2013. augusztus 20., kedd

Gépkocsi ügyintézés

1. nap: Annuska autója tönkremegy.
2. nap: Annuska kinéz egy leselejtezés előtt álló, de még épp motorral guruló autót.
3. nap: Annuska és a régi tulaj aláírja az adásvételi szerződést (netről letöltött, mindegy milyen, nincs szabvány, a Ptk/Btk egyébként is tiltja), Annuska átveszi az autót (amiről a tulaj leszedi a rendszámot, mert viszi tovább a következő autójához).
Annuska interneten biztosítást köt a kocsira, így kap egy kódot, amivel a nevére írathatja az autót. (Amíg nem igazolja valaki, hogy van kötelező felelősségbiztosítása, nem írják a nevére az autót. Megveheti, beállíthatja a garázsba, de nem közlekedhet vele.)
4. nap: Annuska gépkocsi adásvételi szerződéssel, a kocsi papírjaival,  egy személyivel és a kóddal becsattog a "Zulassungstellére".
Húz egy sorszámot a tök üres váróban, leül, majd a következő percben szólítják a sorszámát. 1 perc.
Bemegy a 11-es szobába, elmondja mit akar, átadja az iratokat, választ rendszámot. 2 perc
Elmegy a kasszához befizetni az eljárás díját (kártyával). 1 perc
Átsétál a kasszával szemben lévő szobába a rendszámért (ott állnak már a pultnál, Annuska diszkréten megáll az ajtóban, de ebben a pillanatban előkerül egy második ügyintéző, aki azonnal elkezdi legyártani a kiválasztott rendszámot. Rendszám elkészül, Annuska fizet. 3 perc.
Kész rendszámmal vissza az első kisasszonyhoz, aki felragasztja a matricákat a rendszámra, és sok boldogságot kíván az új autóhoz. 1 perc.
Összesen 8 perc.
Új rendszám felrak, autózás megindul.
5-8. nap: az illetékesek leszlopálják a bankszámláról a biztosítási díjat és az éves adót.

2013. augusztus 19., hétfő

turbócsiga

Simivel ülünk a kertben.
Simi: - Mama, olyan van igazából, hogy "turbócsiga"?
Én (wtf???) - Nem Simi, a csiga egy nagyon lassú állat.
Simi: - Aha. Mindegyik?
Én: - Igen, mindegyik.
Hosszú csönd.
Simi: - De, mama, azért majd egyszer felturbózunk egy csigát?
Mit lehet erre válaszolni?

Lenyaraltunk, kérem szépen...

Múlt szombaton bepakoltuk a még rendelkezésre álló kombiba a két gyereket, vadiúj gyermekülésestül (mert a régik ugye Renault-ban, Pesten), egy nagymamát teljes strandfelszereléssel, egy összecsukható babaágyat és egy szétnyitható babakocsit, 5 rend ágyneműt, strand- és fürdőtörülközőt, egy mentőmellényt, két búvárszemüveget, karúszót és gumiúszót minden méretben, homokozólapátot, felfújható cápát, alvóautókat és foszforeszkálós cumikat (ez különösen éjszakai autózás során bizonyult hasznosnak), 8 üveg olasz tésztaszószt 4 doboz olasz tésztával (le volt értékelve a Lidl-ben, na), egy darab két képernyős hordozható dvd lejátszót 1 lejátszható és 9 le nem játszható (pl. összekarcolt) DVD-vel, 1 PS portable-t, egy Tabletet, egy ebook-ot, valamint 5 féle töltőt és 25 féle kábelt az utóbbiak különböző helyen és időben történő összedugásához. A fennmaradó helyre került némi ruha, de úgy, hogy nekem nem volt hosszú ujjúm sem, nemhogy zárt cipőm vagy sortnál hosszabb nadrágom. Zuhogó esőben így egy darab nagyon jó áron szerzett lila strandcipőben grasszáltam végig Velencét, és amikor végre rászántam magam, hogy vegyek végre egy "I Love Venice" feliratú esőkabátot (egyébként I actually love Venice, csak ne lenne mindig annyi a turista), abban a szent pillanatban az eső is elállt végre. Méghogy nem lehet az időjárást befolyásolni. Napsütés = 6 Euro.

Szóval kib"szott nagy dugóban lecsorogtung Cavallino-ba, és mivel a legutolsó 2 órát lépésben töltöttem két fáradt, üldögélni órák óta képtelen, üvöltő/síró/rugdosó/verekedő stb. gyerek társaságában, még mozgó járműből rátámadtam az apartmantulajdonosra, hogy azonnal helyezze kilátásba a tengerpartot, ami az internet szerint 50 méterre van, mert k"rvára egy belvárosi utca kellős közepének tűnt a környék. Kiderült, hogy a "bitch" 60 méterre van. Mármint a beach valóban 60 méter, de két kilométerre a benzínkút mellett még strichelt pár egészen mutatós bitch is. A poén nem volt új számunkra, 5 éve járunk az olasz partokra nyaralni különböző formációkban, és kivétel nélkül bitch-nek mondják a beach-et, inkább olyan "de jó újra itt lenni" érzés fogott el tőle, itt minden va bene.

Ezért járunk ide. Mert én, aki állandóan parázom és elővigyázatoskodom (ld. mentőmellény) tökéletes nyugalommal viseltem, hogy az autónkat őrző parkolóhoz vezető egyetlen és legutolsó hajójáratot próbáljuk elcsípni Velencéből, de kiderül, hogy a jegy szinte semmilyen információt nem tartalmaz, viszont a kikötőben álló hajók sem. Ellenben egy francia csapat (szintén a déliek közül) nem messze tőlünk találnak egy edzőcipős, ősz hajó bácsit, aki megnyugtatja őket, hogy innen me majdgy a hajó Punta Sabbioni felé. Anyósom és a reménybeli útitársaink már-már hisztérikus állapotban vannak, továbbra sem látszik se messze, se távol olyan hajó, amin ilyesmi felirat lenne, sem semmilyen kiírás, ráadásul a hajóra várók száma legalább duplája egy hajó befogadóképességének, de én tudom, a bácsi megmondta, megyünk valahogy Punta Sabbionira. A bácsi végül fontoskodva sorba állítja a Punta Sabbionisokat egy dokkhoz. 1 perc múlva megkéri az így felsorakoztatott, minden centiméterért megverekedett 60 - őrjöngő - embert, hogy álljanak félre, és engedjenek el egy piros sapkás turistacsoportot (akik már a sorakozó előtt is ott álldogáltak, tehát mehettek volna eleve előre). Ezek felszállnak egy hajóra, és további egy perc múlva távoznak. Kiköt helyettük egy másik hajó, erről ugyanannyian leszállnak, majd további egy perc alatt beáll a semmiből egy harmadik hajó, erre felszállhattunk végre mi, és sebesen röpültünk Punta Sabbioni felé. Va bene...

A nyaralás egyébként pontosan úgy zajlott, ahogyan az tengerpartokon két gyerekkel szokott, mind a húsz ujjunk folyamatosan ráncosra volt ázva, a fogunk alatt is homok csikorgott, minden rosszalkodásnál megígértük, hogy ma aztán biztosan nem ülhetnek fel egyetlen pénzbedobós szarra sem, azután este természetesen felültek fejenként minimum kettőre. A kicsi még nem tud beszélni, de mutatja a kicsi kezével, hogy kéri a pénzt bedobni.



Simikém naphosszat parafákockákból álló úszógumit hordott, amelybe lezserül beletűzhette vízipisztolyát, szemére biggyeszette úszószemüvegét, és így tartotta sakkban a riviérát. Petikém ennek ellentéte, bármit adtál rá, mindent levett, háromszor mentettük ki a gyerekmedencéből. Olasz és német gyerekekkel barátkoztunk. Mi is mert próbáltuk elhárítani a nyelvi akadályokat, és kiderült, hogy nem is beszélek rosszul olaszul. Végül azután a Bambino (=Peti), a Simon, a Lorenzo, a Marco és a Tim egyezményes internacionális nyelven (a Simi németül ordított az olaszokkal, a német meg az olasz gyerekek angolul ordítottak velünk) fújták a vízbe a levegőbuborékokat (még a Bambino is megtanulta), és fröcskölte egymást vízipisztollyal (pistole d'agua). Édesek voltak.



A visszautunk sem volt éppen mindennapos, ugyanis előző este éppen befejeztük a vacsorát, és még nedves fürdőruhában éppen elkezdtem kényelmesen pakolgatni elfele a már valószínűleg nem kellő ruhadarabokat, amikor is az egyébként higgadt férjem izgatottan elém állt, és páni hangon közölte, hogy a németek már indulnak. Namármost mi, hazátlan bitangok, ugyan németek (még) nem vagyunk (teljesen), de azt az egyet megtanultuk, hogy amit a németek csinálnak, az általában jó. Tehát, összenézünk, kiderítettük, hogy egy óránk van elhagyni a szobát (ez olyan végtakarításos szállás volt, különben bukik a kaució). Megcsináltuk, úgyhogy mire bejött a Sabbath mi már az autópályán voltunk.

Nem is akárhogy. Ugyanis, hogy a férjem ne fáradjon el kb. 11-ig, amikor nekem már lecsukódik a szemem, amíg bírtam, én vezettem. Mármint a sztrádától. Olaszországban ugyanis nem vezetek. A férjem biztonságosan vezet ott is, remekül ráérzett a lényegre: "amikor tiszta a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Az olaszok nagyon jól vezetnek, de ahhoz, hogy átlagember ne ütközzön velük frontálisan, ott kell születnie. Vagy mesterien végrehajtani a fenti egyenletet. Én nem tudok olyan gyorsan döntést hozni, nem is szoktam műtőben életeket menteni, vagy (kevesebb, mint) 15 perc alatt teljes CT protokollokat csinálni lelettel együtt, így nekem kicsit több idő kell ahhoz, hogy behajtsak egy háromsávos (ötszög alakú) körforgalomba. De azt gondoltam, hogy az autópályán nem lehet olyan nagy a gond, van két párhuzamos sáv, ott haladnak párhuzamosan az autók, sebesség szerint.

Egyetlen bökkenő akadt csak, igazán egy nagyon kicsi: az tudniillik, hogy nekem alapjában véve más elképzeláéseim vannak a felhajtósávról. Alapvetően pl. azt feltételezem róla, hogy egy sáv. De ott nem, épphogy egy kis elnyújtott háromszög. Téglafallal lezárva a szélén. Szóval tapostam én a gázt felhajtáskor, de egyszercsak ott találtam magam egy iszonyat forgalmas autópályán, felgyorsítva kb. 65-re, előttem betonfal 15 méterre, balra meg egy baszott nagy teherautó 80-al. Rámvillant. Nem volt időm morfondírozni, hogy ezt most úgy érti-e, hogy beenged, vagy nem, mert vagy fék, és akkor a mögöttem jövő rohan belém, vagy betonfal, vagy fullgáz. Szóval az autópálya esetén kicsit korrigálni kell az egyenletet: "mindegy, hogy tiszta-e a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Ugyanezt előadtuk pepitában, amikor kényelmesen előztem egy teherautót (én hülye, tényleg nem kéne Olaszországban vezetnem, ha nem tanulok semmit a saját hibáimból sem), aki elé meg behajtott egy felhajtó autó. A teherautó úgy húzta rám a kormányt, hogy milliméterek múlt mindhárom autó épsége.

Miután fél órát álltunk sorban a női vécénél, éjjel egykor, ahol egy németül beszélő orosz néni egyesével engedte be a pisilni vágyókat (ájjné dámé, néch ájjne damé, héárren fréáj), végre átértünk Németországba. Hajnali kettő volt, és megcsapott a hazaérkezés szele. Tudjátok, amikor hosszú útról hazaérkezel, mindig valahogyan értékeled a végcélodat. Magyarországra hazaérkezve mindig figyeltük, ahogyan egyre szürkül a táj, egyre rosszabbak az utak, egyre több a graffiti, de értünk minden kiírtást, tudjuk merre kell menni, tudjuk, hogy nem szabad a ráülni a benzinkúton a vécére, stb. Mindig elmeséltük magunknak azt a viccet, amikor vakond anyuka felhozza a vakond kisfiút a felszínre, és megmutatja neki a várost. Minden szép, színes, izgalmas, tiszta. Ezért a vakond kisfiú megkérdezi, hogy ha ennyire szép itt fent, akkor miért laknak ők ott lent. Mire vakond anyuka ezt válaszolja: azért kisfiam, mert ugyan kicsit koszos, kicsit büdös, kicsit szűk, de akkoris a mi otthonunk.Keserédes pillanat, amikor 30 év kisvakondság után, némi lelkiismeret furdalással máshova érkezel haza, mint ahová születtél, azt érzed, hogy itthon tisztaság van, széles sávok, jó utak, ésszerű kiírások, kedves kisvárosok, és határtalan rend, kiszámíthatóság és nyugalom.

Mindezt alátámasztandó, elmesélem, hogy a nyaralás hetére esett a kukaürítés napja (két hetente egy fél kuka "Restmüllt" termelhetünk (csomagolások, papír, üveg és biohulladék után fennmaradó szemét), ami egy jóétvágyú pelenkás mellett igencsak szűkös. A kukákat dekoratív kukatárolókban tartják az emberek, ami általában a kerítés mentén van kiépítve. A nagy nap előtt este 6-tól lehet kihúzni a kukát, és amint kiürítették, ismét eltávolítani az utcáról, legkésőbb estig. Már beletörődtünk, hogy ez az ürítés kimarad, ugyanis nincs ki kihúzza a kukát. Nem baj, gondoltuk, majd még jobban spórolunk a szeméttel, esetleg elvisszük valahova a felesleget. Erre megjövünk, és amikor először viszem le a szemetet látom, hogy a kuka üres. A kukások - gondolva, hogy nyaralunk - elővették a tárolóból, kiürítették, majd ugyanúgy visszatették, ahogy volt. Ehhez mit szólt volna szegény vakond anyuka...

2013. augusztus 8., csütörtök

köszöntő, kocsi, kamaszodó ötéves

Először is köszöntöm azokat az olvasóimat, akikről megtudtam, hogy kik, Kriszta, Petra és Kata, további jó szórakozást, biztatásnak vettem szavaitokat. Taki, Totya, szívesen látlak benneteket is!
Ahogyan mindenkit, akit érdekel az engem övező kosz és kvártély.

Másodszor. Az autó. Ugye ódákat zengtem arról, hogy milyen rendesen átutalta a biztosító a pénzt az autó összetörése miatt. Gazdasági totálkárosnak kiáltották ki. Mi azonban gondoltuk, megoldjuk okosban. Csak egy kis szépséghiba a jobb hátsó fertályon, jól hazavisszük Magyarországra, és még csak nem is nyomott áron, a biztosítási összeg töredékéért megcsináltatjuk, a többit meg megtartjuk. Így is lett, a Renault szépen hazagurult, Sanyi műhelyében elpihent két hetet (egy hetet csúszott, mi reklamáltunk, ők meg nem értették, egy hetes csúszást augusztusban hogy lehet megreklamálni, mi meg kicsit mintha elszoktunk volna már ettől...), majd szebben, mint újkorában, elhoztuk.

Másnap beleült: a két gyerek, a férjem, az anyósom, meg én, minden csomagunkkal. 42 fok, délután kettő, elindulunk. Minden jól megy, a két legszuperebb gyerekülésünk mellett hátul kényelmesen elférni, a légkondi jól hűt, a kocsi gyönyörű tiszta. Kiérünk az M1-esre, Milán gyorsít, beér a külső sávba, majd a belső sávba is, megjelenik a szemén a sebesség okozta izgalom, már éppen dicsérné a benzines autók pörgését, amikoris hirtelen szokatlan arckifejezést ölt az egyébként kedves arca, kisorol, egészen a leállósávig. Leállítja a motort (így a légkondit is), bekapcsolja az elakadásjelzőt, majd orvos létére viszonylag kevés empátiával közli, hogy az autó sajnos - nincs többé. Kijön mindenki, apukámtól kezdve egy csinos trailerig, megállapítást nyer, hogy:
- én az ütközéskor rükvercben (Rückwaerts?) hagytam az autót (mert ennek a típusnak van egy lopásgátló szerkezete, amit r-ben kell a váltóba helyezni - ki a faszom akarta volna ellopni, BMW-k, audik és VW-ek mellett parkoltam...)
- ezért megsérült a motor egy fogaskereke, ami szépen komótosan kinyírta a motort
- a kattogás, amit az ütközés óta rükvercben éreztem, tényleg rosszat jelentett
- ezzel nem megyünk haza Németországba

- kibaszott sok a csomagunk, hogy vonatozzunk,
- teljesen őrölt volt, aki a csomagtartó aljára tervezte elhelyezni az elakadásjelző háromszöget, de legalábbis nem akadt még el fullra töltött csomagtartóval (mi úgy szoktunk jól elférni, hogy egy jó adag cuccot nem is zsákolunk be, hanem kitömjük vele a lyukakat, így szabadon hézagot töltött nálunk aznap a 2 bőrönd 3 sporttáska, három reklámszatyor és egy hűtőtáska mellett: 3 l ásványvíz, 2 pár strandpapucs, egy felfújható babaúszógumi, egy búvárfelszerelés és egy darab kétcsöves manikűrlámpa zselés körömlakkszárításhoz)
- nem is volt olyan oltári nagy hülyeség, hogy a németek azt mondták a kocsira, hogy totálkáros
- teljesen felesleges volt a kocsit megtankolni, felautópálya matricázni Landshutig, kitakaríttatni, valamint megszereltetni.

A történet további része nem különösebben izgalmas, a biztosítási összeg fennmaradó részéért vásároltunk magunknak vonatjegyet, és töltötünk egy feledhetetlen éjszakát az EuroNight Kármán Imre járatán, ahol egész éjszaka találgattuk, hogy vajon melyik hálófülke utasait találja reggel holtan Poirot.

Szóval autó ügyben se pénz, se autó. Rém okosak vagyunk, na. Mindenki magát okolja, de én tudom, hogy én vagyok a hibás, mert lustaságból nem parkoltam az ütközés előestéjén kettővel arrébb, inkább megvártam, míg kiparkol a VW Golf, és annak a helyére álltam be.

Harmadszor. Simikém két és fél éves koráig egy olyan tündéri gyermek volt, hogy ciki volt társaságba vinni, mert úgy irigyeltek miatta más szülők. A dackorszak nála kimaradt. Azonban a dackorszak helyett megkezdődött a korai kamaszkor. Tüneményes a gyerek, nagyon okos, fejben összead (jó, nem 5x45-öt, de kis számokat igen) és ami nem megy, azt velem számoltatja ki, így van, hogy 20 percig számoltat velem ilyen számsorokat: mennyi 3x3? 9. Mennyi 9x9? (ööö) 81. Mennyi 81x81? stb...

De pl. kitalálja hogy szomjas, és kizárólag multivitamint akar inni. Mondom nyitva van a baracklé, annak előbb el kéne fogynia. Ő abból nem, és azonnal emeli is a hangszínét (ti. visít). Én ismét elmondom (adott esetben vérmérsékletemtől, fáradtságomtól és az aznapi hasonló esetek számától függő hangszínben), hogy a baracklevet először meg kell inni (kurvára következetes vagyok, ugyanis). Erre ő sírva fakad (összeráncolja és lebiggyeszti a száját, fröcsög, és az egész arcát eltorzítja), megismétli, hogy ő továbbra sem hajlandó semmilyen körülmények között baracklevet inni, sőt, soha többet az életben nem fogyaszt már folyadékot, és elmegy világgá. Eleinte egy-két perc elég volt az enyhüléshez, ivott volna egy kis baracklevet, és térhettünk volna át a következő programpontra, mostanra azonban egy órát símán kibír szomjan. Majd belekortyol a baracklébe, és közli, hogy ez tök finom. Innen tudom, hogy holnap előadjuk ugyanezt multivitamin helyett baracklé kiadásban.