2013. november 26., kedd

a fiaim vacsoráznak

Mindig elámulok, hogy milyen cukik.









Felhívom tegnap a nagymamámat, beszélünk pár percet, majd mondja, hogy szól az anyukámnak, hogy telefonáltam, ha hazaér. Mondom neki, hogy otthon van anyu is, már beszéltem vele. Elámul, hát akkor hogy-hogy őt is felhívtam? Tök gáz. Tényleg csak akkor hívom szegényt, ha az anyu nincs otthon? (Nem, de ő így érzi, így mindegy, hogy tényleg így van-e, ritkán telefonálok, na.)

U.I. a hátizsákot és a ronda viledás dobozt azóta elrámoltam a nappaliból...

2013. november 23., szombat

énekóra

Járunk már megint, kitartóan, utolsó verítékünkkel minden péntek délután énekórára, Musikalische Grundausbildungra.

Ugye a blog elején már meséltem arról, hogy Simi nem az az "űljünk csöndben és figyeljünk szorgalmasan" típus, ami nem mondom, hogy egyáltalán nem aggaszt így az iskolakezdés előtt.

Viszem tegnap a Simit, aki erre az órára sokkal szívesebben megy be, mint a tavalyira (noha a tanárnéni ott mérföldekkel volt szimpatikusabb), így eddig mindig gyorsan bekísértem a gyereket, ráköszöntem a nőre, és már rohantam is ki a teremből.

Hogy a kép teljes legyen, rajtam kívül csak olyan szülők mennek be a terembe (és talán köszönnek), akiknek a gyereke nem tudja egyedül levenni a cipőjét. A többiek csak messziről integettek, a nőhöz meg  egy szavuk se, mert távozáskor a gyerekek csak kiözönlenek, a helyükre meg özönlik egy másik adag. Vannak szülők, akik kedvesen üldögélnek a gyerekeik mellett előtte/utána, de az is igaz, hogy a múlt héten két család teljesen felügyelet nélkül kiengedett három 2 és 5 közötti kisfiút a parkolóba játszani. Abba, ahol az autók jönnek-mennek... szóval, hogy nem én vagyok a legszarabb anya a társaságban, noha kétségtelenül én töröm a legjobban a németet (mármint azok közül, akivel beszélt már valaha, mert bejár köszönni).

Szóval én csattogok be, tök jókedvűen, mert a Peti otthon alszik a Milánnal, én meg bevásároltam egész hétvégére a piacon, megvan az anyukám szülinapi ajándéka, a Simit az oviban nagyon megdícsérték, és tök jó zene ment a rádióban.

Erre elcsigázottan néz rám a banya, hogy a Simi annyira fárasztó, mert akadályozza az órát, és nem tudok-e csinálni én valamit. Namármost, én rendesen el is szégyelltem volna magam, de egyrészt jó kedvem volt, másrészt nemrég vontak le 400 eurót a számlánkról e nőszemély részére, harmadrészt rendesen nő az önbizalmam, mivel lefogytam 5 kg-ot és a hajam is jó. Kedvesen megkértem a Simit, hogy próbáljon meg ma jól viselkedni, mert a néninek nehéz megtartania az órát, ha ő eleven. De visszamentem a satrapához, és mondtam neki, hogy a gyereknek több feladatra lenne szüksége, mert akkor viselkedik így, ha unatkozik (nesze neked!). Ő meg így-meg úgy, hogy nem minden gyerek egyforma, és hogy nem mindenki érti meg azonnal, hogy mi a feladat, és amíg ő a kicsit lassabbaknak magyaráz, a Simi rosszalkodik.

Most komolyan kérdezem: miért velem beszél? miért a Simi a rossz? Miért nem hívja be soha egyetlen pedagógus sem a jó, de buta gyerekek szüleit, hogy sajnálja, a gyerek annyira lüke, hogy feltartja az órát, mert mindent háromszor kell elmagyarázni, de a többiek már régen csinálhatnák a feladatot? Tessék otthon kicsit többet foglalkozni vele, feladatokat adni, és megnézni, hogy el tudja-e végezni.

Miközben beszélünk, 5 kisfiú futkározik a szobában körbe-körbe (nem hangosan, nem veszélyesen, csak jókedvűen), csak addig, amíg a többiek a (lassabbak) a cipőjükkel foglalatoskodnak. Kérdi tőlem, látom-e. Látom én. Szörnyű. Tényleg elviselhetetlennek tűnik. Mondja túl nagy a csoport. Mondom, ha van kisebb, szívesen átmegyünk. Mondja nincs, az utánunk következőben is ennyien vannak. Ez biztosan megint az én hibám, mert egy év alatt 40x400 euróért én nem szeretnék 2x2 órát tartani. Na, megenyhül, hogy tudja ő, hogy péntek van, meg minden.

Simi, aki nem egy különösebben elveszett gyerek, hallva a beszélgetést, mentő ötlettel áll elő. Ő ma igazán jó lesz, cserébe én hozok neki egy Kindertojást. Nyilvánvalóan ebben maradunk.

Egy óra múlva állok az ajtó előtt, zsebemben a tojgli, mivel ismerem a gyereket, ha azt mondta, hogy jó lesz, akkor jó is lett. Jönnek ki vidáman, a Simi a szája elé tette a kottát. Ránézek e nőcire, látszik rajta, hogy mélyen elítéli, és a pokoli rosszaság jeleként értékeli, hogy a Simi a szája elé teszi a kottát. Átlátom, hogy ez a gyerek ennél a spinénél nem tud jó lenni. De Simi ebből mit sem érzékel, kéri, hogy kérdezzem meg a nőcit, hogy milyen jó volt, megérdemli-e a csokit. Innen tudom, hogy a gyerek jó volt. Megkérdezem, a nőci meg csak hápog, hogy "igen, egy kicsit ma jobb volt..."

Hát, én így nem tudok mérges lenni a fiamra. Most adok magamnak pár napot, hogy lehiggadjak, és eldöntsem, továbbra is bejárunk idegesíteni ezt a nőt, vagy egyszerűen felmondok, és járunk úszni.

2013. november 21., csütörtök

megint nagyon jól állunk

úgyhogy bölcsiről nem írok.

Ellenben Simit bevittem ma reggel az oviba. éppen arról tanakszunk az óvónővel (aki egy remek óvónő, és kedves ember is), hogy két hét múlva iskolaérettségi vizsgálat lesz, 8-ra be kéne érni. Na, mondom magamban, nem elég megemésztenem, hogy most tényleg elkezdtünk készülődni az iskolára (pedig még csak tegnap mondta a gyümölcslére először azt, hogy "bümi", a sárkányos mesére, hogy "így neveld, hogyan neveld a sárkányodat, és tegnapelőtt vettem még csak meg nagy pocakkal az első rugit, egy 74-es mikulásruhát), ráadásul oda kell valahová érnem 8-ra. Rosszabb, mint egy idézés.

Erre megjelenik egy szőke, kékszemű kisfiú, a társalgás abbamarad, mert az ovónéni karjába ugrik mosolyogva. Mármint a kisfiú. Az óvónéni meg mutatja, hogy nézzem meg, ennek a kisfiúnak mindig le van horzsolva az orra. Nézem, tényleg, szegény, beütötte valahová? Mire ezt végiggondoltam, a kisfiú már ki is ugrott az óvónéni kezéből (aki egyébként állt, nem ült), és elbúlta a cipőtartórács alá. Tudjátok, öltözködőszekrények, felül két-két polc, ezek alatt akasztók a kabátoknak, egy ülőfelület, hogy kényelmesen tudjanak a lurkók cipőt váltani, és az ülőrész alatt végigfut egy rács a kis cipőknek, 10 cm-re a padló fölött. Edvin ezalatt fekszik. A plezúr érthető. Ekkor odaér hozzánk szegény mamája is, aki csak fáradtan pislog. Látszik rajta, hogy 10 percenként egy órát öregszik. Az óvónéni mondja viccesen, hogy ha Edvint kerei, akkor a cipőtárolóban találja, mire nekem eszembe ötlik, hogy Simi múlt héten említette, hogy új legjobb barátja van, az Edvin. Én meg magamban örültem, hogy vége a Yalin-érának, mert az a kisfiú sokat rosszalkodott, és ilyenkor ugye a Simi is vele. Hát, nem biztos, hogy a büntiben töltött idő redukálódik az Edvin-éra alatt.

Én tudom, mert láttam, hogy vannak kedves, nyugodt kislányok (sőt kisfiúk) is a csoportban, akik szépen elrajzolgatnak, elpakolnak maguk után, szó nélkül mennek átöltözni, kezet mosni, stb, és azt sem tudják, mi történik az ember fiával, ha "büntibe" kerül, mert még nem voltak. De Simit ez a réteg különösebben sajnos nem vonzza jobban, mint a dekoráció. Illetve a dekoráció talán jobban is, mert van nekünk egy másik óvónénik is, szintén jó pedagógus, szintén nagyon kedves, sőt, a kollégái mesélnek nekem áradozva róla, hogy olyan vételen türelme van, hogy nem is tudják, hogy hogyan csinálja, órákig játszik a gyerekekkel, mindig nyugodt, semmi sem tudja kizökkenteni. De egyik reggel még kint öltözünk az előtérben, amikor óriási csörömpölés hallatszik belülről. Majd pár másodperc múlva az örökké türelmes Türkan ordítása: DÓMINIKKK! Merthogy Dominik átmászott pár polcon, hogy leverjen egy vázát (amit eredetileg én is nyújtózkodva értem volna csak el. Reggel 8.05-kor. Szóval nincs hibátlan ember, még egy örökké megértő óvónéni is kijöhet egy-egy másodpercre a sodrából (mert a következőben már ott guggolt a gyerek mellett, és csendesen magyarázta neki, hogy miért nem szabad ilyet csinálni). Akkor én mit mondjak, ha nem is vagyok egy higgadt típus?


2013. november 15., péntek

Őszi séta Landshutban

Egy ideje nem jöttem, mert kezdett jóra fordulni az aktuális bölcsi sorsa, de ha ezt leírtam volna, akkor biztos, hogy másnap újra beütött volna a krach. Most sem írok még semmit, csak annyit, hogy a gyerek kezd beszokni a bölcsibe, minden nap egy kicsit több időt tölt ott, én pedig kezdek beszokni a K&L áruházba, minden nap kicsit több időt töltök ott.

Namost én eddig rinyáltam, hogy soha nem bírunk egy olyan oktatási intézményt kiválasztani, aminek a közelében lenne egy bolt, ahova be lehetne csak úgy ugrani. Erre a bölcsi Landshut óvárosának kellős közepén van. Pl. egy Asia Shoppal egy épületben. Ha kilépsz a kapun, már épül előtte a Christkindlemarkt. Mit épül, a házak készen, a karácsonyfák feldíszítve, nem tudom, mit csinálnak rajta még egy hétig.




A tér sarkán a kedvenc házam, a 12. században épült, ma lakják, 2009-ben újították fel szakszerűen:



A kis cuki utcán áthaladva

a párhuzamos utca a Neustadt (így egyszerűen), ahol játékbolt, bank, pékségek, antikvitások sorakoznak, és: itt szokott lenni pénteken a PIAC.

 Az ott a távolban a landshuti vár.



A piacon természetesen annyi mindent vásároltam, hogy alig bírtam visszavinni az autóhoz.
Van itt minden. Bio zöldség, gyümölcs, természetesen. Bajor parasztok árulják a finom háztáji-termelői húst, felvágottat (vadból, bárányból is), sajtot, savanyúságot, lekvárt, mézet, tésztát, tojást, fűszereket, virágot, karácsonyi koszorúkat, kenyeret, péksüteményt és rendes süteményt. Törökök árulnak gyümölcsöt aszalt gyümölcsöt, magvakat, olívabogyók tömkelegét, ezerféle kencét, török lapos kenyeret. Az olívaolajat áruló fiatalember "kalimerával" köszön. Természetesen van egy stand kolbásszal, nyáron sörrel, télen forralt borral. A legnagyobb tömeg pedig az egyik péknél van. Beállok, met kell az a 21 embernyi idő, amíg egyáltalán átlátom, hogy mit árul (zsömlék -kenyerek mindenféle színben és formában, bajor-olasz-francia remekek,  fánk, perecek, bejglik, mézeskalácsok, hátul pedig krémes sütemények). Veszek egy Saxunt (azt sem tudom, édes-e vagy sós), és megfogadom, hogy inden héten kipróbálok valamit, amiről eddig nem is halottam.
Van lila krumpli, fehér sárgarépa, minden színű karórépa, csicsóka, birsalma, papaya, mérik a friss spenótot, rukkolát, ezer féle fejes salátát. Az árusok kedvesek, de profin nyomják, ha megállsz bámészkodni, még észre sem veszed, de már fizetsz. Minnél többet veszel, annál több az ajándék, kedvezmény. Az almás fánkját (ami nem fért el egy gyerektányéron, Simi 20 perce ette másnap reggel, mire meg tudott szólalni: finom!

Haladunk tovább, a Neustadttal párhuzamos utca (nem fogjátok kitalálni): az Altstadt. Itt szokott lenni a Landshuti esküvő, melynek keretében 4 évente egy hónapig újra eljátsszák Gazdag György bajor herceg és Jagelló Hedvig lengyel királylány 1475-ben tartott lakodalmát. A nászmenet minden vasárnap délután az Altstadon vonul fel, melyen erre az időre lelátokat építenek , majd látványos lovagi tornát tartanak.







A híres középkori templomot nem fotóztam le, egyébként ott jönne, az alsó kép jobboldalon véget ér, mert tatarozzák, és így ronda.

Az Altstadt végén a "Szentháromságtér"-en át lehet feljutni a várba (babakocsival azért iszonyú szívás).






És a végére a személyes kedvencem, amihez talán nem is kell semmit hozzáfűznöm:



Talán annyit, hogy e sorokat a jobboldalon vásárolt felsőben írom, balra pedig befújtam maga egy "La vie est belle" nevű parfümmel. Így lett kerek a délelőtt.







2013. november 6., szerda

annapetiésgergő mi vagyunk

Aki abból, hogy "Anna, Peti és Gergő" valamiféle gruppen jelenetre asszociál, nem fogja érteni a mai poént.

Bemegyünk az első magyar dalos foglalkozásra, a két kisfiam, meg én. A többi kisgyerek anyukástul már a helyiségben várakozik.
Tőlem megszokott, lehengerlő vehemenciámmal bemutatkozom:
- Sziasztok! Anna vagyok. Ők itt Peti és Simi.
Egy szőke, copfos kislány rám mered, majd odafordul az anyukájáhot, és jól hallhatóan odasúgja:
- Anya, azt hiszem nekem ez a könyv megvan.