot. Jó helyen is volt a lakás, mindent-mindent el tudtam érni gyalog (kivéve az ovit, de az új helyen az még messzebb lesz). Szemben van a világ legszuperebb közértje, mellette a félóra alatt mindent kicserélő kerékgumis. És a Muddy Boots is (ír kocsma, csapolt Guiness, csapolt Kilkenny, és csapolt Paulaner, mert ez azért akkoris Németország) 500 méter. Az új helyen az utcánkban nem lesz semmi. Semmi, kivéve egy (tratratra...:) sörfőzde. Na, az lesz, nem értem, hogy nem jutott még eszébe itt senkinek, hogy a házakba a vízen és a villanyon kívül a sört is bevezessék. Egy külön csap lenne pl a konyhában. Föld alatti vezetékből, hogy nyáron is hűvös legyen...

Vannak barátaink. Másfél év kellett ahhoz, hogy kiüljünk a játszótérre, és anélkül, hogy külön egyeztetnénk, mind a hárman találkozzunk ismerőssel (én a lengyel és az afrikai anyukákkal, Simi a lengyel kisfiúval, valamint az oviból ismert Vulkán nevű olasz gyerekkel - ez itt pontosan olyan fura, mint otthon lenne, viszont legalább tökéletesen találó - Peti pedig a szőke loknis, csipkés farmeros Lailával a Früzi-ről - alias Musikalische Früherziehung). Ismerjük a játszótereket, tudjuk hol a legfinomabb a fagyi (négy helyen is csinálnak igazi olaszok, igazi olasz fagyit, de az állomás melletti mindent visz - annyit keresnek májustól szeptemberig, hogy az első nap bezárnak, ha ősszel beborul, és húznak haza hasukat süttetni jövő nyárig).

Az állomás gyalog 5 perc, innen S-Bahnnal 20 perc München kellős közepe. Az Oktoberfesthez még hamarabb kell leszállni, és még eggyel előbb van egy olyan hely, mint a Zöld Pardon, csak hússzor akkora.

Van a szomszéd városban egy szép kis tó, ott szoktunk piknikezni jó időben. Ilyenkor mindenki egy emberként pattan biciklire, és rohanják meg a játszótereket, sörkerteket, vagy a grillezésre kijelölt területet. A grillezők a tóban hűtik az egymás mellett békésen megférő sörös rekeszeket. A török családok nagy csinnadrattával fogyasztják a kebabos standjuknál előző napról megmaradt lepényeket, szirupos süteményeket, és nemritkán akár egy egész állatot forgatnak nyárson ebédre. Ha jó az idő, rendes bajor előkapja az összecsukható sörpadját, és felhúzza bárhol, csak barátokkal legyen. A bajor, az tulajdonképpen a kiszámítható olasz. Imád élni, jókedvű, hedonista, és az FC Bayern-nek szurkol. Jó, ez Landshutban is így lesz, bár mire beszokunk egy jobb sörkertbe, ahol jó az Obazda óriáspereccel, és rálátni egy játszótérre..., merhogy a sör jó, az alap.

                         (http://www.moosbummerl.com/moosbummerl-cup/bild/dan-mc205.jpg)
Dachau. Emlékszem, amikor először elhangzott ez a szó. Buszon, dolgozni mentünk. Még gimisek voltunk, amikor tudtuk, hogy külföldön fogunk élni. M. így is választott szakmát, én persze nem. Szóval minden adott, keressük a helyet, Anglia, Írország esélyes, csak én tartok a repüléstől. Erre M.: Lehet ám olyan helyre is menni, ahonnan autóval is haza lehet jönni. Télleg? Igen, és még jobban is lehet keresni, mint Angliában. Nebassz! Hol? Németországban. De nem is tudunk németül rendesen! Adnak három hónapot, hogy megtanulj. E-ék most mennek ki, és szóltak, hogy orvost is keresnek még. Télleg? Akkor jelentkezzél. Jó. De a város nevét még tudnod kell! Mér, nem mindegy? Akkor mondom: Dachau.

Hát én kábé pont meg voltam lepve, hogy Dachau egyáltalán még van. Olyan ez, mintha Atlantisz kórháza adna fel álláshirdetést, mondjuk dínóknak. Dachau nem múltidő? Az én fejemben a koncentrációs tábor felszabadítása napjától a város nem is létezik tovább. De minimum nevet változtat. Hát azóta kiderült, hogy pl. Birkenau is van még, vonat is megy oda - de mondjuk én nem.

                       (http://www.utzverlag.de/images/news/news059_3.jpg) (ez a kapu ma is így áll)
 
Én nem néztem meg a KZ-et. Itt ez a neve. A túristáknak Consentration Camp Memorial Site. Mármint a fő KZ-et. Amikor még itt sem laktunk, megnéztük a Schiessplatzot- igen lőtér, és nem, nem táblákon gyakoroltak. Ennyi pontosan elég volt, legalább tudom, hogy a KZ télleg nem nekem való. Láttam a Schindler listáját, olvastam a Sorstalanságot, sajnos tudom mire számíthatok, de az elementáris erő, hogy igen, pontosan itt ez és ez történt, nekem sok. Menjen az, akit nem érint személyesen, mert akinek nem égett bele a múltjába, jelenébe és jövőjébe - anélkül is, hogy valaha külön foglalkozott vele - annak meg kell tudnia, hogy mi történt, és emlékezni kell rá minden generációnak, mert nem történhet ilyesmi megint. Ezzel egyébként le is írtam az itteniek hozzáállását. Az itteni németekét, a magyarok szerint ugyanis "nem kell mindent elhinni..." Kívánok ehelyütt nekik sok boldog combnyak- és kulccsonttörést.

Szóval, amennyire lehet, kerülöm a közvetlen kontaktust, nem adok elsőbbséget a túristabuszoknak, és nem viszem a gyerekeket a KZ felé eső - állítólag szuper - játszótérre játszani. Viszont, amikor a M. még a városon kívül lakott, mesélem boldogan, hogy találtam egy rövidebb utat H.hausen és a Dachau keleti részében található bevásárlóközpont között, miért nem arra szokott hazakerekezni. Hát, mondja, mert az a "halál útja", arra ment utóljára 10.000 szovjet katona a Schiessplatz felé. Basszus. Jó, ő művelt, ő volt a KZ-ben, többször is, mert aki bemegy, az viszont megy többször is, mert pl. különböző inálunknyaralóknak mutogatja. Vajon már akkoris olyan hülyén kerülte meg az út azt a kis hidat?

Azt tudtam, mert olvastam, hogy kb. 35.000 ember halt meg a táborban, és még több ezer a tábor felszabadítása után, kórházban, az éhezés és/vagy járványok következtében. Apukám nagynénje is feküdt még hónapokig kórházban egy másik német városban, mielőtt haza indulhatott volna. A férjem pedig két évet dolgozott a dachaui kórházban. Nekem ezalatt az idő alatt még a leghalványabban sem derengett be összefüggés. Mígnem egy szép tavaszi napon  férjem kollégájának feleségével és a kisebbik fiammal sétálgattam a kórház körül, amikor is egy virágos réten egy tömegsír kellős közepén találtam magamat, körülvéve négyzet alakú kövekből álló sírok tömegével, mindegyiken egy név és vagy kereszt, vagy dávidcsillag. Basszus megint.


Mindazonáltal Dachau egy csodaszép kisváros. Mindenhol idénynek megfelelő virág, kifogástalan útburkolat, bicigli út, szép kastély, hangulatos óváros, felújított játszóterek, nagyvonalú nyári 10 napos Volkfest, saját sörrel, amit a Schlossbrau Dachau külö e célra főz.

                (http://www.fotos.sc/img2/u/christofplank/h/Architektur__Schloesser__Dachau.jpg)
(http://weihnachtsmarkt-deutschland.de/bilder/weihnachtsmarkt-dachau-2009.jpg)

Gyakran gondolkodom, hogy az idősebb emberek, akikkel az utcán találkozom, hány évesek lehettek akkor... gyerekek voltak. Akik itt laknak, DAH-kezdetű rendszámtáblát kapnak a kocsikra. Németországban lehet több rendszámtáblád egy kocsira, vagy lehet egy rendszámtáblád több kocsira. Aki DAH-rendszámmal hajt, ingyen igényelhet M (Müncshen) rendszámtáblát, ha nem szeretne DAH-al járni. Sokan meg is teszik. A szomszéd pedig nem jelentkezik ki a szülei lakásából, hogy ősrégi, de BMW-jén PA (Passau) rendszám szerepeljen. A férjem volt kollégái Münchenből ingáznak a dachaui kórházba, mert szerintük nem "szalonképes"  Dachauban lakni.

A városban felállított emlékművek, plakátok, kiírások, valamint a KZ kilóméter hosszú, hófehér falai nincsenek meggyalázva, nincs rajta egyetlen graffiti sem. Ha kerülne rá, a város egészen biztosan leszedetné, még mielőtt valaki arrajár. Itt tisztelet van, a múlt bocsánatot kérő elfogadása, szégyenérzet és tolerancia.
Az óvoda, ahová a gyerekem jár, manifesztált a rasszizmus ellen, amikor Berlinben a neonácik kegyetlenkedtek, német közoktatási intézmények ezreivel egyetemben. Az oviban és a játszótéren megfér egymással a német, a magyar, a lengyel, a görög, az olasz, a török, az orosz, az ukrán, a román és az arab is.

                 (http://www.oberberg-nachrichten.de/wp-content/uploads/2012/03/1-500x334.jpg)
 

Sajnálom itthagyni Dachaut. Gyakorlatilag ide született a kisebbik fiam (bár Budapesten, annyira akkor még nem voltam oda, hogy a születési anyakönyvi kivonatában Dachau szerepeljen), itt tanult meg németül a nagyobbik kisfiam, itt kapott európai orvoshoz méltó esélyeket a férjem, és én is itt tanultam meg nagyon sok mindent... Büszke vagyok arra, hogy itt élhettem, és köszönöm azoknak, akik itt befogadtak engem és a családomat. És köszönöm azoknak az itt megismert barátaimnak is önzetlen törődésüket, akikkel kölcsönösen pótolni igyekszünk azt, ami ebben a hibátlan világban egyedül hiányzik: a családot és a gyökereket.

Nem vagyok az a YouTube-ról bevágós fajta, the a "People" most idekerülhetne a "When You're homesick, give me a hand and I hold it" soráért, amelyet mindig együtt énekelek a rádióval.




2013. április 12., péntek

multitasking

Az április 3-dikai Nők Lapjában olvastam, hogy a tavaszi fáradtság okai között nem csak a kevés alvás, pihenés szerepel, hanem a médiazaj, a túlzott kockázat-, és felelősségvállalás mellett első helyen a
multitasking áll. Hogy az mi? A Nők Lapja szerint valami ilyesmi:


"Amint hazaér bekapcsolja a rádiót, számítógépet? Miközben telefonál, port törölget? Csetelés közben körmöt fest? Amikor egyszerre nem egy tevékenységet folytatunk, a figyelem megoszlik. Hiába gondoljuk, hogy hatékonyak vagyunk, nem leszünk elégedettek. Elég ebből a tevékenységből egy óra, hogy az éjszaka visszaszerzett energiánk tovatűnjön. Ráadásul hosszútávon depressziót is okozhat.

Megoldás: próbáljon egyszerre csak egy tevékenységet folytatni."

Jó!
Látott már a cikk írója nőt?
Feleséget? Esetleg családanyát?
Én pl. egy átlagos reggelen:
- egyszerre főzök kávét és két kakaót, egyiket édesen és hidegen, másikat keserűn és melegen
- egyszerre iszom kávét, készítek uzsonnát, rakom ki a szemetet távozó férjnek×
- etetem az egyiket míg noszogatom öltözésre a másikat
- vakarom ki a kakiból az egyiket és kapom el a másikra rádőlő ikeás dobozt, amiből ezerfelé hullanak a kisautók (még mindig nincs felöltözve)
- keresem a német házit és söpröm fel a cipőről lehulló sárdarabokat, húzom le a vécét és győzködöm a nagyot, hogy hóban nem lehet szandálban/30 fokban nem lehet hótaposóban oviba menni
- csukom be az ajtót és kapom el a kicsi grabancát, hogy közben ne guruljon le a lépcsőn és mesélek arról, hogy kik is azok az indiánok (×és egyensúlyozom a szemeteszacskóval, ha fent elfelejtettem volna kirakni)
- rakom be az egyik - tiltakozó/éppen inni kérő - gyereket az autóba és próbálom megakadályozni, hogy a másikat elüsse az autó
- próbálok kitolatni a parkolóból, és próbálom megkülönböztetni a tolatóradar hangját a gyermekzsivalytól és a tolatóradar fényét az éppen előkerült cirkuszi ledfáklyáétól
- az egyik gyereket átöltöztetni míg a másikat megakadályozni, hogy végignyalja az óvodai vécé gyerekülőkéjét  és közben megfelelő nyelven,  ige- és udvariassági formában köszönteni az időközben felbukkanó ovónéniket/anyukákat/gyakornokokat/nagymamákat
- majd kijutni a gyerekbiztos óvodaajtón (amelyet úgy lehet csak kinyitni, hogy jobbkéz jobbra tőből felnyúl, megnyomja a nyitógombot, míg balkéz messze balra kinyúl, és lenyomja a kilincset) egy gyermekkel a karomon (lehetetlen, egy láb mindenképpen kell a mutatványhoz), miközben bárki (olasz/görög göndör hajú, kreol 30-as félisten apuka, óvodaigazgató, vagy torkaszakadtából röhögő óvodás(ok)  felbukkanhat váratlanul előttem vagy mögöttem.
Ez jó esetben a 6.30-tól 8-ig tartó intervallum, tehát az egy óra multitastingot reggel fél nyolcra egy rendezet körülmények között élő, átlagos anyuka már maga mögött tudhatja.

Anyósom szerint pedig a multitasking az, hogy felteszi főni a krumplit, amíg az fő, pont fel tud porszívózni, azután elindítja a mosógépet, és amíg az dolgozik, elkészül a leves (meg közben a krumpliból püré, de azt nem is teszi hozzá, annyira természetes). Mire lejár a gép, kész a a leves és a köret, kitergethet és egy mozdulattal be is hozhatja a teraszról az előző nap elkészített süteményt, és akkor csak a csirkét kell kirántani, amint az unokák megérkeznek, hiszen az nekik csak frissen jár. Anyukák pedig levetkőztetik a poronytokat, segítenek teríteni, és közben elmesélik az anyósomnak a hetüket. Míg apukák csomagokat hordanak be, majd csomagokat ki, előkapják a bicigliket (a legjobb, ha valamit még szerelni kéne, de legalább a kerekeket felfújni, és közben az autókról vagy a gyereknevelésről beszélgetnek.
Ilyen egy otthoni vasárnapi késő délelőtt. Kár, hogy mostmár ritkán van ilyen, mert mi meg itthon lakunk.

Na, fel is kerekedem, hogy ebédet főzzek, közben nincs sok tervem, de jó lenne kiporszívózni és elindítani egy mosást...

2013. április 3., szerda

első szavak

Mielőtt elfelejteném, felírom Peti első szavait:
mama, papa, brumm-brumm (autó), (volt a dejejte, de csak egyszer), kaka, Papupa, vagy Bá (Palipa=nagypapa), hajó (2013. 04. 03.) de (nem = nem csinálom, amit kérsz)

A Simi emlékezetes szavacskái pedig:
bobos (borsó)
tatas (kacsa)
tojti (tortilla)
ninó vagy dana (danonínó)
tosz (kosz, vagy bogár)
bümi (gyümölcslé)
to (thomas a gőzmozdony, vagy TV)
nem kéne (nem)
bah (hab)

A szuperelső szó a "Nem" volt, németül pedig, láss csodát, a "Nein"

Peti nem beszél németül, viszont, ha azt hallja, hogy Tshüss, akkor integet, tehát németül integet.

a gyerekek nőnek, ki tudok takarítani, de nem lóg a szárítón több csöppnyi ruhácska...

Megszületik egy baba. (Kb.) 9 hónapig várják, simogatják a pocakot, énekelnek neki, én valahogy még "be is fogtam" a pocakok fülét, ha mentő szirénázott el mellettem, mert milyen szörnyű hang lehet neki odabenn.
Az utolsó időkben az anyuka már dolgozni sem megy, a baba érkezésére készül, elkészül a kisszoba, megveszik az ágyacskát, babakocsit, valamint 1000 haszontalan dolgot.
Engem pl. rábeszélt a védőnő a hagyományos pelenkára (nem az eldobhatóra, de nem is a nadrág alakú moshatóra, hanem arra a típusra, amit még mi is viseltünk gyerekkorunkban). Nem könnyű ilyet kapni, jól utánajártunk, mármint a pelusbetétnek (kakifogó) és a megkötős gumi felsőrésznek, és beszereztünk vagy 100 textilpelust. Soha, egyetlenegyszer sem adtam ilyet végül egyikre sem, és átkozom a védőnőt, de magam is, mert valszeg mindenkinek ajánlotta, de csak én voltam az a hülye, aki ezért kidobott vagy 2-3.000 Ft-ot.
De nincs panasz, a nagyobb beruházások jól sültek el, bár a játszószőnyeget biztosan nem használtuk elégszer ahhoz, hogy megérjen majdnem 20.000 ft-ot, és tán a járókát sem, bár abban elég jól lehet ezt-azt tárolni. A légzésfigyelő csúcs volt, de 33.000 Ft., és olyan érzékeny, hogy bár rögtön kikaptam az ágyból, amikor észrevettem, hogy Simi ugrál a rácsnak támaszkodva, az egyik lamella mégis úgy megsérült, hogy a második gyereknél nem tudtuk használni. Mindegy, második gyerekes szülő nem rohan újért, 33000 Ft-ért, csak halkan fohászkodik, hogy ne feküdjön rá a kicsi orrára álmában. Köldökzsinórvérre a legkedvezőbb konstrukció - itt mondjuk őszintén remélve, hogy nem lesz rá szükség - kiválasztva.
Na, szóval kisruhák kimosva, kórházi csomag összecsomagolva (és átcsomagolva vagy 10x túlhordás esetén), másodiknál esetleg csak összedobálva az első fájások jelentkezésekor. És akkor a baba ki.
Egy nap eufória, rokonok, férj megtekintése könnyekben (ha esetleg az esküvőn ez kimaradt). Az enyém motorral felhajtott az Árpád hídra forgalommal szemben.
Azután eljön az éjszaka (túlesve az első feltápászkodáson, katéter utáni pisilésen, stb.), amikor is a kicsi sír. Második gyereknél magánkórházban (nem lényegesen drágábban, mint az első alkalommal rendesben, de sokkal kényelmesebben) az ember gondolkodás nélkül tolja be még az esti injekciók előtt a babát az éjszakás ápolónőkhöz (második gyerekes anyukáknál nem is reménykednek másban, az első gyerekeseket még kérdezik lelkesen, nem akarják-e maguk mellett tartani), de az elsőnél ott vagy császárral vagy gátsebbel, fáradtan, egyedül, egy éhes és síró babával. Akit meg kéne szoptatni, de fogalmad nincs, hogy hogy, mert hiába dobtál ki 10-20.000-et szoptatós tanfolyamra, könyvre, igazából erre nem lehet felkészülni. Állami kórházban igazi segítség nincs (tán valahol van, nem tudom, ilyen sztorit nem hallottam), már azon is felhúzzák magukat a csecsemőosztályon, hogy arra jársz, és hamarabb adnak neked marihuánát, mint tápszert. Cukros vízet esetleg, pohárban, a gyerek meg nem tud pohárból inni, nyilván csak ő nem olvasta a szakirodalmat a jelenlevők közül. Hogy ezt elkerülje az az anya, aki szoptatási nehézségekkel küzd, és a második gyerekét ne kelljen 3 hetesen operálni ágyéksérvvel, olyan magánkórházat keres, ahol senkinek nem jut eszébe szoptatási tanácsokat osztogatni vagy visszabeszélni egy kétgyerekes fizető vendégnek. Ebből a szempontból is jó döntés volt. Először a baba szopott volna, de nem volt tej, másodszorra, hála a körülményeknek, tej lett, igaz, a baba nem kart szopizni...
Szóval kiderül, hogy itt nincs fellebbezés, a baba sír, 0-24-ig. Sokkal többet bír, mint amennyit gondolnánk.
Minden család kialakítja a napi rutinját a túlélés érdekében, pl. a férjem az 5. éjszakára profi, percekre leosztott éjszakai-álomba-sétáltatási rendet dolgozott ki (5 percig ebben a tempóban, a fejét ilyen szögben tartva, azután 15 percig kicsit gyorsabban, másik szögben, végül 20 perc egészen lassan, ezután leülhetsz vele, de ha bármikor megmozdul, automatikusan ugrasz vissza az 1. lépésre). Végül kiderül, hogy a kanapén félig ülve-fekve, a hasadon prímán elalszik, akár egyben 20 percet is. Maradunk ennél, igencsak felértékelődik nemcsak az alvás, hanem a hason, vagy szimplán az ágyban fekvés ténye is.
Mindeközben az ember profin fej, kever, csöppent, csapkod a gyerek arcába vizet a búvárreflex fenntartása érdekében, satöbbi, satöbbi.
Második gyereknél az akadályok rutinosabb vételére készülünk, igaz, a babakocsit már maradandó körömágysérülés nélkül nyitjuk, csukjuk, félálomban is megtaláljuk a babaaltató zenélő masina gombját, 10 percről 8-ra javul a rugdalózó összepatentozási szintidőnk, és ki nem szarja már le, ha félregombolódik, nem elég meleg, túl meleg.
De, a második baba richtig más gondokkal fog küzdeni, mint az első. Ha az első hasfájós volt, és tudjuk, hogy kellett tartani, hogy böfizzen vagy pukizzon, a második abban a pózban ordít, nem pukizik. Sír olyankor, amikor a másik megnyugodott, és megnyugszik olyasmitől, amivel a másikat őrületbe lehetett volna kergetni. Ami fix, hogy éjjel ő is felkel. Többször.
És amikor végre elalszik, akkor sincs pihenés, mint az Elsővel volt, mert ott az Első. Aki játszani akar, vagy csak veled lenni, mesét hallgatni, játszóterezni, vagy oviba, orvoshoz, vendégségbe kell vinni, vagy szimplán csak elfelejt suttogni, és felébreszti az alvó Másodikat.
Ami engem a második esetben a legjobban bosszantott, hogy nem tudtam kitakarítani. Egészen egyszerűen az első pillanattól kezdve üvöltött, ha takarítottam. Lehet, hogy félt a porszívótól, de ha port tötöltem, vagy kádat súroltam, akkor is. Volt is takarítónőm egy darabig, de mivel ő még úgysem takarított ki, mintha én 10 perc alatt átsörötem volna a lakáson, nem volt értelme tovább fizetni. Így azután kialakítottam azt a rendet, hogy max. 15 perces etapokban takarítok ki. Egyszer a konyha, egyszer a portörlés, egyszer a fürdőszoba, egyszer a porszívózás, és az emelet is két részletben. Kaját meg csak egyszerűt, gyorsat.
És akkor tegnap bevásárlásból hazaérve látom ám, hogy piszok van. Először gyorsan ebéd, cukkínifőzelék a maradék sonkához. Peti felül a konyhapultra, gyorsan elkészülünk. Lekéredzkedik, játszik az autóival. Kiteregetem a reggel bekészített mosást. Összeszedem a szanaszét heverő játékokat. Peti elővesz egy plüssállatkát. Gondolok egyet, előkapom a tollseprűt, port törölök. Peti a plüssállatkával utánoz. Végére érek, akár jöhet a porszívó. Kicserélem a tartályt, és végigporszívózom az alsó szintet. Letakarítom az asztalt, etetőszéket, az ablaktörlő rongyot Peti kiveszi a kezemből, ő is végig törli. Pár játékot ő is összeszed, kidob. A kidobott játékokat kiszedem a kukából, lemosom. Fú, a fürdőszoba is tiszta kosz. Peti a nappaliban játszik, tán végére érnék ennek is. Megcsinálom. Peti előhoz egy Tűzoltó Samet, beteszem neki, és már tudom, hogy ezalatt a konyhát is meg fogom csinálni.
Konyha elkészül, még fel is mosok, ott, ahol kell.
És tudatosul bennem, hogy 19 hónap után, most először, ki tudtam egyben, sírás nélkül, kényelmesen takarítani az alsó szintet.
Elérzékenyülök. Örülök? Nem tudom. Annak igen, hogy nem kellett takarítás közben idegeskedni. De a hétvégén elajándékoztuk a pici kis ruhákat. Többet nem mosok kicsi bodyt, nem húzok fel parányi kesztyűt és zoknit parányi lábakra. Nem szoptatok ölben kisbabát, nem látom a tejmosolyt (amikor bealszik a szopizásba, jóllakottan elernyed, száján kifolyik az utolsó csepp tejecske, és mosoly szerű grimaszokat vág), nem böfiznek a hátamon, nem mondják többet először, hogy "mama"...


P.S.: Ugyanis mi kétgyerekes családmodell vagyunk. Jobban mondva egy gyerekes családmodell, két gyerekkel. Sőt, megvan, gyerektelen családmodell, gyerekkel. Hárommal nem számolunk, ezért is mentek tovább a ruhácskák.