2013. július 19., péntek

az a fránya nyári szünet...

Történt ugyanis, hogy június 10-én költöztünk, így Simi azóta nem jár óvodába. Volt ugye másfél hetet Magyarországon, de egyébként itthon vagyunk hármasban.

Tök jó, mert az elején magam is meglepődtem, hogy szinte természetes, hogy itt van, nem is nagyon mások a napok, mint amikor oviba járt. A délelőttök elmennek, mert későn kelnek, hosszasan reggeliznek, az elején szigorúan az asztalnál, azóta feladtam, és mostanra már szigorúan a tévé előtt. Rituálisan végignézik a Szezám utcát, a Kis piros traktort, a Tűzoltó Samet, és az "ene mene bu-t", ami egy kellemes kis barkácssorozat gyerekeknek. Ezután pattanunk, mert vagy bevásárolni kell, vagy a konyhát reklamálni, ami több, mint négy héttel a beköltözés (=szerződésben rögzített határidő) után lett beszerelve, és akkor sem tökéletesen; vagy új óvodába papírokat kitölteni, szóval mindig akad valami elintézni való.

Azután gyors ebéd (nem tudom, mostanában 10-15 perc alatt rakom össze az ebédeket, de meg sem tudom mondani, hogy miket, csak úgy hirtelen mindig valamit), és délutáni alvás. Ez úgy néz ki, hogy Peti alszik egy nagyot, van, hogy 1-4-ig, ami azért tőle igen meghökkentő, Simi rajzol/fest/ragaszt/kivág egy ideig, majd néz valami gagyit a tévében, én meg olvasok és, ha álmos vagyok, bizony alszom is. Persze azért Simi háromból egyszer tuti nem marad nyugton, ez kell, az kell, szomjas, éhes, vízipisztolyozni/sárkányröptetni akar, és akkor én nem pihenek.

Eztán meg vagy egyszerűen pancsolás, motorozás, szappanbuborékfújás a kertben, vagy játszótér, vagy kacsaetetés. Megjön Papa (áhítattal övezve), vacsora, játék és fürdés a Papával, majd éjszakába nyúló esti mesézés...

És ez így tök jól is ment. De egy hónap után kezdek besokallni attól, hogy:
- nincs számomra olyan étkezés, amit kiszedek magamnak, leülök mellé, és végigeszem, amíg el nem fogy, úgy, hogy közben nem kell enni-inni adni, felajánlani a kajám valakinek (aki megkóstolja, majd egy "fujj" kíséretében visszaköpi a tányéromra, vagy koszos ujjal belematat az uborkasalátámba), újabb mesét indítani, kisollót előkeresni, popsit törölni;
- a legalaposabb takarítás sem látszik meg 10 percnél tovább,
- a mosógép teljesítőképességét folyamatosan felülmúlja a szennyes bővített újratermelése,
- állandóan visít valaki, általában azért, mert kölcsönösen elveszik egymás játékát, vagy ki akarnak szállni az etetőszékből, vagy mert újra kell indítani a mesét, vagy mert elesett, vagy mert végzett a vécén, vagy mert nem akarja, hogy tisztába tegyék/kocsiba ültessék/aludni vigyék, vagy mert túl meleg a kaja, vagy mert nem elég meleg a kaja, vagy mert vidám, vagy mert indiánt játszik és körbe kell rohangálja a szobát, vagy mert túl sok vonatvagont illesztett egymáshoz, és nem tudja velük bevenni a kanyart a játéksínen, vagy mert huszonötödször is szétesik a legoautó, amikor földhöz vágja, vagy mert kiskutyát vagy éppen síró kisbabát játszik...
- bármilyen szerelő jön hozzánk, olyan nincs, hogy valamelyikük éppen ne kakiljon,
- három olyan kaja van, amit mindketten megesznek, de sohasem éhesek egyszerre,
- hiába mondom el napi ötször, hogy a szobában nem lövöldözünk, íjazunk, kardozunk,

- minden ruhám azonnal koszos lesz, ahogy felveszem a szárítóról,
- a gyerekekkel nem lehet bevásárolni, mert nemcsak unják, hanem állandóan kunyerálnak valamit (játékot vagy cukorkát, és vagy megveszem nekik, vagy gonosz vagyok, mindkettő rossz megoldás, és a Peti onnantól, hogy belépünk a boltban, hangos gesztikulálás kíséretében folyton a kijáratra mutogat)
- bárhova lépek, mindig rálépek valami szar játékra - ezek a kis kütyük iszonyú fájdalmasat böknek az ember talpán kicsiben is -
- egy felnőtt műsort sem lehet a tévében megnézni, mert a gyerekek napközben agyf*szt kapnának tőle, este meg már ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy a tévé megnézzen a kanapén.
És őszintén, marhára bosszant az is, hogy Simi gyönyörűen beszél németül, de a magyar kiejtéssel egyáltalán nem fárasztja magát. Le se sz*rja az anyanyelvét, nem érdekli, hogy mi hogy beszélünk, hogyan ejtjük és használjuk a szavakat, ő megmaradt a 4 éves szintjén, és nem hajlandó onnan kimozdulni. Vagyis de, amikor még ráadásul direkt sejpít is. Nem tehetek róla, de ez is mérhetetlenül idegesít. Mert ha hülye lenne, akkor örülnénk ennek is, de hát nem az.

Tudom, hogy Magyarországon mindenki hasonló cipőben jár, mert két és fél hónap a nyári szünet. De itt nem, itt július elejétől szeptember közepéig tart, és óvoda vagy napközi ebből csak két hétre zárhat be teljesen, egyébként ügyeletet (Feriendienst) kell tartania. Ráadásul nálunk a bölcsiben is csak egy hónapra zártak be. Úgyhogy nem vagyok én ehhez szokva.

Közben meg iszonyúan parázom az új ovi bölcsi kezdés miatt. Mi lesz szegény gyerekekkel? Mindkettőnek nehéz lesz. Az egyiknek teljesen új helyre kell mennie, ahelyett, hogy a régi csapat élvonalát erősítené, és a suliban sem fog senkit ismerni. A másik meg annyira megszokta, hogy mindig velem van, hogyan fogja megélni az elszakadást?

Ráadásul pár napja valami fura dudort találtunk a Peti mellkasában. Én iszonyúan beparáztam. Nagy nehezen sikerült viszonylag korai időpontot kisírnom egy gyerekortopédián (a férjem tollba mondott egy igen hatásos diagnózist, amitől én mégjobban besz*artam, a rendelőben meg nem értették, hogy ha ilyen kifejezéseket, tudok, meg pl. azt, hogy "lelet", akkor hogy lehet, hogy gyakorlatilag semmi mást nem bírok kinyögni, ugyanis a parától teljesen elfelejtettem németül és azóta sem jött vissza), ahol kiderült, hogy semmi komoly, csak egy nagyon enyhe és ártalmatlan fejlődési rendellenesség. Annyira szörnyű érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra minden elromolhat, hogy azóta sem sikerült teljesen magamhoz térni. És akkor az ember meg önszántából elengedi őket. Nehéz anyának lenni, nem?



 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése