2013. november 21., csütörtök

megint nagyon jól állunk

úgyhogy bölcsiről nem írok.

Ellenben Simit bevittem ma reggel az oviba. éppen arról tanakszunk az óvónővel (aki egy remek óvónő, és kedves ember is), hogy két hét múlva iskolaérettségi vizsgálat lesz, 8-ra be kéne érni. Na, mondom magamban, nem elég megemésztenem, hogy most tényleg elkezdtünk készülődni az iskolára (pedig még csak tegnap mondta a gyümölcslére először azt, hogy "bümi", a sárkányos mesére, hogy "így neveld, hogyan neveld a sárkányodat, és tegnapelőtt vettem még csak meg nagy pocakkal az első rugit, egy 74-es mikulásruhát), ráadásul oda kell valahová érnem 8-ra. Rosszabb, mint egy idézés.

Erre megjelenik egy szőke, kékszemű kisfiú, a társalgás abbamarad, mert az ovónéni karjába ugrik mosolyogva. Mármint a kisfiú. Az óvónéni meg mutatja, hogy nézzem meg, ennek a kisfiúnak mindig le van horzsolva az orra. Nézem, tényleg, szegény, beütötte valahová? Mire ezt végiggondoltam, a kisfiú már ki is ugrott az óvónéni kezéből (aki egyébként állt, nem ült), és elbúlta a cipőtartórács alá. Tudjátok, öltözködőszekrények, felül két-két polc, ezek alatt akasztók a kabátoknak, egy ülőfelület, hogy kényelmesen tudjanak a lurkók cipőt váltani, és az ülőrész alatt végigfut egy rács a kis cipőknek, 10 cm-re a padló fölött. Edvin ezalatt fekszik. A plezúr érthető. Ekkor odaér hozzánk szegény mamája is, aki csak fáradtan pislog. Látszik rajta, hogy 10 percenként egy órát öregszik. Az óvónéni mondja viccesen, hogy ha Edvint kerei, akkor a cipőtárolóban találja, mire nekem eszembe ötlik, hogy Simi múlt héten említette, hogy új legjobb barátja van, az Edvin. Én meg magamban örültem, hogy vége a Yalin-érának, mert az a kisfiú sokat rosszalkodott, és ilyenkor ugye a Simi is vele. Hát, nem biztos, hogy a büntiben töltött idő redukálódik az Edvin-éra alatt.

Én tudom, mert láttam, hogy vannak kedves, nyugodt kislányok (sőt kisfiúk) is a csoportban, akik szépen elrajzolgatnak, elpakolnak maguk után, szó nélkül mennek átöltözni, kezet mosni, stb, és azt sem tudják, mi történik az ember fiával, ha "büntibe" kerül, mert még nem voltak. De Simit ez a réteg különösebben sajnos nem vonzza jobban, mint a dekoráció. Illetve a dekoráció talán jobban is, mert van nekünk egy másik óvónénik is, szintén jó pedagógus, szintén nagyon kedves, sőt, a kollégái mesélnek nekem áradozva róla, hogy olyan vételen türelme van, hogy nem is tudják, hogy hogyan csinálja, órákig játszik a gyerekekkel, mindig nyugodt, semmi sem tudja kizökkenteni. De egyik reggel még kint öltözünk az előtérben, amikor óriási csörömpölés hallatszik belülről. Majd pár másodperc múlva az örökké türelmes Türkan ordítása: DÓMINIKKK! Merthogy Dominik átmászott pár polcon, hogy leverjen egy vázát (amit eredetileg én is nyújtózkodva értem volna csak el. Reggel 8.05-kor. Szóval nincs hibátlan ember, még egy örökké megértő óvónéni is kijöhet egy-egy másodpercre a sodrából (mert a következőben már ott guggolt a gyerek mellett, és csendesen magyarázta neki, hogy miért nem szabad ilyet csinálni). Akkor én mit mondjak, ha nem is vagyok egy higgadt típus?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése