2013. augusztus 19., hétfő

Lenyaraltunk, kérem szépen...

Múlt szombaton bepakoltuk a még rendelkezésre álló kombiba a két gyereket, vadiúj gyermekülésestül (mert a régik ugye Renault-ban, Pesten), egy nagymamát teljes strandfelszereléssel, egy összecsukható babaágyat és egy szétnyitható babakocsit, 5 rend ágyneműt, strand- és fürdőtörülközőt, egy mentőmellényt, két búvárszemüveget, karúszót és gumiúszót minden méretben, homokozólapátot, felfújható cápát, alvóautókat és foszforeszkálós cumikat (ez különösen éjszakai autózás során bizonyult hasznosnak), 8 üveg olasz tésztaszószt 4 doboz olasz tésztával (le volt értékelve a Lidl-ben, na), egy darab két képernyős hordozható dvd lejátszót 1 lejátszható és 9 le nem játszható (pl. összekarcolt) DVD-vel, 1 PS portable-t, egy Tabletet, egy ebook-ot, valamint 5 féle töltőt és 25 féle kábelt az utóbbiak különböző helyen és időben történő összedugásához. A fennmaradó helyre került némi ruha, de úgy, hogy nekem nem volt hosszú ujjúm sem, nemhogy zárt cipőm vagy sortnál hosszabb nadrágom. Zuhogó esőben így egy darab nagyon jó áron szerzett lila strandcipőben grasszáltam végig Velencét, és amikor végre rászántam magam, hogy vegyek végre egy "I Love Venice" feliratú esőkabátot (egyébként I actually love Venice, csak ne lenne mindig annyi a turista), abban a szent pillanatban az eső is elállt végre. Méghogy nem lehet az időjárást befolyásolni. Napsütés = 6 Euro.

Szóval kib"szott nagy dugóban lecsorogtung Cavallino-ba, és mivel a legutolsó 2 órát lépésben töltöttem két fáradt, üldögélni órák óta képtelen, üvöltő/síró/rugdosó/verekedő stb. gyerek társaságában, még mozgó járműből rátámadtam az apartmantulajdonosra, hogy azonnal helyezze kilátásba a tengerpartot, ami az internet szerint 50 méterre van, mert k"rvára egy belvárosi utca kellős közepének tűnt a környék. Kiderült, hogy a "bitch" 60 méterre van. Mármint a beach valóban 60 méter, de két kilométerre a benzínkút mellett még strichelt pár egészen mutatós bitch is. A poén nem volt új számunkra, 5 éve járunk az olasz partokra nyaralni különböző formációkban, és kivétel nélkül bitch-nek mondják a beach-et, inkább olyan "de jó újra itt lenni" érzés fogott el tőle, itt minden va bene.

Ezért járunk ide. Mert én, aki állandóan parázom és elővigyázatoskodom (ld. mentőmellény) tökéletes nyugalommal viseltem, hogy az autónkat őrző parkolóhoz vezető egyetlen és legutolsó hajójáratot próbáljuk elcsípni Velencéből, de kiderül, hogy a jegy szinte semmilyen információt nem tartalmaz, viszont a kikötőben álló hajók sem. Ellenben egy francia csapat (szintén a déliek közül) nem messze tőlünk találnak egy edzőcipős, ősz hajó bácsit, aki megnyugtatja őket, hogy innen me majdgy a hajó Punta Sabbioni felé. Anyósom és a reménybeli útitársaink már-már hisztérikus állapotban vannak, továbbra sem látszik se messze, se távol olyan hajó, amin ilyesmi felirat lenne, sem semmilyen kiírás, ráadásul a hajóra várók száma legalább duplája egy hajó befogadóképességének, de én tudom, a bácsi megmondta, megyünk valahogy Punta Sabbionira. A bácsi végül fontoskodva sorba állítja a Punta Sabbionisokat egy dokkhoz. 1 perc múlva megkéri az így felsorakoztatott, minden centiméterért megverekedett 60 - őrjöngő - embert, hogy álljanak félre, és engedjenek el egy piros sapkás turistacsoportot (akik már a sorakozó előtt is ott álldogáltak, tehát mehettek volna eleve előre). Ezek felszállnak egy hajóra, és további egy perc múlva távoznak. Kiköt helyettük egy másik hajó, erről ugyanannyian leszállnak, majd további egy perc alatt beáll a semmiből egy harmadik hajó, erre felszállhattunk végre mi, és sebesen röpültünk Punta Sabbioni felé. Va bene...

A nyaralás egyébként pontosan úgy zajlott, ahogyan az tengerpartokon két gyerekkel szokott, mind a húsz ujjunk folyamatosan ráncosra volt ázva, a fogunk alatt is homok csikorgott, minden rosszalkodásnál megígértük, hogy ma aztán biztosan nem ülhetnek fel egyetlen pénzbedobós szarra sem, azután este természetesen felültek fejenként minimum kettőre. A kicsi még nem tud beszélni, de mutatja a kicsi kezével, hogy kéri a pénzt bedobni.



Simikém naphosszat parafákockákból álló úszógumit hordott, amelybe lezserül beletűzhette vízipisztolyát, szemére biggyeszette úszószemüvegét, és így tartotta sakkban a riviérát. Petikém ennek ellentéte, bármit adtál rá, mindent levett, háromszor mentettük ki a gyerekmedencéből. Olasz és német gyerekekkel barátkoztunk. Mi is mert próbáltuk elhárítani a nyelvi akadályokat, és kiderült, hogy nem is beszélek rosszul olaszul. Végül azután a Bambino (=Peti), a Simon, a Lorenzo, a Marco és a Tim egyezményes internacionális nyelven (a Simi németül ordított az olaszokkal, a német meg az olasz gyerekek angolul ordítottak velünk) fújták a vízbe a levegőbuborékokat (még a Bambino is megtanulta), és fröcskölte egymást vízipisztollyal (pistole d'agua). Édesek voltak.



A visszautunk sem volt éppen mindennapos, ugyanis előző este éppen befejeztük a vacsorát, és még nedves fürdőruhában éppen elkezdtem kényelmesen pakolgatni elfele a már valószínűleg nem kellő ruhadarabokat, amikor is az egyébként higgadt férjem izgatottan elém állt, és páni hangon közölte, hogy a németek már indulnak. Namármost mi, hazátlan bitangok, ugyan németek (még) nem vagyunk (teljesen), de azt az egyet megtanultuk, hogy amit a németek csinálnak, az általában jó. Tehát, összenézünk, kiderítettük, hogy egy óránk van elhagyni a szobát (ez olyan végtakarításos szállás volt, különben bukik a kaució). Megcsináltuk, úgyhogy mire bejött a Sabbath mi már az autópályán voltunk.

Nem is akárhogy. Ugyanis, hogy a férjem ne fáradjon el kb. 11-ig, amikor nekem már lecsukódik a szemem, amíg bírtam, én vezettem. Mármint a sztrádától. Olaszországban ugyanis nem vezetek. A férjem biztonságosan vezet ott is, remekül ráérzett a lényegre: "amikor tiszta a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Az olaszok nagyon jól vezetnek, de ahhoz, hogy átlagember ne ütközzön velük frontálisan, ott kell születnie. Vagy mesterien végrehajtani a fenti egyenletet. Én nem tudok olyan gyorsan döntést hozni, nem is szoktam műtőben életeket menteni, vagy (kevesebb, mint) 15 perc alatt teljes CT protokollokat csinálni lelettel együtt, így nekem kicsit több idő kell ahhoz, hogy behajtsak egy háromsávos (ötszög alakú) körforgalomba. De azt gondoltam, hogy az autópályán nem lehet olyan nagy a gond, van két párhuzamos sáv, ott haladnak párhuzamosan az autók, sebesség szerint.

Egyetlen bökkenő akadt csak, igazán egy nagyon kicsi: az tudniillik, hogy nekem alapjában véve más elképzeláéseim vannak a felhajtósávról. Alapvetően pl. azt feltételezem róla, hogy egy sáv. De ott nem, épphogy egy kis elnyújtott háromszög. Téglafallal lezárva a szélén. Szóval tapostam én a gázt felhajtáskor, de egyszercsak ott találtam magam egy iszonyat forgalmas autópályán, felgyorsítva kb. 65-re, előttem betonfal 15 méterre, balra meg egy baszott nagy teherautó 80-al. Rámvillant. Nem volt időm morfondírozni, hogy ezt most úgy érti-e, hogy beenged, vagy nem, mert vagy fék, és akkor a mögöttem jövő rohan belém, vagy betonfal, vagy fullgáz. Szóval az autópálya esetén kicsit korrigálni kell az egyenletet: "mindegy, hogy tiszta-e a levegő, taposs a gázba, és takarodj előlük". Ugyanezt előadtuk pepitában, amikor kényelmesen előztem egy teherautót (én hülye, tényleg nem kéne Olaszországban vezetnem, ha nem tanulok semmit a saját hibáimból sem), aki elé meg behajtott egy felhajtó autó. A teherautó úgy húzta rám a kormányt, hogy milliméterek múlt mindhárom autó épsége.

Miután fél órát álltunk sorban a női vécénél, éjjel egykor, ahol egy németül beszélő orosz néni egyesével engedte be a pisilni vágyókat (ájjné dámé, néch ájjne damé, héárren fréáj), végre átértünk Németországba. Hajnali kettő volt, és megcsapott a hazaérkezés szele. Tudjátok, amikor hosszú útról hazaérkezel, mindig valahogyan értékeled a végcélodat. Magyarországra hazaérkezve mindig figyeltük, ahogyan egyre szürkül a táj, egyre rosszabbak az utak, egyre több a graffiti, de értünk minden kiírtást, tudjuk merre kell menni, tudjuk, hogy nem szabad a ráülni a benzinkúton a vécére, stb. Mindig elmeséltük magunknak azt a viccet, amikor vakond anyuka felhozza a vakond kisfiút a felszínre, és megmutatja neki a várost. Minden szép, színes, izgalmas, tiszta. Ezért a vakond kisfiú megkérdezi, hogy ha ennyire szép itt fent, akkor miért laknak ők ott lent. Mire vakond anyuka ezt válaszolja: azért kisfiam, mert ugyan kicsit koszos, kicsit büdös, kicsit szűk, de akkoris a mi otthonunk.Keserédes pillanat, amikor 30 év kisvakondság után, némi lelkiismeret furdalással máshova érkezel haza, mint ahová születtél, azt érzed, hogy itthon tisztaság van, széles sávok, jó utak, ésszerű kiírások, kedves kisvárosok, és határtalan rend, kiszámíthatóság és nyugalom.

Mindezt alátámasztandó, elmesélem, hogy a nyaralás hetére esett a kukaürítés napja (két hetente egy fél kuka "Restmüllt" termelhetünk (csomagolások, papír, üveg és biohulladék után fennmaradó szemét), ami egy jóétvágyú pelenkás mellett igencsak szűkös. A kukákat dekoratív kukatárolókban tartják az emberek, ami általában a kerítés mentén van kiépítve. A nagy nap előtt este 6-tól lehet kihúzni a kukát, és amint kiürítették, ismét eltávolítani az utcáról, legkésőbb estig. Már beletörődtünk, hogy ez az ürítés kimarad, ugyanis nincs ki kihúzza a kukát. Nem baj, gondoltuk, majd még jobban spórolunk a szeméttel, esetleg elvisszük valahova a felesleget. Erre megjövünk, és amikor először viszem le a szemetet látom, hogy a kuka üres. A kukások - gondolva, hogy nyaralunk - elővették a tárolóból, kiürítették, majd ugyanúgy visszatették, ahogy volt. Ehhez mit szólt volna szegény vakond anyuka...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése