2013. augusztus 8., csütörtök

köszöntő, kocsi, kamaszodó ötéves

Először is köszöntöm azokat az olvasóimat, akikről megtudtam, hogy kik, Kriszta, Petra és Kata, további jó szórakozást, biztatásnak vettem szavaitokat. Taki, Totya, szívesen látlak benneteket is!
Ahogyan mindenkit, akit érdekel az engem övező kosz és kvártély.

Másodszor. Az autó. Ugye ódákat zengtem arról, hogy milyen rendesen átutalta a biztosító a pénzt az autó összetörése miatt. Gazdasági totálkárosnak kiáltották ki. Mi azonban gondoltuk, megoldjuk okosban. Csak egy kis szépséghiba a jobb hátsó fertályon, jól hazavisszük Magyarországra, és még csak nem is nyomott áron, a biztosítási összeg töredékéért megcsináltatjuk, a többit meg megtartjuk. Így is lett, a Renault szépen hazagurult, Sanyi műhelyében elpihent két hetet (egy hetet csúszott, mi reklamáltunk, ők meg nem értették, egy hetes csúszást augusztusban hogy lehet megreklamálni, mi meg kicsit mintha elszoktunk volna már ettől...), majd szebben, mint újkorában, elhoztuk.

Másnap beleült: a két gyerek, a férjem, az anyósom, meg én, minden csomagunkkal. 42 fok, délután kettő, elindulunk. Minden jól megy, a két legszuperebb gyerekülésünk mellett hátul kényelmesen elférni, a légkondi jól hűt, a kocsi gyönyörű tiszta. Kiérünk az M1-esre, Milán gyorsít, beér a külső sávba, majd a belső sávba is, megjelenik a szemén a sebesség okozta izgalom, már éppen dicsérné a benzines autók pörgését, amikoris hirtelen szokatlan arckifejezést ölt az egyébként kedves arca, kisorol, egészen a leállósávig. Leállítja a motort (így a légkondit is), bekapcsolja az elakadásjelzőt, majd orvos létére viszonylag kevés empátiával közli, hogy az autó sajnos - nincs többé. Kijön mindenki, apukámtól kezdve egy csinos trailerig, megállapítást nyer, hogy:
- én az ütközéskor rükvercben (Rückwaerts?) hagytam az autót (mert ennek a típusnak van egy lopásgátló szerkezete, amit r-ben kell a váltóba helyezni - ki a faszom akarta volna ellopni, BMW-k, audik és VW-ek mellett parkoltam...)
- ezért megsérült a motor egy fogaskereke, ami szépen komótosan kinyírta a motort
- a kattogás, amit az ütközés óta rükvercben éreztem, tényleg rosszat jelentett
- ezzel nem megyünk haza Németországba

- kibaszott sok a csomagunk, hogy vonatozzunk,
- teljesen őrölt volt, aki a csomagtartó aljára tervezte elhelyezni az elakadásjelző háromszöget, de legalábbis nem akadt még el fullra töltött csomagtartóval (mi úgy szoktunk jól elférni, hogy egy jó adag cuccot nem is zsákolunk be, hanem kitömjük vele a lyukakat, így szabadon hézagot töltött nálunk aznap a 2 bőrönd 3 sporttáska, három reklámszatyor és egy hűtőtáska mellett: 3 l ásványvíz, 2 pár strandpapucs, egy felfújható babaúszógumi, egy búvárfelszerelés és egy darab kétcsöves manikűrlámpa zselés körömlakkszárításhoz)
- nem is volt olyan oltári nagy hülyeség, hogy a németek azt mondták a kocsira, hogy totálkáros
- teljesen felesleges volt a kocsit megtankolni, felautópálya matricázni Landshutig, kitakaríttatni, valamint megszereltetni.

A történet további része nem különösebben izgalmas, a biztosítási összeg fennmaradó részéért vásároltunk magunknak vonatjegyet, és töltötünk egy feledhetetlen éjszakát az EuroNight Kármán Imre járatán, ahol egész éjszaka találgattuk, hogy vajon melyik hálófülke utasait találja reggel holtan Poirot.

Szóval autó ügyben se pénz, se autó. Rém okosak vagyunk, na. Mindenki magát okolja, de én tudom, hogy én vagyok a hibás, mert lustaságból nem parkoltam az ütközés előestéjén kettővel arrébb, inkább megvártam, míg kiparkol a VW Golf, és annak a helyére álltam be.

Harmadszor. Simikém két és fél éves koráig egy olyan tündéri gyermek volt, hogy ciki volt társaságba vinni, mert úgy irigyeltek miatta más szülők. A dackorszak nála kimaradt. Azonban a dackorszak helyett megkezdődött a korai kamaszkor. Tüneményes a gyerek, nagyon okos, fejben összead (jó, nem 5x45-öt, de kis számokat igen) és ami nem megy, azt velem számoltatja ki, így van, hogy 20 percig számoltat velem ilyen számsorokat: mennyi 3x3? 9. Mennyi 9x9? (ööö) 81. Mennyi 81x81? stb...

De pl. kitalálja hogy szomjas, és kizárólag multivitamint akar inni. Mondom nyitva van a baracklé, annak előbb el kéne fogynia. Ő abból nem, és azonnal emeli is a hangszínét (ti. visít). Én ismét elmondom (adott esetben vérmérsékletemtől, fáradtságomtól és az aznapi hasonló esetek számától függő hangszínben), hogy a baracklevet először meg kell inni (kurvára következetes vagyok, ugyanis). Erre ő sírva fakad (összeráncolja és lebiggyeszti a száját, fröcsög, és az egész arcát eltorzítja), megismétli, hogy ő továbbra sem hajlandó semmilyen körülmények között baracklevet inni, sőt, soha többet az életben nem fogyaszt már folyadékot, és elmegy világgá. Eleinte egy-két perc elég volt az enyhüléshez, ivott volna egy kis baracklevet, és térhettünk volna át a következő programpontra, mostanra azonban egy órát símán kibír szomjan. Majd belekortyol a baracklébe, és közli, hogy ez tök finom. Innen tudom, hogy holnap előadjuk ugyanezt multivitamin helyett baracklé kiadásban.







2 megjegyzés:

  1. Lelkesedésem töretlen: még, még, még :-D
    Petra

    VálaszTörlés
  2. Én is olvaslak, héj!
    Totya

    VálaszTörlés