2013. június 15., szombat

utálok költözni

Mi átlagosan másfél-két évet töltünk egy lakásban, amióta együtt élünk a férjemmel.
Ezért viszonylag jók vagyunk költözésben. Bár még a költözés előtti napon is nagy kérdőjel, hogy hogyan kerül be minden, azaz tényleg minden, amit csak használunk, valamilyen hordozóeszközbe - ne higgyünk a kukászacskókban - kényelmetlen megfogni, a legteherbíróbb is kiszakad, szinte lehetetlen szétcsomózni, nem lehet feliratozni és az új lakás szeméttelepnek tűnik tőle  - maradjunk inkább a dobozoknál. Azután végül, kivárhatatlanul lassan, de minden belekerül egy teherautóba, és elindul a rendeltetési helyre.

Ekkor jön a fénypont (ezt nagyon ki kell élvezni, hosszú időre az utolsó kiegyensúlyozott pillanat), amikor is minden szép rendben utazik egy teherautón, majd megérkezik. A nagyobb bútorok elkezdik megtölteni a teljesen üres házat. Az addig idegen négy fal életre kel, ráadásul a saját személyiségünket kezdi felvenni.
Egy-két darab tökéletesen megtalálja a helyét, amint átlépi a küszöböt, mások több napos vándorlásba kezdenek.

A szőnyegeket érdemes azonnal felrakni, mert így nem kell majd megemelni a bútorokat, amik a helyére kerülnek, hanem eleve a szőnyegre költözhetnek. Ehhez azért előre ki kell takarítani az új házat (itt takarítva adják át őket, kivétel ez a mostani miénk...), és kiporszívózva kell feltekerni a szőnyeget (na, én pont ezt sem csináltam meg).

Az első költözésünk (úgy 8 doboz, egy állólámpa és egy nádláda egy délutánt vett igénybe, és másnap délben anyák napját ültünk a kipakolt, kitakarított lakásban.

A második költözésünk már egy 6 hónapos babával történt, egy délelőtt alatt összepakoltunk, majd elvonultunk egy másfél napos vakációra anyósomhoz, más gondom nem volt, mint babát sétáltatni, és kipihenni a fél napos pakolást, majd kb. két nap alatt kipakoltunk, minden nagyszülő ott volt, ki-ki a gyerekre vigyázott, ki takarított, ki pakolt.

Azután Németország, augusztusban, nyolc hónapos terhesen, egy háromévessel. És egy próbaidőn lévő, reggel fél kilenctől este kilencig dolgozó férjjel. Az otthoni bepakoláshoz e körülmények között professzionális segítség kellett (ami meglepően olcsó ott is, egyébként itt is). Azután mi a másfél emberrel ki, szüleim felügyelték a felpakolást (egy kedves ismerőst kértünk meg a költöztetésre, aki egyébként ezermester, így másfél nap alatt nemcsak megtöltötte a lakást, hanem felszerelte a lámpákat, bekötötte a mosógépet, összeszerelte a bútorokat, és mindemellett kedvesen szórakoztatta a háromévest, aki azóta Laci bácsit várja minden költözéshez, szereléshez, hát, most megkapta megint). Na Laci bácsit, fiát és annak barátját, no meg a saját kisfiamat leszámítva egyedül voltam a kipakolásra. Ugyan úgy volt kitalaláva, hogy egy héttel később jön a férjem anyukája segíteni, és addig maradhatunk a férjem régi szállásán, én nem emlékszem, hogy hogy (a terhesség szárnyakat ad), de két-három óra alatt (esküszöm!) kipakoltam. Azután telefonáltam a férjemnek, hogy akkor már inkább aludjunk az új helyen, és mire anyósom megjött, nemhogy régen kipakoltam már, de az előző helyet is felszámoltuk, kitakarítottuk, visszaadtuk, és még a kauciót is bezsebeltük.

Ilyen, viszonylag kedvező tapasztalatokkal indítottam e költözésnek is. Mindenki sajnált, hogy jaj, milyen nehéz lesz majd, én meg csodálkoztam, hogy ugyan mi? Ha terhesen egy nap alatt egyedül kipakoltam, most meg terhes sem vagyok, a férjem is szabin lesz, és mindkét szülőm jön segíteni, akkor ugyan mi lehet majd nehéz?

Tény, hogy az előre eltervezett menetrendhez képest kicsit felgyorsult a lakáscsere, ugyanis úgy volt, hogy hétfőn költözünk, csütörtökig kipakolunk, majd pénteken festünk takarítunk, és szombaton adjuk vissza a lakást, amihez képest festéssel, takarítással már kedd este visszaadtuk a régit, de ebben segítettek az új lakók, akik egyébként a barátaink (így nem baj, hogy ottfelejtettünk egy lámpabúrát, egy babakocsit, és még sehol nem jelentettük át az új címünket...).

Szóval meg is telt az új lakás szépen, aminek szokásom szerint estem is volna neki, amikor is a férjem kedvesen rámszólt, hogy nem kell mindent egyszerre, üljünk ki a kertbe a szüleimmel és a nagyobbal (a kisebb a bútorösszeszerelés kellős közepén bealudt), és én így is tettem. Az első pár napra sporttáskákban volt a cuccunk, így nyugodtan leültem. Másnap kikapcsolódtunk az ikeában, majd átadtuk a lakást, és ezzel a nap el is ment. Közben itt anyukám kiporszívozott, a vécéket kipucolta, és végül a tányérok, poharak, evőeszközök is előkerültek.

És én valahogy ennyiben maradtam. Egyszerűen nem akarózott kipakolni. Nem tudom, miért, hogyan, de én, aki általában forgószélként szoktam megoldani ez effajta kihívásokat, csak odázgattam, lógattam a lábam, tengtem-lengtem...
Túl sok a cucc. Egy négytagú család mégiscsak más, mint amit megszoktam. Ez pedig egy ház. Amerre a szem néz, tennivaló vár. Mindenkinek van téli-nyári kollekciója, mindegyik képes kitölteni a teljes szekrényét. Ott a sok kinőtt Simi-ruha, mely várja, hogy a Petinek jó legyen. Temérdek játék, felfoghatatlanul sok. Doboznyi iratok. És ágyterítők. Nekünk eszement sok van. Ebből használunk: kettőt.

És amit teljesen elfelejtettem. Az új lakás mindig üres. Nincsenek lámpák (= sötét van), nincs kép a falon, nincs függöny az ablakon. És ahhoz, hogy legyen, marha sokat kell fúrni. Meg porszívózni. 

Nincs konyha. Csak a négy fal. Hat hét alatt nem bírták leszállítani...

A kert. Másfél hónapja nem nyírta senki a füvet. Nekünk fűnyírónk sincs. Hétvégén csendrendelet, a férjem hétközben dolgozik. Mikor jön a kukás a szigorúan szelektíven gyűjtött hulladékért? Kéthetente? A mi kukánk három nap alatt tele lett.

És a hab a tortán. Másfél hónapja felmerült, hogy mi lenne, ha Simi a nagyszülőkkel töltene a nyáron két hetet. Az ötlet remek, én addig rendberakom a házat, Siminek programja van, mégsem ül addig a tévé előtt, hanem megtanul úszni. Mindenki lelkes. Egészen az utolsó előtti napig. Nem a Simivel van baj. Én sok mindenben szörnyű anya vagyok, de ehhez az egyhez értek, hogy hogyan kell a Siminek beadni viszonylag komoly dolgokat (kistestvér, költözés, egyedül Magyarország). Szóval ő lelkes, még lehet szófogadásra is zsarolni azzal, hogy nem mehet el a nagypapával pénteken, ha azonnal nem ...
Hirtelen énbelém nyilal belém a nagy felismerés, a visszakozás, a beszarás. Na de mi lesz itt a Simi nélkül?
Fárasztó, igen. Az öltözködés alsó hangon fél óra, minden evés nyüglődés, hosszas könyörgés minden egyes bárhova (=játszani) indulás előtt, hogy azután ugyanennyit kelljen könyörögni a hazaindulás előtt is. Nincs kedve lefeküdni, este tizenegyig üldögélne velünk a kertben (amit megértek, de akkor mikor kóstoljuk meg végre a landshuti sörfőzde számunkra teljesen új kincseit?). A két gyerek összevész, mert mindegyiknek mindig éppen ugyanaz kell, kivéve, ha meséről van szó, mert abból éppenhogy sohasem jó ugyanaz.
Na jó, de mi lesz a Simi nélkül?
Előbb kellett volna gondolkodnom, mert mindenki lázas készülődésben, mostmár nem fújhatom le. De megszakad a szívem. Méghogy pihenek, meg pakolok. Az égvilágon semmihez sincs kedvem így. A Peti pedig egy személyben gondoskodik a felszabaduló energiáim lekötéséről. Menjünk el a barátokkal Marchenwaldba, odaadják a leveleket. Micsoda? A Simi nélkül?
És azután jön a telefon, megérkeztek, jól vannak, de beleszipog a telefonba, hogy nagyon hiányzunk. Hát, basszus, te is nagyon hiányzol. Mondanám, hogy hagyjuk az egészet, gyere haza, de hát egy nap út, 700 km.
Skypolunk. Petike az ölünkbe mászik, és a két fiú viccelődni kezd egymással, nevetgélnek. Jókedvre derül a nagy is. Éljen a Skype.
Én meg egyszer majdcsak kipakolok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése