2013. szeptember 30., hétfő

Milyen anya is vagyok én...

tegnap este beszélgettünk a férjemmel arról, hogy milyen sok németnek vannak bélproblémái errefelé, és hogy ezt magasabb rostfogyasztással lehet csak megelőzni
én váltig bizonygattam, hogy én aztán agyba-főbe csak rosttal tömöm a gyerekeket, de őszintén szólva az utóbbi időben ez annyira nem is igaz
ugyanis arra figyelek, hogy ne egyenek a gyerekek össze-vissza sok szart, mármint mesterséges ételeket, de tény, hogy mostanában inkább fehér kenyeret kapnak, és némileg háttérbe szorult a zöldség és gyümölcsfogyasztás is
na mondjuk nem is könnyű, mert a Simi ugyan megeszik egy nap egy almát, de a nyílt vitamin fogyasztása a két fiúnak ennyiben ki is merül, minden továbbihoz trükkök kellenek (pl. tésztára szósz turmixolt zöldségből, gyümölcsből muffin, mazsola, stb)
tegnap ugyan bevásároltam, de a tegnapi beszélgetés hatására ma mégis felkerekedtem a boltba, hogy beszerezzek egy csomó rostdús csodát, amit meg is esznek (brokkolit tésztaszószhoz, zabpehelykekszet, barna tésztát, cukormentes műzliszeletet, stb.)
Peti az üzlet közepén elkezd ordenáré módon üvölteni (ez mostanában - értsd: bölcsi beszoktatás - nem különösebben szokatlan tőle, bár korábban is hajlamos volt méltatlankodni a Lidl-ben)
mindenki felénk fordul, minket néz, Peti egyébként már az ölemben van, de csak sír tovább, szívszaggatóan, hangosan, látszólag nyúzzák (én tudom, hogy únja a banánt, viszont senki nem hinné el, a hangerőből és a szívszaggató faktor erősségéből kifolyólag)
hirtelen megpillantja a vállam mögött a gumicokros állványt, elegánsan levesz egyet, kérdően rámnéz
én természetesen nemcsak, hogy megveszem, de még a többi áru elé is rakom, és a pénztáros engedélyével (és az egész bevásárló közönség helyeslésével) már azelőtt felbontom neki, hogy kifizetem.

Majd, miközben gurítom a bevásárlókocsit az autóhoz, benne az elcsendesedett, szorgalmasan gumicukrozó deddel, esik csak le nekem, hogy milyen jó, hogy eljöttem ma bevásárolni, kifejezetten azért, hogy a gyerekeket egészségesebben tudjam táplálni.

Most akkor milyen anya is vagyok én?

"...amit nem szerettem volna az élő nyelvből megtanulni" rovatunk folytatódik

bal első, vezető oldali, autókilincs, eltört...

avagy a szerelő, amint végignézte, hogy
- beültetem a kicsit hátulra, bekötöm,
- beültetem a nagyot a másik oldalra, bekötöm,
- kinyitom az anyósoldalt, bemászom, belülről kinyitom a vezető oldali ajtót, kilököm annyira, hogy nem csapódjon vissza,
- kimászom az anyósoldalról, becsukom, majd  - amennyi eleganciával ezek után csak lehet - beülök a kormányhoz (magamban udvarias mosolyt intve a boynak, aki ugye udvariasan tartja nekem az ajtót),
megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben.

- Asszonyom,  a kilincs meglesz szerdára, de a lakkozás miatt itt kell hagynia az autót péntekig... - majd rámnéz, két gyerek szakad le rólam, meg egy hervadozó bőrkabát, valamint egy színben mind az én, mind a két gyerek ruháitól elütő hátizsák, amely többek között egy törött csokimikulást (igen, szeptember 30-án), és egy rohadozó, elfeledett sajtdarabot rejt, amit a srác nem tud, illetve nem rejti a forgalmit, ami viszont kiderült - vagyis hát nem tudom, hogy a lakkozás Önnek mennyire fontos...

A körömlakk, az igen, valamikor egyszer, régen...

"Nem hiszem el" rovatunk következő láncszeme pedig:

Az alap, hogy egy gyerek, amint beszokik az oviba/bölcsibe, azonnal elkap egy gusztusos kis takonykórt, hogy otthon kelljen maradnia, és lehessen előlről kezdeni a beszoktatást.
Petikém tud jobbat. Mivel a beszoktatást eleve nem lehet előlről kezdeni, tekintettel arra, hogy lineárisan semmilyen ívet sem ír le, egy megvastagított pontot maximum, ezért még a beszoktatás alatt elkapta a takonykórt.
Emberek: erről a bölcsiről ennyit.

U.I. Milán, ha így tudod meg, sajnálom, eltörött a vezető oldali kilincs mert odacsuktam a biztonsági övet, de szerdára megcsinálják, és a fényezés egy négyzetcentiméteren jött le.

2013. szeptember 18., szerda

bölcsi...

na ja, egy gyereket elengedni a bölcsibe, nehéz dolog.



De én, mint annyi mindenben, megint tévedtem. Ugyanis azt gondoltam, hogy a Simivel megjártuk a poklok poklát (ld. sírva bent hagyás egy olyan óvodában, ahol senki sem érti, amit mond, és semmit sem ért, amit neki mondanak). Ehhez képest egy átlagosan nehéz beszoktatás felüdülés lesz majd a Petivel.

A Petivel nincs is gond.

Viszont én kiakadtam. Kezdődött ugyanis ott, hogy nyár végén felhívtak, hogy egy héttel előbb kezdheti a beszokást Peti, ugye nem baj, ha átrakják a lilából a zöld csoportba? Nem persze, az fiúsabb szín. De amint letettem a telefont, megszólalt a vészcsengő, éreztem, hogy rosszabb csoportba kerülünk. Ha vissza tudnám forgatni az időt...

Már az első beszoktatós nap kicsit fura volt, mert az előző hétről maradt két beszoktatós kisgyerek, akik még nem mozdultak hozzátartozóik szoknyája mellől, és a mi hetünkön is ketten szoktunk be, mi mentünk 10-kor, a másik gyerek 8-kor. Így azután nem a csoportban kezdődött a buli, hanem kint a kertben, ahol egyébként is túl sokfelé kell figyelnie a gondozónőknek, és ott volt még két sírós. Szóval figyelemből az elején nem nagyon jutott.

Másnap azonban arra lettem figyelmes, hogy az egyik csaj a három közül, a legfiatalabb, rápaskol egy gyerek fenekére, mert az hozzávágott valamit az anyjához (aki egyébként ott volt). Sem a nő, sem a további egy nagypapa, aki még bent ült, nem kapta fel a fejét, nem háborodott fel, csak én. Később ugyanez a delikvens, a továbbiakban B (aszatlan) (becstelenítést átmenetileg nélkülöző) P (icsajszi) ruhájánál és karjánál fogva gyakran megrángatott egy másik kisfiút. A történethez hozzátartozik, hogy mindkét kisfiú török származású. Csak párhuzamot vonok. BP viszont nagyon kedves a szőke-rózsaszín kicsi lányokkal, kivéve egy kislányt, de az meg, ugye néger...
Hát, most lehet tippelgetni, hogy a Peti akkor minek számít, tán jól tettem, hogy a "vallás" rubrikát, szokásom szerint, kitöltetlenül hagytam a jelentkezési lapon.

Hazajöttem, telefonálgattam, emileztem határon innen és túl, még másik bölcsit is kerítettem, nem is alszom azóta rendesen. Minden esetre másnap az első adandó alkalommal odacsörtettem a főnéninkhez, és határozott, jogászos (=pain in the ass) hangsúlyommal kinyilatkoztattam, hogy amit tegnap láttam, az a Petivel semmilyen körülmények között nem fordulhat elő, sem paskolás (játékból sem), sem ráncigálás. A főnéni elszégyellte magát, megígérte, hogy intézkedik, és nyilvánvalóan intézkedett is, mert 1. a BP azóta sem néz a szemembe (az ügyet megelőzően még mosolygott is rám egyszer), 2. két teljes napig nem is ráncigálta a gyerekeket (amíg én bent voltam).

Eközben megtanultam szeretni a főnénit, akit nem könnyen, de azért lehet, és megkedveltem a harmadik nőcit is, aki egész korrekt kis gondozónő. Éppen döntésre is jutottunk a férjemmel, hogy akkor Peti marad itt, én maradok pain in the ass, és ha nem működik a dolog, akkor csak azokon a napokon viszem be, amikor nyelvórám van. Jó, másnap kiderült, hogy a nekem szimpi nőci csak beugró, ha valaki beteg más csoportokban, akkor ő helyettesíti... őt meg helyettesíti a mi csoportunkban valaki, aki éppen ráér. Normálisak ezek?

Mindeközben a lila csoport óvónénije tüneményes kedvességgel üdvözöl minket minden alkalommal, amikor találkozunk, mert megkérdezte, ő-e az a Peti, aki majdnem hozzá került (én mondjuk fel tudnék rúgni valakit, de legfőképpen magamat). Nem, nem mehetünk oda vissza, megkérdeztem azt is.

Én folyamatosan azon töprengek, hogy kivel szúrjak ki inkább, magammal, hogy nem megyek nyelvtanfolyamra, a Petivel, hogy ott hagyom ebek harmincadjára, vagy a Simivel, hogy elviszem a Petit egy másik bölcsibe.

Miközben pedig én eszem magamat (és a karamelldarabkás Milka csokit, ami egyáltalán nem paleo), a Peti egészen jól elvan a BP-val. A BP láthatóan igyekszik távol tartani magát a Petitől, és más gyerekekkel foglalkozik, de a Peti meg állandóan őhozzá megy oda, ha valami kell neki. Egyszer, csak úgy mellette elhaladtában, megsímogatta a kezét. Mármint a Peti a BP-áét.

Most vagy az ilyen széparcú, teltfenekű, únott tekintetű csajszik jönnek be neki, akik rá sem hederítenek, vagy egyszerűen én is egy sárkány vagyok, és rám emlékezteti...

Jelenleg így állunk.

Ha olvassa valamelyik Pikleres anyuka, akkor megérti, mit érzek most...




2013. szeptember 10., kedd

palacsintasütés





Egy esős őszi délutánon:


Simi: - Mama, sütünk együtt kenyeret?
Én: - Én arra gondoltam, hogy süssünk inkább palacsintát, jó?
Simi: JJJÓÓÓÓÓÓ!!!

Később, az elkészült palacsintát falatozva:

Simi: Mama, ez a palacsinta, amit készítettél, azt mutatja, hogy mennyire szeretsz, ugye?
Én (elalélva): Hát persze, sőt.
Simi: Igen, mert a palacsintában több a finom rész, mint a kenyérben.


2013. szeptember 6., péntek

jópofa

amikor a férjed, aki természetesen lehetőleg a teljes szabadidejében a neten lóg, egyszercsak felröhög. Kérdem, min röhög, és kiderül, hogy az én blogomon pont.
Jópofább, mint amikor egyszercsak bejön hozzád a szobába, válladra teszi a kezét, és elkezd vígasztalni. Mert a blogomon szomorkodtam...

Szóval az újrakezdés ezúttal (is) jól sikerült. Ha előre megmutatják nekem az óvónénit, én sem paráztam volna kb. fél évet. Vannak ugyanis olyan pedagógusok, akik szeretik a gyerekeket és megértik őket. Ezért kedvesek és türelmesek velük. Na, Maria személyében kifogtunk egy ilyet. Tök szuper, remélem nem lesz akadálya annak, hogy jövőre Peti is hozzá kerüljön.

Mert a Peti jelenlegi gondozónője nem egészen ez a típus, de legalább nem ellenszenves.

A többi néni, mert Simiékre 24-re vannak hárman, Petiékre 12-re szintén hárman, oké. Az ovis másodhegedűs kifejezetten klassz, a harmadik (a gyakornok) okés, Petiéknél a másodhegedűs és a főnéni is okés, a harmadik (a gyakornok) az nem okés. Peti a belátogatás napján bekakilt, tisztába tettem, mellettem pedig a gyakornok pelenkázott egy másik kicsit, de azzal az erővel krumplit is pucolhatott volna... Volt ilyen gyakornokunk a Simi előző ovijában is, pontosan lehetett tudni, hogy a tanév során kora tavasszal pár hétig feltehetőleg volt pasija, az év további részében pedig nem volt neki. Ott a másodhegedűsről is tudtuk, mikor jött éppen meg neki, vagy tünemény kedves volt, vagy egy mísz p'csa. Ehhez képest Simi jól járt (nagyon).

Petivel nem tudom mi lesz, minden azon múlik, hogy a gyakorlatban hogyan passzolnak össze. Lehet, hogy őt pont megkedvelik, és neki jó lesz, vagy az ellentéte. Ahogyan az lenni szokott, persze a másik csoport gondozónője (ahova egyszer bekerült nyáron, után viszont kikerült), tünemény...

Nagyobbik fiam az első napján a következő látványt nyújtotta a bölcsis csoport ablakából leselkedő anyjának:
- játszott az udvaron, halkan, kulturáltan,
- amikor az óvónéni először szólt, hogy rakják el a játékaikat, felpattant, és helyre rakta az ásóját,
- hosszú percekig türelmesen sorba állt,
- amikor az óvónéni szólt, hogy a földön van még egy kis játék, ő pattant oda elsőként, hogy felvegye,
- a rossz gyerek, aki fadarabot dugdosott az előtte álló kapucnijába, nem ő volt,
Majd, amikor mentem érte ebéd után, láttam, hogy:
- rántott halrudacskákat eszik,
- spenóttal.

Ennyit arról, hogy megéri közösségbe vinni a gyereket. És visszatérve a jó pedagógusra, a Maria képes arra - amire én nem - hogy amikor egyszer véletlenül mégiscsak rászól egy gyerekre, akkor az azonnal teljesítse a kérését.

Ez emlékeztet engem a legdrágább főnököm (lányok kedvéért: B.S.) jótanácsára, amit közigazgatási pályafutásom elején osztott meg velem. Szerinte ugyanis úgy kell dolgozni (mármint a közigazgatásban), hogy ne legyen fellebbezés. Ha ez mégsem sikerül, és mégiscsak becsúszik valahonnan egy fellebbezés, akkor annak viszont helyt kell adni. Na, ez pont olyan megvalósíthatatlan, mint amilyen valószínűtlen az, hogy a fiam velem szemben (is) ezt a hozzáállást tanúsítsa.

Én egyébként jól vagyok itthon, kiszelektálva a lépcső alatti tároló, rendezve a tisztítószer, gyógyszer és tisztálkodószer kavalkád, rendben a játékok, elöl a hosszúnadrágok, előkerítettem a pókember fejét és autóját is, valamint megnéztem a You Tube-on egy videót arról, hogy hogyan érdemes apróra hajtogatni azokat a ruhákat, amelyeket fiókban tartunk, úgyhogy a férjem alsógatyái miniatűrben sorakoznak a fiókjában, rendkívül átláthatóan. Miután fentiektől rendkívül büszkén, és a vadiúj (mármint nekem, vadiúj igazából 8 éve volt) Böszmével (Kia Carens) tegnap átruccantam a barátnőmhöz az előző lakásunkba, megrettenve láttam, hogy náluk:
- muskátli van az ablakban, ahol nálunk másfél évig csak az előző lakó kipusztult kórói száradtak, utána ikeás művirágok,
- frissen eltett befőttek és lekvárok sorakoznak a konyhaszekrény tetején, ahol nálunk három, egymáshoz nem illő, ízléstelenül elrendezett, üres sörösüveg állt,
- nincs morzsa a padlón az étkezőasztal alatt,
- nincs porcica a szekrények alatt,
- rendesen összehúzható függöny lóg az erkélyajtó előtt, ahol nekünk két csík anyag függött csak, ikeás felvasalós csíkkal "beszegve",
- lejött a trutyi a kerámia főzőlapról, amiről én azt hittem, hogy kopás, de kiderült, hogy trutyi,
- és ő dolgozik.

2013. szeptember 1., vasárnap

elkezdünk már megint valamit

Annyiszor elkezdtünk már valami újat.
Elkezdtünk együtt járni.
Elkezdtünk egyetemre járni.
Elkezdtünk spanyolul tanulni.
Elkezdtünk állást keresni.
Elkezdtünk dolgozni.
Elkezdtünk együtt lakni.
Elkezdtünk nászutat keresni.

Elkezdtünk védőnőhöz járni.
Elkezdtünk babakocsit nézni.
Elkezdtünk szoptatni, pelenkázni, babát sétáltatni, álomba ringatni.
Elkezdtünk összepakolni, hogy új lakásba költözzünk.
Elkezdtünk bölcsődébe járni.
Elkezdtünk állást keresni külföldön.
Elkezdtünk csomagolni, hogy új országba költözzünk.
Elkezdtünk gyereket felkészíteni kistestvér érkezésére.
Elkezdtünk egy új életet egy új országban, egy új létszámmal.
Elkezdtünk németül beszélni másokkal és néha egymással is.

Elkezdtünk ismerősként élni az újban.
És újra elkezdtünk csomagolni, hogy újabb városba költözzünk.

És most elkezdünk, megint, töretlen hittel és akarattal megint egy újat.

Holnap Simi elkezd az új óvodájába járni.
Jövő héten Peti elkezd bölcsődébe járni.
Jövő utáni héten szintfelmérőre megyek, és elkezdek rendesen megtanulni németül, hogy elkezdhessek állást keresni, ami mellett elkezdhetem - újra - az egyetemet.

Elkezdünk - újra - hatkor kelni.
Elkezdünk - újra - 8-ra ott lenni.
Elkezdünk - újra - uzsonnát csomagolni.
Elkezdünk - újra - kapkodva csicsit/cumit/sapkát/kesztyűt keresni.
Elkezdünk - újra - csatát vívni az öltözésért, az evésért, a cipőfelvételért, az autóba ülésért, és annyi csendért, hogy a garázsból való kitolatás alatt halljam a tolatóradart.

Elkezdünk - újra - különórára járni.
Elkezdünk - újra - hétvégén takarítani és bevásárolni.
Elkezdünk - újra - vasárnap hajat mosni és körmöt vágni.

Közben nézem, ahogy a szomszédaim egymással beszélgetnek, arról, hogy az egyik anyja és a másik apja milyen rózsát ültetett anno. Ahogy a kórház előtt összefut két babakocsit toló anyuka, akik megnézik egymás gyerekét, kezet rázva gratulálnak, majd felmennek együtt a Mutter-Kind Treff-re.
Ahogy anyukák elviszik a saját volt gyerekorvosukhoz a gyerekeiket. Ahogy az egyik gyerekre nagymama vigyáz, amíg anyuka a másikkal fogorvoshoz/tornaórára/fodrászhoz/halloween körútra megy. Ahogy visszamennek dolgozni egy munkahelyre, ahol várják őket.
Ahogy eltűnik az utca sarkán az a sötétkék autó amelyik a legjobb barátnőmet viszi haza 3 nap ittlét után, ami alatt még annyi mindenről nem beszéltünk, és még annyi mindent nem mondtunk el, pedig ...

Szeretek itt lakni. Jó itt, de azért gyökereink nincsenek. Ebben az  életben nekünk már nem is nagyon lesznek. A gyerekeinknek mi teremtjük elő őket, de azért együtt könnyezünk velük, ahogyan kikísérjük  a nagyszüleiket a vonathoz.

Szemét dolognak tartom, hogy nem volt más választásunk, és szemét dolognak tartom, hogy továbbra sincs.