2013. június 17., hétfő

kitört a nyár

Azon gondolkozom tulajdonképpen, hogy mennyire nem nézzük ki a gyerekből azt, amire képes egyébként.

Amikor elhangzott a javaslat, hogy Simi egy-két hetet a nagyszülőknél töltsön (szülők nélkül), azonnal megtetszett. Tény, hogy a Simi vetette fel, amikor legutóbb nem akaródzott neki elindulni velünk haza (igen, Németország a haza, mert itt lakunk - ez az expatok körében mindig nagy kérdés, de amíg kérdés, addig itt nem tudják igazán otthon érezni magukat, nem?). Tény, hogy én ennyi idősen az egész nyarat a nagyszüleimmel töltöttem, a szüleimmel csak hétvégén találkoztam. Tény, hogy minden nagyszülő feltétel nélkül imádja a Simit.

Amikor azonban jobban belegondoltam, elkezdtem nagyon félni. Dehát a Simivel az énekórán is gond van, nem könnyen marad ott, az oviba-bölcsibe szoktatás minden esetben pokoli volt. Erre elmegy két hétre, nélkülünk, ráadásul úszótáborba. Ami nagyon jó, mert megtanul úszni, gyerekekkel és jó levegőn van. De majdnem biztosra vettem, hogy az első nap abbahagyja. Mármint nem mer ottmaradni, a szüleim az első napot ott töltik vele, majd a második nap délben feladják, mert Simi több időt tölt velük, mint a gyerekekkel.

Tény, hogy amennyire megtanultam Simi nyelvét, annyira igyekeztem felkészíteni. Hogy ez olyan lesz, mint az ovi, a gyerekek reggel mennek, ovónénik (edzők) vigyáznak rájuk, akiknek szót kell fogadni, ott kapnak enni, lesz sok játék, de lesz olyan is, amikor azt kell csinálni, amit a nénik mondanak. De őszintén, ezek ellenére sem hittem, hogy minden rendben fog menni.

Ehhez képest hétfő reggel nyolckor Simi megjelent az úszótáborban, összebarátkozott a nénikkel, a gyerekekkel, és jókedvűen ottmaradt. A másfél óra múlva visszalopózó, és titokban mindent leellenőrző nagyszülői szempár egy lelkes, vízben lubickoló, játszó gyermeket talált. Sehol semmi problémás, visszahúzódó, német és magyar nyelvtől megzavart, érzékeny lelkű mimóza. Egy egészséges ötéves van csak. Aki két hetet egyedül tölt, nagyszülőkkel és úszótáborral.

Ha nem kizárólag az eszemre hallgatok, soha nem adom meg ezt a lehetőséget. Soha nem tudom meg, hogy ennyire nagyfiú, hogy ilyen klasszul képes alkalmazkodni, hogy ilyen önuralma van.

És elnéztem a másik kisfiamat. Mivel kivételesen itt is hőség van, szinte az egész napot a kertben töltötte (merthogy ilyesmink is van), meztelenül rohangálva a felfújható medence és a kiskád között. Néztem, egészen nagy már ő is. Mikor lett ilyen nagy? Kérdeztem a férjemet is este, hogy ő tudja-e, mikor nőtt így meg. Nem tudjuk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem kisbaba már, egyedül közlekedik a lépcsőn, önállóan néz mesét (tehát nem azt, amit a bátyja szeret, hanem a saját kedvencét), egyedül iszik, eszik, vetkőzik...

Nem beszél még, mert ő egyrészt mozgásfejlődésben gyorsabb, másrészt két nyelven nő fel, harmadrészt kiválóan megérteti magát az "öö" különféle formációival és bólogatással. Ha inni kér, a hátam mögé nyújtja kis kezét, nekem balról, mintha ott keresne valamit. Ugyanis ott szokott lenni a hátizsák, és annak az oldalzsebében a kulacs. Így egyszerűen odanyújtja kis mancsát akkor is, ha pl. a nappaliban üldögélünk, mert tudja, hogy megértem. És mondja hozzá, hogy "öö". Ha cumit kér, belenyújta az ujjacskáját a szájába, és mondja: "öö". (Szegénnyel kiszúrtam, mert a Simi távollétében úgy döntöttem, leszokik napközben a cumiról, és csak alváshoz kapja meg. Mondjuk nem látom rajta, hogy nagyon szenvedne, az első nap elég zökkenőmentes volt.) Ha azt szeretné, menjek valahová, szembe áll velem, röviden átkarolja a térdem, és megmutatja az utat, amerre kísérnem kéne. Természetesen "öö" kíséretében.


Egyébként órákig elautózgat. Végigviszi az autót a fotel karfáján, a tévén, a polcokon, és brummog hozzá. Ha elfárad, lefekszik a földre, az oldalára, jobb karjára hajtja a fejét, balkezével vezeti maga előtt tovább a járművet, és tovább brummog. És igen, úgy néz ki, hogy balkezes lesz. Néha a jobbat is használja, de a balt többet. Szóval ő is nagy már...

... és kitört a nyár is.

2013. június 16., vasárnap

főzés konyha nélkül - recept






Nem jött még meg a konyhánk. Németországban flottul mennek a dolgok, ez alól a mi konyhánk megrendelése a kivétel. Hat hete rendeltük meg és előlegeztük meg. Már egy hetet itt töltöttünk, konkrét időpontot még nem tudunk, de legalább még egy hetet várunk rá.

Enni azért kell.

Így előrelátóan kölcsönkértem egy "hot pant". Igazából nem az, hanem a televíziós edény német másolata, kicsit szélesebb és laposabb. A lényeg az, hogy közvetlenül be kell dugni az áramban, és így készül el magában a tálban sz étel. Nem forrósodik át, így tálalni is lehet belőle közvetlenül.

Miután megdebütáltattuk egy fúziós rántottával (magyar tojás, magyar szalonna, német paprika, német virsli, német hagyma), amit mesésnek találtunk, tovább merészkedtünk.

Egy kg krumplit meghámoztunk és kisebb kockákra vágtunk. Ezt fél dl olajon elkezdtük pirítani. Amikor kis színt kapott hat szelet, kevés olajban, sóval, borssal és fűszerpaprikával pácolt karajt tettünk az edénybe, és megpirítottuk, míg ez is színt kapott. Sóztuk, kevés fokhagymát, egy fej karikára vágott vöröshagymát és úgy fél dl vizet adtunk hozzá, és lefedve pároltuk 15-20 percig. Amikor a levét elfőtte, még jól lepirítottuk az egészet.

Uborkasalátával fogyasztottuk.

Mivel emlékeztetett a brassóira, de mégsem az, "landszhútinak" neveztük el.
Lehet, hogy ilyet akkor is eszünk majd, ha már lesz konyhánk...

2013. június 15., szombat

utálok költözni

Mi átlagosan másfél-két évet töltünk egy lakásban, amióta együtt élünk a férjemmel.
Ezért viszonylag jók vagyunk költözésben. Bár még a költözés előtti napon is nagy kérdőjel, hogy hogyan kerül be minden, azaz tényleg minden, amit csak használunk, valamilyen hordozóeszközbe - ne higgyünk a kukászacskókban - kényelmetlen megfogni, a legteherbíróbb is kiszakad, szinte lehetetlen szétcsomózni, nem lehet feliratozni és az új lakás szeméttelepnek tűnik tőle  - maradjunk inkább a dobozoknál. Azután végül, kivárhatatlanul lassan, de minden belekerül egy teherautóba, és elindul a rendeltetési helyre.

Ekkor jön a fénypont (ezt nagyon ki kell élvezni, hosszú időre az utolsó kiegyensúlyozott pillanat), amikor is minden szép rendben utazik egy teherautón, majd megérkezik. A nagyobb bútorok elkezdik megtölteni a teljesen üres házat. Az addig idegen négy fal életre kel, ráadásul a saját személyiségünket kezdi felvenni.
Egy-két darab tökéletesen megtalálja a helyét, amint átlépi a küszöböt, mások több napos vándorlásba kezdenek.

A szőnyegeket érdemes azonnal felrakni, mert így nem kell majd megemelni a bútorokat, amik a helyére kerülnek, hanem eleve a szőnyegre költözhetnek. Ehhez azért előre ki kell takarítani az új házat (itt takarítva adják át őket, kivétel ez a mostani miénk...), és kiporszívózva kell feltekerni a szőnyeget (na, én pont ezt sem csináltam meg).

Az első költözésünk (úgy 8 doboz, egy állólámpa és egy nádláda egy délutánt vett igénybe, és másnap délben anyák napját ültünk a kipakolt, kitakarított lakásban.

A második költözésünk már egy 6 hónapos babával történt, egy délelőtt alatt összepakoltunk, majd elvonultunk egy másfél napos vakációra anyósomhoz, más gondom nem volt, mint babát sétáltatni, és kipihenni a fél napos pakolást, majd kb. két nap alatt kipakoltunk, minden nagyszülő ott volt, ki-ki a gyerekre vigyázott, ki takarított, ki pakolt.

Azután Németország, augusztusban, nyolc hónapos terhesen, egy háromévessel. És egy próbaidőn lévő, reggel fél kilenctől este kilencig dolgozó férjjel. Az otthoni bepakoláshoz e körülmények között professzionális segítség kellett (ami meglepően olcsó ott is, egyébként itt is). Azután mi a másfél emberrel ki, szüleim felügyelték a felpakolást (egy kedves ismerőst kértünk meg a költöztetésre, aki egyébként ezermester, így másfél nap alatt nemcsak megtöltötte a lakást, hanem felszerelte a lámpákat, bekötötte a mosógépet, összeszerelte a bútorokat, és mindemellett kedvesen szórakoztatta a háromévest, aki azóta Laci bácsit várja minden költözéshez, szereléshez, hát, most megkapta megint). Na Laci bácsit, fiát és annak barátját, no meg a saját kisfiamat leszámítva egyedül voltam a kipakolásra. Ugyan úgy volt kitalaláva, hogy egy héttel később jön a férjem anyukája segíteni, és addig maradhatunk a férjem régi szállásán, én nem emlékszem, hogy hogy (a terhesség szárnyakat ad), de két-három óra alatt (esküszöm!) kipakoltam. Azután telefonáltam a férjemnek, hogy akkor már inkább aludjunk az új helyen, és mire anyósom megjött, nemhogy régen kipakoltam már, de az előző helyet is felszámoltuk, kitakarítottuk, visszaadtuk, és még a kauciót is bezsebeltük.

Ilyen, viszonylag kedvező tapasztalatokkal indítottam e költözésnek is. Mindenki sajnált, hogy jaj, milyen nehéz lesz majd, én meg csodálkoztam, hogy ugyan mi? Ha terhesen egy nap alatt egyedül kipakoltam, most meg terhes sem vagyok, a férjem is szabin lesz, és mindkét szülőm jön segíteni, akkor ugyan mi lehet majd nehéz?

Tény, hogy az előre eltervezett menetrendhez képest kicsit felgyorsult a lakáscsere, ugyanis úgy volt, hogy hétfőn költözünk, csütörtökig kipakolunk, majd pénteken festünk takarítunk, és szombaton adjuk vissza a lakást, amihez képest festéssel, takarítással már kedd este visszaadtuk a régit, de ebben segítettek az új lakók, akik egyébként a barátaink (így nem baj, hogy ottfelejtettünk egy lámpabúrát, egy babakocsit, és még sehol nem jelentettük át az új címünket...).

Szóval meg is telt az új lakás szépen, aminek szokásom szerint estem is volna neki, amikor is a férjem kedvesen rámszólt, hogy nem kell mindent egyszerre, üljünk ki a kertbe a szüleimmel és a nagyobbal (a kisebb a bútorösszeszerelés kellős közepén bealudt), és én így is tettem. Az első pár napra sporttáskákban volt a cuccunk, így nyugodtan leültem. Másnap kikapcsolódtunk az ikeában, majd átadtuk a lakást, és ezzel a nap el is ment. Közben itt anyukám kiporszívozott, a vécéket kipucolta, és végül a tányérok, poharak, evőeszközök is előkerültek.

És én valahogy ennyiben maradtam. Egyszerűen nem akarózott kipakolni. Nem tudom, miért, hogyan, de én, aki általában forgószélként szoktam megoldani ez effajta kihívásokat, csak odázgattam, lógattam a lábam, tengtem-lengtem...
Túl sok a cucc. Egy négytagú család mégiscsak más, mint amit megszoktam. Ez pedig egy ház. Amerre a szem néz, tennivaló vár. Mindenkinek van téli-nyári kollekciója, mindegyik képes kitölteni a teljes szekrényét. Ott a sok kinőtt Simi-ruha, mely várja, hogy a Petinek jó legyen. Temérdek játék, felfoghatatlanul sok. Doboznyi iratok. És ágyterítők. Nekünk eszement sok van. Ebből használunk: kettőt.

És amit teljesen elfelejtettem. Az új lakás mindig üres. Nincsenek lámpák (= sötét van), nincs kép a falon, nincs függöny az ablakon. És ahhoz, hogy legyen, marha sokat kell fúrni. Meg porszívózni. 

Nincs konyha. Csak a négy fal. Hat hét alatt nem bírták leszállítani...

A kert. Másfél hónapja nem nyírta senki a füvet. Nekünk fűnyírónk sincs. Hétvégén csendrendelet, a férjem hétközben dolgozik. Mikor jön a kukás a szigorúan szelektíven gyűjtött hulladékért? Kéthetente? A mi kukánk három nap alatt tele lett.

És a hab a tortán. Másfél hónapja felmerült, hogy mi lenne, ha Simi a nagyszülőkkel töltene a nyáron két hetet. Az ötlet remek, én addig rendberakom a házat, Siminek programja van, mégsem ül addig a tévé előtt, hanem megtanul úszni. Mindenki lelkes. Egészen az utolsó előtti napig. Nem a Simivel van baj. Én sok mindenben szörnyű anya vagyok, de ehhez az egyhez értek, hogy hogyan kell a Siminek beadni viszonylag komoly dolgokat (kistestvér, költözés, egyedül Magyarország). Szóval ő lelkes, még lehet szófogadásra is zsarolni azzal, hogy nem mehet el a nagypapával pénteken, ha azonnal nem ...
Hirtelen énbelém nyilal belém a nagy felismerés, a visszakozás, a beszarás. Na de mi lesz itt a Simi nélkül?
Fárasztó, igen. Az öltözködés alsó hangon fél óra, minden evés nyüglődés, hosszas könyörgés minden egyes bárhova (=játszani) indulás előtt, hogy azután ugyanennyit kelljen könyörögni a hazaindulás előtt is. Nincs kedve lefeküdni, este tizenegyig üldögélne velünk a kertben (amit megértek, de akkor mikor kóstoljuk meg végre a landshuti sörfőzde számunkra teljesen új kincseit?). A két gyerek összevész, mert mindegyiknek mindig éppen ugyanaz kell, kivéve, ha meséről van szó, mert abból éppenhogy sohasem jó ugyanaz.
Na jó, de mi lesz a Simi nélkül?
Előbb kellett volna gondolkodnom, mert mindenki lázas készülődésben, mostmár nem fújhatom le. De megszakad a szívem. Méghogy pihenek, meg pakolok. Az égvilágon semmihez sincs kedvem így. A Peti pedig egy személyben gondoskodik a felszabaduló energiáim lekötéséről. Menjünk el a barátokkal Marchenwaldba, odaadják a leveleket. Micsoda? A Simi nélkül?
És azután jön a telefon, megérkeztek, jól vannak, de beleszipog a telefonba, hogy nagyon hiányzunk. Hát, basszus, te is nagyon hiányzol. Mondanám, hogy hagyjuk az egészet, gyere haza, de hát egy nap út, 700 km.
Skypolunk. Petike az ölünkbe mászik, és a két fiú viccelődni kezd egymással, nevetgélnek. Jókedvre derül a nagy is. Éljen a Skype.
Én meg egyszer majdcsak kipakolok...

2013. június 1., szombat

Ehető, süthető házi gyurma

Aki költözik, az pakol. Aki pakol, az elrak olyasmit is, amire éppen szükség lenne még. És többszörösen rácáfol arra az elvre, hogy ami nem volt a kezében az elmúlt egy évben, az nyugodtan kidobható. Pl. elteszem a kenyérsütő gép magadagolóját, tekintettel arra, hogy vásárlás óta egyszer sem használtam, erre következő nap kezembe kerül két üveg napraforgó és tökmag, milyen jó lenne elsütni kenyerekbe még költözés előtt...

A gyurmánk is kitüntetett helyet foglal el a gyerekszobában. Vannak hetek, hogy mindennap előkerül, vannak hetek (sűrűbben), hogy egyáltalán nem. Mivel ez utóbbi heteket éljük, úgy 10 nappal a költözés előtt bedobozoltam, mert az egyik kartonban pontosan akkor hely maradt ki, mint a gyurmás doboz.

Azt az egyet nem vettem számításba, hogy az időjárás a következő 10 napban Noé rémálmait is megcáfolná, nemhogy az enyémet, és a 10 napba eső hosszúhétvége során nemcsak, hogy szakadatlanul esik (kis szitálás a Petinek nem eső, esőcuccban kiválóan tud ilyenkor is motorozni), hanem szakad, közben viharos szél fúj, és június 1-jén még fűtendő lakásban ébredünk.

Szóval természetesen Simi előállt gyurmázási szándékával, és aki ismeri, az tudja, hogy a Simi nemcsak úgy "előáll", hanem tulajdonképpen visítva követel, és semmi empátiát nem tanúsít sem a költözés, sem a pakolás iránt, amikor a játékairól van szó. Hát beugrott a "sóliszt" gyurma. Nem azért, mert ilyesmivel játszóttam volna, hanem azért, mert a Teletubbies egyik részében nagyon jól eljátszanak ilyesmivel. Rágugliztam, sok só kell bele, és itt a hosszúhétévégn nem lehet csak úgy lerohanni sóért, ha kifogy (csütörtök egyházi ünnep volt, így csütörtöktől hétfőig vagyunk itthon), mert inden szigorúan zárva van. Viszont eszembe ötlött, hogy egy finom kelt tészta igen jól gyurmázható, ráadásul a végén meg is tudnánk kóstolni a belőle készült alkotásokat, a gyerekek úgyis állatokat vagy ételeket szeretnek gyurmázni. Bár nálunk megy a szemgolyó, állkapocs, vese, tüdő is, nyitott Sobotta anatómiai atlaszból, de mivel azt is rég elraktam már (Bocs M.), reméltem, hogy erre ma nem kerül sor, és nem kell kötőhártyát uzsonnáznom.(Fúj.)

Szóval egy egyszerű pizzatésztát választottam, abba ugyanis nem kell semmi kényes vagy drága dolog, viszont a gyúrás és a kelesztés sem túl kényes, pláne száraz élesztővel. Így azután, mire ősszegyúrtam az ételszinezékre, ki is lett dolgozva, kelesztésnem pedig pont megfelelt a gyurmázásra szánt idő. És nagyon szépek lettek a kis kisült dolgok, egytől egyig elfogyott, amint kihűlt annyira, hogy fel lehessen tálalni. Gondoltam megosztom a világhálón, mert kerestem süthető gyurmára receptet, és nem találtam ám!

Egy gyereknyi adaghoz (ami minimum duplázható nagyobb társaság esetén)

250 g finomliszt
1,5 dl langyos víz
1,5 ek olaj (nem feltétlenül kell olívaolaj, tekintettel arra, hogy úgysem friss bazsalikommal és napos szárított paradicsommal végzi)
1 ek cukor
0,5 ek só

(Jó) pár csepp ételszínezék (természetesen elhagyható, ezért nem vettem volna külön)

A hozzávalókat gyúródeszkán alaposan összegyúrjuk. Addig gyúrjuk, hogy az ételszínező egyenletes színt alakítson ki, és a massza is könnyen formázható, iszonylag puha legyen ( a kelt tészta a gyúrás során először elegyedik, utána keményedik, végül pedig puhává és nyújtható válik a kezünk alatt, ahogyan a sikérszálak elkezdenek megnyúlni).

A gyúródeszka mehet az asztalra, leülhet mellé a gyerek, és kaphat mindenféle konyhai játékot hozzá (pl. gyermeknyújtófát, kekeszszaggaókat, babakéseket, ha nem pakoltam volna el...)

Ha a játékot megúnja, pakolja sütőpapírral bélelt tepsibe az alkotásokat, és hozza ki a konyhába, amit 5 perc alatt 175 fokra előmelegített sütőben  15-20 perc alatt meg tudunk neki sütni.

Ha kis lyukakat szúrunk a nyers tésztába, az el nem fogyott alkotásokat felfűzve díszíthetjük a gyerekszobát vagy a konyhát is.