2013. június 17., hétfő

kitört a nyár

Azon gondolkozom tulajdonképpen, hogy mennyire nem nézzük ki a gyerekből azt, amire képes egyébként.

Amikor elhangzott a javaslat, hogy Simi egy-két hetet a nagyszülőknél töltsön (szülők nélkül), azonnal megtetszett. Tény, hogy a Simi vetette fel, amikor legutóbb nem akaródzott neki elindulni velünk haza (igen, Németország a haza, mert itt lakunk - ez az expatok körében mindig nagy kérdés, de amíg kérdés, addig itt nem tudják igazán otthon érezni magukat, nem?). Tény, hogy én ennyi idősen az egész nyarat a nagyszüleimmel töltöttem, a szüleimmel csak hétvégén találkoztam. Tény, hogy minden nagyszülő feltétel nélkül imádja a Simit.

Amikor azonban jobban belegondoltam, elkezdtem nagyon félni. Dehát a Simivel az énekórán is gond van, nem könnyen marad ott, az oviba-bölcsibe szoktatás minden esetben pokoli volt. Erre elmegy két hétre, nélkülünk, ráadásul úszótáborba. Ami nagyon jó, mert megtanul úszni, gyerekekkel és jó levegőn van. De majdnem biztosra vettem, hogy az első nap abbahagyja. Mármint nem mer ottmaradni, a szüleim az első napot ott töltik vele, majd a második nap délben feladják, mert Simi több időt tölt velük, mint a gyerekekkel.

Tény, hogy amennyire megtanultam Simi nyelvét, annyira igyekeztem felkészíteni. Hogy ez olyan lesz, mint az ovi, a gyerekek reggel mennek, ovónénik (edzők) vigyáznak rájuk, akiknek szót kell fogadni, ott kapnak enni, lesz sok játék, de lesz olyan is, amikor azt kell csinálni, amit a nénik mondanak. De őszintén, ezek ellenére sem hittem, hogy minden rendben fog menni.

Ehhez képest hétfő reggel nyolckor Simi megjelent az úszótáborban, összebarátkozott a nénikkel, a gyerekekkel, és jókedvűen ottmaradt. A másfél óra múlva visszalopózó, és titokban mindent leellenőrző nagyszülői szempár egy lelkes, vízben lubickoló, játszó gyermeket talált. Sehol semmi problémás, visszahúzódó, német és magyar nyelvtől megzavart, érzékeny lelkű mimóza. Egy egészséges ötéves van csak. Aki két hetet egyedül tölt, nagyszülőkkel és úszótáborral.

Ha nem kizárólag az eszemre hallgatok, soha nem adom meg ezt a lehetőséget. Soha nem tudom meg, hogy ennyire nagyfiú, hogy ilyen klasszul képes alkalmazkodni, hogy ilyen önuralma van.

És elnéztem a másik kisfiamat. Mivel kivételesen itt is hőség van, szinte az egész napot a kertben töltötte (merthogy ilyesmink is van), meztelenül rohangálva a felfújható medence és a kiskád között. Néztem, egészen nagy már ő is. Mikor lett ilyen nagy? Kérdeztem a férjemet is este, hogy ő tudja-e, mikor nőtt így meg. Nem tudjuk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem kisbaba már, egyedül közlekedik a lépcsőn, önállóan néz mesét (tehát nem azt, amit a bátyja szeret, hanem a saját kedvencét), egyedül iszik, eszik, vetkőzik...

Nem beszél még, mert ő egyrészt mozgásfejlődésben gyorsabb, másrészt két nyelven nő fel, harmadrészt kiválóan megérteti magát az "öö" különféle formációival és bólogatással. Ha inni kér, a hátam mögé nyújtja kis kezét, nekem balról, mintha ott keresne valamit. Ugyanis ott szokott lenni a hátizsák, és annak az oldalzsebében a kulacs. Így egyszerűen odanyújtja kis mancsát akkor is, ha pl. a nappaliban üldögélünk, mert tudja, hogy megértem. És mondja hozzá, hogy "öö". Ha cumit kér, belenyújta az ujjacskáját a szájába, és mondja: "öö". (Szegénnyel kiszúrtam, mert a Simi távollétében úgy döntöttem, leszokik napközben a cumiról, és csak alváshoz kapja meg. Mondjuk nem látom rajta, hogy nagyon szenvedne, az első nap elég zökkenőmentes volt.) Ha azt szeretné, menjek valahová, szembe áll velem, röviden átkarolja a térdem, és megmutatja az utat, amerre kísérnem kéne. Természetesen "öö" kíséretében.


Egyébként órákig elautózgat. Végigviszi az autót a fotel karfáján, a tévén, a polcokon, és brummog hozzá. Ha elfárad, lefekszik a földre, az oldalára, jobb karjára hajtja a fejét, balkezével vezeti maga előtt tovább a járművet, és tovább brummog. És igen, úgy néz ki, hogy balkezes lesz. Néha a jobbat is használja, de a balt többet. Szóval ő is nagy már...

... és kitört a nyár is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése