2013. július 19., péntek

az a fránya nyári szünet...

Történt ugyanis, hogy június 10-én költöztünk, így Simi azóta nem jár óvodába. Volt ugye másfél hetet Magyarországon, de egyébként itthon vagyunk hármasban.

Tök jó, mert az elején magam is meglepődtem, hogy szinte természetes, hogy itt van, nem is nagyon mások a napok, mint amikor oviba járt. A délelőttök elmennek, mert későn kelnek, hosszasan reggeliznek, az elején szigorúan az asztalnál, azóta feladtam, és mostanra már szigorúan a tévé előtt. Rituálisan végignézik a Szezám utcát, a Kis piros traktort, a Tűzoltó Samet, és az "ene mene bu-t", ami egy kellemes kis barkácssorozat gyerekeknek. Ezután pattanunk, mert vagy bevásárolni kell, vagy a konyhát reklamálni, ami több, mint négy héttel a beköltözés (=szerződésben rögzített határidő) után lett beszerelve, és akkor sem tökéletesen; vagy új óvodába papírokat kitölteni, szóval mindig akad valami elintézni való.

Azután gyors ebéd (nem tudom, mostanában 10-15 perc alatt rakom össze az ebédeket, de meg sem tudom mondani, hogy miket, csak úgy hirtelen mindig valamit), és délutáni alvás. Ez úgy néz ki, hogy Peti alszik egy nagyot, van, hogy 1-4-ig, ami azért tőle igen meghökkentő, Simi rajzol/fest/ragaszt/kivág egy ideig, majd néz valami gagyit a tévében, én meg olvasok és, ha álmos vagyok, bizony alszom is. Persze azért Simi háromból egyszer tuti nem marad nyugton, ez kell, az kell, szomjas, éhes, vízipisztolyozni/sárkányröptetni akar, és akkor én nem pihenek.

Eztán meg vagy egyszerűen pancsolás, motorozás, szappanbuborékfújás a kertben, vagy játszótér, vagy kacsaetetés. Megjön Papa (áhítattal övezve), vacsora, játék és fürdés a Papával, majd éjszakába nyúló esti mesézés...

És ez így tök jól is ment. De egy hónap után kezdek besokallni attól, hogy:
- nincs számomra olyan étkezés, amit kiszedek magamnak, leülök mellé, és végigeszem, amíg el nem fogy, úgy, hogy közben nem kell enni-inni adni, felajánlani a kajám valakinek (aki megkóstolja, majd egy "fujj" kíséretében visszaköpi a tányéromra, vagy koszos ujjal belematat az uborkasalátámba), újabb mesét indítani, kisollót előkeresni, popsit törölni;
- a legalaposabb takarítás sem látszik meg 10 percnél tovább,
- a mosógép teljesítőképességét folyamatosan felülmúlja a szennyes bővített újratermelése,
- állandóan visít valaki, általában azért, mert kölcsönösen elveszik egymás játékát, vagy ki akarnak szállni az etetőszékből, vagy mert újra kell indítani a mesét, vagy mert elesett, vagy mert végzett a vécén, vagy mert nem akarja, hogy tisztába tegyék/kocsiba ültessék/aludni vigyék, vagy mert túl meleg a kaja, vagy mert nem elég meleg a kaja, vagy mert vidám, vagy mert indiánt játszik és körbe kell rohangálja a szobát, vagy mert túl sok vonatvagont illesztett egymáshoz, és nem tudja velük bevenni a kanyart a játéksínen, vagy mert huszonötödször is szétesik a legoautó, amikor földhöz vágja, vagy mert kiskutyát vagy éppen síró kisbabát játszik...
- bármilyen szerelő jön hozzánk, olyan nincs, hogy valamelyikük éppen ne kakiljon,
- három olyan kaja van, amit mindketten megesznek, de sohasem éhesek egyszerre,
- hiába mondom el napi ötször, hogy a szobában nem lövöldözünk, íjazunk, kardozunk,

- minden ruhám azonnal koszos lesz, ahogy felveszem a szárítóról,
- a gyerekekkel nem lehet bevásárolni, mert nemcsak unják, hanem állandóan kunyerálnak valamit (játékot vagy cukorkát, és vagy megveszem nekik, vagy gonosz vagyok, mindkettő rossz megoldás, és a Peti onnantól, hogy belépünk a boltban, hangos gesztikulálás kíséretében folyton a kijáratra mutogat)
- bárhova lépek, mindig rálépek valami szar játékra - ezek a kis kütyük iszonyú fájdalmasat böknek az ember talpán kicsiben is -
- egy felnőtt műsort sem lehet a tévében megnézni, mert a gyerekek napközben agyf*szt kapnának tőle, este meg már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy a tévé megnézzen a kanapén.
És őszintén, marhára bosszant az is, hogy Simi gyönyörűen beszél németül, de a magyar kiejtéssel egyáltalán nem fárasztja magát. Le se sz*rja az anyanyelvét, nem érdekli, hogy mi hogy beszélünk, hogyan ejtjük és használjuk a szavakat, ő megmaradt a 4 éves szintjén, és nem hajlandó onnan kimozdulni. Vagyis de, amikor még ráadásul direkt sejpít is. Nem tehetek róla, de ez is mérhetetlenül idegesít. Mert ha hülye lenne, akkor örülnénk ennek is, de hát nem az.

Tudom, hogy Magyarországon mindenki hasonló cipőben jár, mert két és fél hónap a nyári szünet. De itt nem, itt július elejétől szeptember közepéig tart, és óvoda vagy napközi ebből csak két hétre zárhat be teljesen, egyébként ügyeletet (Feriendienst) kell tartania. Ráadásul nálunk a bölcsiben is csak egy hónapra zártak be. Úgyhogy nem vagyok én ehhez szokva.

Közben meg iszonyúan parázom az új ovi bölcsi kezdés miatt. Mi lesz szegény gyerekekkel? Mindkettőnek nehéz lesz. Az egyiknek teljesen új helyre kell mennie, ahelyett, hogy a régi csapat élvonalát erősítené, és a suliban sem fog senkit ismerni. A másik meg annyira megszokta, hogy mindig velem van, hogyan fogja megélni az elszakadást?

Ráadásul pár napja valami fura dudort találtunk a Peti mellkasában. Én iszonyúan beparáztam. Nagy nehezen sikerült viszonylag korai időpontot kisírnom egy gyerekortopédián (a férjem tollba mondott egy igen hatásos diagnózist, amitől én mégjobban besz*artam, a rendelőben meg nem értették, hogy ha ilyen kifejezéseket, tudok, meg pl. azt, hogy "lelet", akkor hogy lehet, hogy gyakorlatilag semmi mást nem bírok kinyögni, ugyanis a parától teljesen elfelejtettem németül és azóta sem jött vissza), ahol kiderült, hogy semmi komoly, csak egy nagyon enyhe és ártalmatlan fejlődési rendellenesség. Annyira szörnyű érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra minden elromolhat, hogy azóta sem sikerült teljesen magamhoz térni. És akkor az ember meg önszántából elengedi őket. Nehéz anyának lenni, nem?



 




2013. július 4., csütörtök

megmondom, mi a baj Németországgal

Hogy nekiveselkedek, hogy felhívjam a zeneiskolát, mivel a helyi újság szerint a héten lehet jelentkezni a szeptemberi órákra. Negyed órát szótározok, felkészülök az elképzelhető mondatokra, az én kezdő szövegemet leírom, hasonló szavakat kiszótározok, fejben megoldásokat keresek, hogy mi van, ha be kell menni, nincs már hely, csak délelőtt van óra, stb., továbbá magam elé készítem a magyar német szótárt és a Google fordítót (ami egyébként tudjuk, milyen, de megnyugtatásnak azért jó).
Erre felveszi egy kedves hangú hölgy, elmondom az előkészített mondatomat, amibe kétszer belesülök, cserébe az utolsó szót hibátlanul ejtem (a "melden"-ből elegánsan "elharapom" az "e"-t).
Erre mondja, hogy máris küldi a jelentkezési lapot, csak a címemet mondjam. Megmondom, elköszönünk. Egyelőre ennyi.
Amúgy ismerős, mert az ovi jelentkezéseket is két óvoda így küldte meg, három napon belül. Mondjuk, oda nem is vettek fel.
A nevünket telefonban töröknek hallják, ezt az én nyökögésem kiválóan alátámasztja, úgyhogy általában le tudjuk mérni, hogy rasszistákkal állunk-e szemben. Ha azok, úgysem akarnánk odamenni.
(Hja, a nevünket. Milyen természetesen használom a férjem nevét így két év után, pedig ugye, nem vettem fel. Lehet, hogy egy kerek évfordulóra felveszem akkor már az én teljes nevem mellé az ő teljes nevét, hogy ha annyira akarnak engem frauzni, akkor írjanak csak le másfél sort...)

UPDATE1: A jelentkezési lap másnap a postaládában volt. Én azért két hétig elfelejtettem kitölteni, csak a rend kedvéért.

Ezen kívül kicsit furcsa, hogy a szelektív hulladékgyűjtés keretében a sárga zsákba közösen kell gyűjteni a "csomagolásokat". Papírból, műanyagból, fémből. Mivel utólag élő személy szortírozza a szeméttelepen (ahol már voltunk, sárga zsákért ti.) szép tisztán kell kidobni a cuccokat. Azaz, nem elég, hogy az első két hetem abban telt, hogy hangosan megnevezem magamnak a különböző szeméttípusokat, azaz úgy zárom a családi reggelit, hogy "ez bio, ez papír, ez csomagolás, ez pedig a Restmüll", és tulajdonképpen már a boltban is megnézem vásárlás előtt, hogy ebből mi lesz, és lesz-e elég hely (két hetente egy fél kuka Restmüllt termelhetünk - a pelenka pedig Restmüll), mostanra már elmosom a
- húsos tálcát,
- a paradicsomszószos konzervet,
- a nutellás üveget, és
- a májkrémes boboz is
kidobás előtt.

UPDATE2: És még az is baj Németországgal, pl., hogy van egy ilyen kis fura autójuk, ami pont akkora, mint a járda, így elfér a kerítés és a parkoló autók között. Amikor végigmegy, egyik oldalon pucolja a járdát - ez eddig rendben - másik oldalon lenyírja a kerítésekből kiálló, járdára hajló ágakat. Az oké, hogy itt rend van, bazze*, de a szemközti néni körömollóval nyesi a rózsáit, most meg így meg lett szégyenítve szegény. Bárki láthatta, hogy elmérte és túlhajlottak a rózsái, amíg tíz perccel később vissza nem jött a kisautó újabb körre, melynek során összeszedte a korábban levágott kis ágakat. Ha nem magam látom, nem hiszem el, de még így sem könnyű.

Update3:
Gépkocsi ügyintézés:
1. nap: Annuska és Milán vesznek egy leselejtezés előtt álló, de még épp motorral guruló autót.
Milán interneten biztosítást köt a kocsira, így kap egy kódot, amivel Annuska a nevére írathatja az autót.
2. nap: Annuska gépkocsi adásvételi szerződéssel (netről letöltött, mindegy milyen, nincs szabvány, a Ptk/Btk egyébként is tiltja), a kocsi papírjaival,  egy személyivel és a kóddal becsattog a "Zulassungstellére".
Húz egy sorszámot a tök üres váróban, leül, majd a következő percben szólítják a sorszámát. 1 perc.
Bemegy a 11-es szobába, elmondja mit akar, átadja az iratokat, választ rendszámot. 2 perc
Elmegy a kasszához befizetni az eljárás díját (kártyával). 1 perc
Átsétál a kasszával szemben lévő szobába a rendszámért (ott állnak már a pultnál, Annuska diszkréten megáll az ajtóban, de ebben a pillanatban előkerül egy második ügyintéző, aki azonnal elkezdi legyártani a kiválasztott rendszámot. Rendszám elkészül, Annuska fizet. 3 perc.
Kész rendszámmal vissza az első kisasszonyhoz, aki felragasztja a matricákat a rendszámra, és sok boldogságot kíván az új autóhoz. 1 perc.
Összesen 8 perc.
Otthon rendszám felrak, autózás megindul.
4-8. nap: az illetékesek leszlopálják a bankszámláról a biztosítási díjat és az éves adót.