2014. október 18., szombat

Egyetem, Regensburg, Jogi Kar

Kérem szépen, a gyermeknevelés mellett ez lett a mellékfoglalkozásom.

Tavaly nyáron ugyanis elsétált a házunk előtt egy nagyon helyes nő, körülbelül úgy nézett ki, mint én 30 év múlva. (Jó, hát szerintem helyes, az ellenségeim biztosan visszataszítónak találnák.) Itt lakik az utcában, köszöntött minket, mivel nemrég költöztünk ide. Megkérdezte, hogy mivel foglalkozunk, és elmesélte, hogy ő a repülőtéren dolgozott évekig. Mondtam, hogy az nagyon jó lenne nekem is (itt aki végképp nem talál állást, azt mindet fel is veszik ott testreszabott feladatkörbe, úgyhogy nagy aduász, fél óra autóval). Megkérdezi, miért, mi a végzettségem. Mondom jogász.
Kérdezi: elégedett leszel egy olyan állással, amihez túlképzett vagy? Miért nem dolgozol a szakmádban tovább?

Amikor megfogalmazódott a kiköltözés gondolata, a környezetem részére azonnal leszögeztem, hogy "márpedig én akkor nem dolgozom tovább jogászként, mert senkienk még a legpervezebb álmában se forduljon meg, hogy én akár egy napot is tanulok még az életben!". Nyilván az ilyen kijelentéseket büntetik odafenn, és már akkor be kellett volna vágni egy képet rólam a mondat mellé, amelyen 600 fő között ülök egy előadóban, térdemen egynsúlyoza a kabátom, táskámat és egy 600 oldalas BGB-kiadást.

A kiköltözés során abban a gondolatba ringattam magam, hogy van 3 évem (mindenórás voltam a Petivel), hogy kitaláljam, mi tenne igazán boldoggá, és majd azt csinálom. Sőt, még azt is kijelentettem, hogy az én karrierem most lezárult, amíg a gyerekek annyira nagyok nem lesznek, hogy már nem kérnek belőlem, nem is foglalkozunk vele többet. Én végülis a "csúcson" hagytam abba... A három év alatt nem sok értelmes jutott eszembe.

És akkor jön a nő, aki 30 év múlva én vagyok, és egy napsütéses vasárnap délelőtt, amikor a legnagyobb gondunk az volt, hogy melyik sörkertben van nagyobb játszótér (azt is megmondta, egyébként), nekem szegez egy ilyen kérdést. És talált. Mert ha őszintén akartam válaszolni a kérdésre, akkor nem tudtam azt válaszolni, hogy "dehogy, bánja fene a kosztümöket, ügyfeleket, bíróságot, adrenalintermelő tárgyalásokat, pernyertességeket és -vesztességeket, a tiszteletet, a bizalmat meg a hálát, nomeg az éjszakába nyúló agyalást, körmölést, ipadet, jó autót, stb".

Elgondolkodtam, na. És akkor az élet elibém sodorta a Noit, akit 10 éve láttam utoljára, még együtt kezdtük az egyetemet, de őt ide sodorta a szerencse, no meg a szerelem. És ő hol dolgozik éppen? A regensburgi egyetem dékáni hivatalában. Noi pénteken este lépett vissza az életembe, és mivel ő egy hallatlanul hatékony valaki, szombaton reggel 9-re pontosan körvonalazott két éves tervem volt, kiválasztott nyelviskolával, testre szabott nyelvvizsgával, kiegészítő szakkal együtt.

Az első év úgy nézett ki, hogy a Peti elmegy bölcsibe, én meg a nyelviskolába, és van két félévem, hogy megcsináljam a TestDaf-ot színötösre, ami egy felsőfokú nyelvvizsga a német felsőoktatásba készülő fiataloknak. Meg nekem. Namármost, aki ismer (aki nem, az meg honnan tudna erről a blogról, ugye) az tudja, hogy számomra az a csekélység, hogy az elhatározás pillanatában még nehézségett okozott bejelenteni az oviban, hogy Simiért szerdán délben jövök, egyáltalán nem okozott álmatlan éjszakákat, sőt, kifejezetten doppingolt.

A bölcsődés beszoktatás egyáltalán nem ment zökkenőmentesen, de erről sokat írtam akkoriban. Mégis megkezdtem határidő után a felsőfokú tanfolyamot, ahol meglepődtem, mennyire elérem a színvonalat, és amellett, hogy (reményeim szerint) életre szóló barátságokat kötöttem, május végén letettem a TestDafot, igaz, egy négyes volt benne.

Szépen jelentkeztem az egyetemre, anyukám egy éjszakán keresztül kereste az érettségi bizonyítványomat, de meglett, lefordíttatam az összes diplomámat, szakvizsgámat, satöbbi. Határidőre beadtam mindent, majd vártam a fejleményeket. A felvétel egyébként, annak, aki teljesíti a kritériumokat (nyelvvizsga, diploma, tandíj) automatikus.

És vártam, vártam, vártam. Nem történt semmi. Elkezdtem izgulni is. Hívtam a Noit, ő sem tudott semmit. Azután egy napos szeptemberi délutánon, hazaérve a játszótérről, találtam a postaládában egy levelet, miszerint az érettségim nem egyenrangú a némettel, ezért a végzettségemet nem lehet figyelembe venni.

Bennem összetört egy világ. De tényleg.

Másnap tudtam elkezdeni telefonálni és utánajárni. Kiderült, hogy az érettségimnek semmi baja, az "csak úgy odaírták". A diplomám nem egyenértékű, mert végigfuttaták egy rendszeren, ami kidobta, hogy olyan nincs is.

Mi van?

Elkérem a nevét a fakultáson dolgozó kollégának, akit felhívhatok. Ez egy darab krapek, akinek az a neve, hogy Verwaltungsamt. Hivatal, egy személyben. Megnyugtató. Namost ő aznaptól három hét szabadságra ment. Mire visszajön, a beiratkozási határidő letelik, a két orientációs hét, amelynek során hasznos információkat osztanak meg az újoncokkal, bőven véget ér. Internet szerint helyettese is van, felhívom, kiderül, hogy egy éve nyugdíjas. Kapok helyette még egy számot, arról hosszú beszélgetés után kiderül, hogy a gazdasági karon van, de szerinte nem fogok telefonálással elérni semmit, menjek bíróságra. Én tudom, mert érzem, ha egy baromtól függ minden, akkor bőven elég azt az egy barmot meggyőzni az igazamról.

Megkapom az igéretet, hogy tekintettel a szabadságolásra, beiratkozhatok még majd akkoris, ha a a "hivatal" visszajött a szabiról. Nincs mit tenni, várok három hetet. Ezalatt az idő alatt az önbecsülési faktorom megtizedelősött, sőt, érdekes módon németül is teljesen elfelejtettem. Jelentkezni akartam végre cukrásziskolába, de közölték, hogy túlkoros vagyok már hozzá. Megpályáztam egy tök jó állást, amit nem kaptam meg. Visszaszedtem a nyárvégi fogyókúrám alatt leadott kilókat, és abbahagytam a rendszeres mozgást is. Viszont a gyerekeket kényelmesen beszoktattam az oviba és az iskolába.

És eljött az október 6. Igaz, az intézkedés lehetetlensége miatt ismételten megosztottam a környezetemmel megváltoztathatatlannak tűnő nyilatkozatomat, miszerint nem leszek többé jogász, és egy napot sem akarok tanulni. Azért 5-dikén sikerült annyira felbosszantanom magamat az elutasításon, hogy igencsak szerettem volna mégis meggyőzni a "Hivatalt" hogy igenis rendes jogi diplomám van nekem is.

Hétfőn felhívtam tehát a Hivatalt, és elpanaszoltam magam. Ő abszolút értetlen volt, de azt kezdte kapizsgálni, hogy ez a helyzet mégsem olyan egyértelmű, hogy ilyen diploma nincs is. Jó-jó, szeretné látni eredetiben a diplomámat, szkenneljem be neki. Aha, egy A/3-as marhabőrt, fapecséttel.
Kocsiba ültem, és úgy döntöttem, itt az ideje felkeresni őket személyesen is. Bevonultam a diplomámmal, amit pont úgy vetettem vállamra, mint 2004. június 9-én, csak nejlonzacskóba tekerve. Kiterítettem a Hivatal előtt. És akkor fény derült a turpisszságra.

Az egyetemek között működik egy információs rendszer, amiben szépen sorban szerepelnek a különböző karok által kiadott különbözőm elnevezésű diplomák. Be kell adni belőlük kettőt, pl. a regensburgiét (mert azzal kell egyenértékűnek lennie az enyémnek) és az ELTE ÁJK-jét. És akkor ez kiad egy számot, hogy mennyire egyeznek. A "Hivatal" 4-estől felvesz. Csináljuk együtt.

Beírja a regensburgiét, oké. Beírja hogy ELTE ÁJK, oké. Mutassam a diplomámban, mi a benne a megnevezés. "Állam- és jogtudományok doktora". Nézzem meg - így a Hivatal - be sem tudja vinni, mert Ál- után nem is enged még egy l-et leütni. Mint a GPS-ben, ha nincs ilyen utca. Nemkicsit lettem ideges.

Mondom, próbáljuk meg akkor, hogy "jogász". Szerencsére annyira volt rugalmas, hogy ez a szó ugyan nem szerepel a diplomámban, de elhiggye, hogy ez a jurist magyarul. Beírja. Kérdi, hogy van a Doktor Würde magyarul, Doktori Cím. De jó, ezt így engedi. (De jó...) Ez így 5-re passzol neki. Megkönnyebbülünk. Mondja azzal a feltételesen egyenértékű, hogy a jogrendszer alapjaiból vizsgát teszem. Mondom, pontosan ezért jelentkezem az LL.M-re.

A Ku--- ---ját annak a fogalmazónak az igazságügyi tárcában, akit megkértek, hogy tegnapra mondja meg, milyen címet kell internacionálisan felvinni az elektronikus hálózatba, és nem nyitotta ki a diplomáját, mert annyira kézenfekvő volt neki, hogy a szó "jogász".

Folyt. köv.

2014. október 2., csütörtök

egy újabb mérföldkő

Először kilépni a nagyszülők kapuján a férjjel kettesben, a dedet hátrahagyva, a nagyszülők gondjaira bízva, míg mi megvacsorázunk és megnézünk egy filmet: nagy dolog.

Először otthagyni egy gyereket úgy a bölcsődében, hogy nem sír utánad: megható dolog.

Először eljönni úgy az oviból, hogy elfelejt tőled elköszöni, mert a barátai jobban érdeklik nálad: megnyugtató dolog.

Először kiarakni a gyereket az iskola előtt, és egy bokorból figyelni, ahogyan az elsősök zavart lelkesedésével szedi a lábait befelé, és küzd előre a hátán ellensúlyként lifegő, óriási iskolatásákával: leírhatatlan dolog.

Felkészültem rá, hogy nemsokára egy sarokkal előbb kell majd kiarakni, és hogy az egyetemre valószínűleg majd egyedül szeretne eljutni (maximum az apja kocsija kellene neki, de hátha az apja addigra már nem olyan kocsikkal jár majd, ami legfeljebb 20 éveseknek való...)


2014. július 25., péntek

ballagás

Mindenki elballag.
Peti a bölcsiből. Kapott ajándékba egy albumot az ott készült műveiből, tele van krix-kraxokkal, a világon semmi értékelhető. Látom a fejét, hogy "jó, űljünk le, húzzunk pár vonalat erre a papírra, hadd legyenek boldogok, azután mehetek csúszdázni meg autókázni..."
Kapott egy filc kisbabát pólyában (Waldorf a bölcsi) - azt nézegette egy darabig, majd szétszedte a pólyát, és örömmel rohant ki a konyhába, hogy "ki-bon-to-ttam".
Valamint egy szál napraforgót, az tetszett is neki, a férjem meg nem mondom meg, hogy nézett rám, amikor hazajött, és egy fej napraforgót talált az asztal közepén, egy tokajis üvegben. A francia nyaralás óta minden virágot fehér boros üvegbe rakok, mert egy Valence-i étteremben abban kaptunk vizet, csak úgy, a csapból, és tiszteletből minden nap eszembe idézem. Kérdezhetné valaki, miért nem teszek fehér üvegben az asztalra vizet minden étkezésnél, azt mondanám: jó kérdés.

Peti kedvenc figurája a Mr. Bean, amit "mizümpi"-nek ejt ki. Tök cuki. És hogy mondjak egy újabb komoly érvet arra vonatkozóan, hogy miért jó, ha eltérő anyanyelvű gyermeket nevelsz, mert az átlagember nem csak azt nem érti, hogy "nézd milyen kövér/büdös/kopasz/béna az a bácsi/néni", hanem azt sem, amikor kicsit nyálasabbra fésült, ingt viselő férfiakra (előszeretettel postán vagy bolti kasszánál, de bankban pl. biztos) a cuki kis gyereked rámutat az illetőre, és csillogó szemmel felkiált: "Mizümpííí". Jó, ezt valszeg magyarul sem értenék meg...

A Simi meg az oviból ballag. Nem baj, rémesen únja már, így mi is, egy jó fél éve iskolában lenne a helye, nem értem, miért nem csinálják már azt is keresztfélévesen. Ma pl. bent aludt, mert itt az a szokás, hogy a végzősök egy éjszakát bent töltenek. Szeptember óta várom, hogy egyszer felmerüljön, bent kell aludnia, de nem akar, hiszi, én majd mit találok ki, hogy kedvet csináljak, stb. Erre hétfő reggel lazán odaszól, hogy pénteken bent alszik, itt a lista, hogy mit kell vinni, és ennyiben is maradtunk. Mi meg itthon alig mertünk inni, hogy kell majd érte menni, pedig "névestém" volt, amit én nagyon szigorúan veszek, és egy egész üveg igazi francia pezsgőt hűtöttem be, különös tekintettel arra, hogy a családnak az a tagja, aki az éjszaka során váratlanul a lakás legkülönbözőbb pontján szokott mgjelenni azzal, hogy szörnyek/pókok/hatalmas kutyák vannak az ágyában - ezt a mutatványát kivételesen máshol tökéletesítgeti. Na, azért agodalomra semmi ok, elfogyott végülis a nedű, és, hogy holnap se legyen nekem könnyebb, kaptam egy csokis és egy kávés baileys-t ajándékba, mert a férjem nem tudott közülük dönteni. Nekem sem megy majd könnyen, előre látom.

A Simivel egyébként szörnyű nehéz mostanában, annyi a változás kb. egy évvel ezelőtthöz képest, hogy mostmár a Petivel is.

Én egyetemre készülök. Egy éves Masterre, hogy honosítam a diplomámat. Nem tudom eldönteni, hogy ez most önmegvalósítás, vagy annak a halogatása, hogy szembenézzek végre a valósággal, de megyek, mert olcsóbb, mint a németóra. És szeretem az egyetem-szagot, meg a könyvszagot. Na  olyat valszeg nem fogok érezni, csak számítógépszagot, de akkoris.

Amúgy mindenki jól van, lerójuk az ördögnek is a tiszteletköreinket, babonából, hogy senkinek se legyen nagyobb baja. A férjuram legalább másfél éve próbál megszabadulni a tárcájától oly módon, hogy egy mozgalmas kórház őrizetlen öltözőjében a famere zsebében hagyja, most végre sikerült neki. Ha valaki azt hiszi, hogy most nagy titkot tudott meg rólunk, azt sajnos el kell kesertsem, új helyet eszeltünk ki. Továbbá vendégszeretetünk a szomszéd macskája iránt töretlen, nagyon szívesen vesszük, ha a kocsijaink vászonhuzatának és fényezésének egyhangúságát rusztikus jellegű lábnyomkarcolataival töri meg. Én ezért néha nyitva hagyom neki a garázsajtót, az egyetlen olyan épületét az utcában, ahová nem tud egyébként bejutni. (Csak a macska bátorságát alátámasztandó mesélem el, hogy egyik nap, amikor jövök haza, azon kapom, hogy éppen szarik a gyerekek ablaka előtt. Rákiabálok, hangosan, toppantok is, és mivel megjelenésem tekintélyt parancsoló, ezért ennek eddig azért volt eredménye. De a rohadt dög úgy volt vele, hogy majd elszalad, ha elvégezte a dolgát, és kényelmesen guggolt tovább. Egyszerűen felháborító. És ha azt gondolnánk, hogy legalább távoltartja a csúszómászókat, vagy egyáltalán bármit, amit macskák általában távoltartanak, ez nem, azoktól bezzeg rezel...)

E magvas gondolatokkal búcsúzom, mindenkinek szép napot!



2014. május 10., szombat

kabrióval a forgatásra

Az úgy volt, hogy egyszer egy vendégségben megkérdezte valaki az anyukámat:
- Jó-jó, rendben, a vejed jól keres Németországban, a gyerekek kétnyelvűek lesznek, de mihez fog ott kezdeni az Anna?
Anyukám szóhoz sem jutott, de egy kevésbé rosszindulatú ismerős gyorsan kisegítette:
 - Hát majd tortát süt!

Nem sokkal ezután úgy döntöttem, hogy ingyen németóra gyanánt jelentkezem önkéntes munkára, hátha akad valami érdekes. Érdekesként olyasmire gondoltam, mint önkéntes tolmácskodás, jogsegélyszolgálat, ingyenkonyha homelesseknek, stb. Amire eredetileg jelentkeztem volna, az betelt. Most mondjátok meg, ez egy olyan ország, hogy túljelentkezés van önkéntesekből...

Helyette beosztottak elvileg tortasütésre. Gondoltam, eljött az én időm. Már röhögött az egész család, hogy végre tényleg tortát sütök. De csak elvileg. Mert tulajdonképpen a konyhában, ahol dolgoznom kellett, nem is volt sütő. Viszont határozottan megkértek, hogy a koszos csészéket rámoljam be a mosogatóba. És mosogassam el. Az önkormányzat épületének kávézójában, ahol ugyan dolgoznak megváltozott munkaképességű fiatalok is, de az egész tisztán üzleti vállalkozás, aki dolgozik, fizetést kap, aki bejön enni vagy inni, az fizet.
Szóval kicsit átvertek, ígyhát azóta már vissza is mondtam ezt a helyet, de kértem másikat, arról majd máskor.

Mivel azonban rámcuppantak (nem sok 35 alatti végez önkéntes munkát), nemrég felhívtak, szerepelnék-e az önkéntes iroda saját magát népszerűsítő reklémfilmjében. Hát olyanom volt, hogy pont igen.

Ma délelőtt volt a forgatás. Amíg én a nekem járó 15 perc hírnevet hajkurásztam, a férjem vigyázott a gyerekekre. Namármost szám szerint van két autónk. Az egyikben 5 ülőhely van, a másikban kettő. Nyilván nem én használom azt, amelyikben csak kettő. Viszont a férjet nem lehet itthagyni a gyerekekkel egy olyan autóval, amit én ugyan nem tudok vezetni, de a két gyerekkel nem fér bele. Tehát akkor pontosan melyik autóval is megyek én a forgatásra? A kabrióval. Jó, a mi kabriónk pont annyira villantós darab, mint amekkora kasszasikert a filmemtől várnak. A férjem legjobb barátja még egyetemista korában vette meg pont ugyanezt a modellt, és már akkoris használtan.

Minden esetre így esett, hogy a megkopott szőkeség ma a megkopott kabrióval ment el filmforgatásra.

A kabrió méreteiről csak annyit, hogy ahhoz, hogy a háttámlát állítani tudjam, ki kell nyitni az ajtót. Ez volt az első piros lámpa. Mivel ugye filmforgatásra mentem, odafelé nem mertem lenyitni a tetőt. Viszont foggalmam sem volt, hogy hogyan lehet lehúzni az ablakot (további két piros lámpa), így totál bepárásodott az ablak, meg minden. De milyen már, hogy szikrázó napsütésben felhúzott teővel nyomatom a légkondit (5. piros lámpa)? Na mindegy.

Visszafelé már lehúzott ablakkal toltam. Elhaladtam az egyik ovis apuka mellett, akivel minden reggel találkozunk. Na így gyerek nélkül, másik autóval nem ismert meg. Jó, azért nem akarok felvágni, volt már lezser típusú autónk olyankor, amikor én, mint nő kicsit kupáltabb voltam. De azért most sem panaszkodom...

2014. április 4., péntek

egy családanya szerelmi élete - viszonyom a két "ka"-val

Nemrég ünnepeltük kapcsolatunk hajnalának 17. évfordulóját. Ebből 8 évet töltöttünk el házasságban, lassan 6 éve pedig gyerekeink is vannak.

És én mégis randevúzgatok.

Igen, randizok. Csak ez teljesen más. De mégsem az. Ugyanis az ember új kapcsolatokra törekszik. Méghozzá olyan kapcsolatra, amelyet olyasvalakivel létesít, aki hozzá hasonlóan gondolkodik, hasonló élethelyzetben van, és hasonló a háttere. Akinek a saját gyerekeihez hasonló életkorú csemetéi vannak. Érdeklődésem központjában azonban már nem a férfiak, hanem a másik anyukák állnak.

Egy ideig csak távolról méregetjük egymást. Próbáljuk megsaccolni a gyerekek korát. Figyeljük a gyerekeket, nem harapják-e meg egymást. Majd félénken szóba elegyedünk. Először csak mosoly, köszönés, később pár érdeklődő szó. Azután egy meghittebb beszélgetés, melynek során mérlegeljük, vajon mi is szimpatikusak vagyunk-e neki. Végül összeszedjük magunkat, és feltesszük a kínos kérdést: volna-e kedve egyszer együtt kávézni (miközben természetesen a gyerekek körülöttünk zajlanak).

És kutatjuk a reakciót: örül-e e kérdésnek, meglepődik, szabadkozik, esetleg túl lelkesen reagál. Az első találka pontosan ugyanúgy zajlik, mint egy első randi. Körültekintő készülődés, mely azonban nem feltétlenül a saját, hanem a lakás megjelenésére vonatkozik. Az ember igyekszik kitenni magáért: finom süteményt, a gyerekeknek érdekes játékokat kínál. A beszélgetés akadozva indul. Azután kiderül, hogy a gyerekek/anyukák tényleg egy hullámhosszon vannak-e. Ettől függ a kapcsolat további kimenetele. Lehet, hogy nincs második randi, lehet, hogy másodvonalas megoldás lesz esős délutánokra, lehet, hogy egy életre szóló barátság bontakozik ki.

Mostanában mindegyik megvolt. Az egyik első "randim" akkor dőlt be, amikor a másik nő felvetette, hogy egyszer horgolunk együtt, csak mi ketten... Azután jött Elke, a laza német, aki viszont ma elköltözött. Mint kiderült, Németország nyugati részén abszolút mindennapos, hogy 2014-ben egy nőnek a férje (egyedül) dönti el, hogy a család másik városba költözik és/vagy a nő feladja az állását szülés után. De ott vannak szerencsére azok a "lányok" (30-on és két gyereken mindannyian túl), akikkel tegnap este valóban nyélbe ütöttünk egy gyermekmentes programot, aminek viszont határozottan semmi köze sem volt a horgoláshoz.
És képzeljétek, még fel is ültettek egyszer. Az egyik asszonytársam elhívott valahová, azután a megbeszélt időben mégsem jelentkezett... Szóval határozottan randizom. Sőt, benne vagyok a sűrűjében. Ha belegondolunk, hogy 8 éves koromban a szülinapi zsúrokon nem mertem bemenni a gyerekszobába, ez tényleg komoly teljesítménynek számít.

Nyugalom, a társkeresés nem megy a házasságom rovására. Legalább értékeli az ember, hogy az ő férfi társa nem dönti el önállóan, hogy hova költözünk, sőt, csupán azért, mert nekem jobban tetszett Dachau, képes lett volna a landshuti állást visszamondani vagy naponta másfél órát ingázni. Igaz, hogy lassan akkor sem tudunk már beszélgetni, ha akarunk, mert anélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik, hogy megszólalna.

A mi kapcsolatunk tulajdonképpen semmilyen részletében sem hasonlít a filmbeliekre. És mégis. Történetesen ugyanis van pár dilim. Pl. nem repülök mert félek, és ahelyett, hogy kiröhögne, és venne két négy jegyet egy jó hosszú útra, leleményesen kitalálja, hogyan nyaralhatunk egy jót úgy is, hogy nem repülünk... Na meg fóbiám van a kígyóktól is, de az én fóbiáim (pl. gomb, nyers hús) mellett ez tulajdonképpen még normálisnak számít. Csak az a bibi, hogy a kertben van. Fene azt a jó szememet, láttam egyet tavaly augusztusban egy bokor tövében. Meg ma. Az év 365 napjából pont azon az egyen, amikor tényleg nincs senki körülöttem, akitől segítséget kérhetnék. És nem is akart távozni, a bejáratot jelentő lépcső mellett napozott a nyomorult. Noha tudom, hogy munkaügyben 600 kilóméterre lévő férjeket ilyesmivel nem zaklatunk, de vagy őt hívom fel hisztérikus állapotban, vagy a szüleimet, de akkor már a férjem jobban bírja az ilyesmit. Szóval még melegében beavattam, gondoltam vagy kiröhög, vagy megnyugtat. Megpróbálta. Majd letette a telefont, összecsomagolt, és kirohant az állomásra. Most mondjátok meg. Hát nem ő a 007-es?

Végülis nem tudott hazajönni, mert a Lufthansa sztrájkol, és egyrészt egy fél nyaralásba került volna a vonatjegy, másrészt időben ígyis-úgyis kábé ugyanakkor érkezett volna meg, mint a már meglévő jeggyel, de akkoris. A dolgok ilyetén állása mellett pedig én a két "ka" kúrát választottam saját megnyugtatásomra:
Milka és Vodka.

2014. március 27., csütörtök

lottó, putzerei, közbiztonság


Kettő darab előfeltevésem volt, amikor ide költözünk.
1. Ez a világ legbiztonságosabb környéke.
2. Viszont sajnos nincs patyolat.

Aki ismer, tudja, hogy megvannak a magam dilid dolgai. Ez korral sajnos nem javul... Szóval, amikor anyukám 16 éves koromban úgy döntött, hogy ideje megtanulni vasalni, én érdeklődve fogtam hozzá. Mindig szívesen néztem, ahogy vasal. Ám amikor belefogtam, éreztem, hogy megy ki a fejemből a vér, annyira rosszul lettem, hogy le kellett ülnöm. Azóta azért még próbálkoztam kb. kétszer, de az eredmény meg a férjemnek nem tetszett, úgyhogy abban maradtunk, hogy akkor én vasalni nem fogok, ha nagy ritkán mégis muszáj valamit kivasalni, majd ő megteszi. Az ingek ugye ilyenek... A vasalásmentesek valahogy neki nem jönnek be.

Azután, ahogy ránk szakadt a nagy Nyugat (vagy mi szakadtunk a Nyugatra, ki tudja), egy tönkrement cipzár okán összebarátkoztam a mosodás fickóval a kedvenc dachaui áruházam előterében. Így az ingviselés elég egyszerű dolog lett, még két gyerekkel is könnyedén elvittem a koszosakat és hazahoztam a tisztát.

Mígnem elköltöztünk. És kerestem itt is tisztítót. Olyat, ahová egyszerűen eljutok, esetleg útba esik, és kocsival is le lehet a környékén parkolni. Kerestem, de nem találtam. Csak a bevásárlóközpontban találtam, ahová ritkán megyek, viszont fizetős a parkolás. Nem jó, nem jó. Egy ideje bele is törődtem, hogy itt nincs normális patyolat, és csak gyűlnek-gyűlnek a vasalatlan ingek...

Jó-jó, hát nem lehet minden tökéletes, közben ezen a környéken minden zöld, romantikus és békés, gyerekek délben egyedül mennek haza a suliból, bicikliznek, rollereznek, játszanak az utcán, stb. Az ingekkel meg csak lesz majd valami...

Egyszercsak, múlt szerdán délután elég komoly rendőri jelenlétre lettem figyelmes. Minden sarkon egy autó, a levegőben helikopter. Az hamar ki is derült, hogy miért, valaki fegyveresen kirabolt egy lottózót. Ezen is eléggé felindultam, de gondoltam, nem sok közöm van hozzá.

Mígnem ma a kezembe került egy újság a kirabolt lottózó fényképével: ez a mi városrészünk lottózója. Szörnyű, itt a nyugalom kellős közepén valakinek eszébe jutott fegyvert ragadni? Arra járna haza a gyerek az iskolából! Szó sem lehet róla, arra sem megyünk többet!
De nézem-nézem a képet. A kirakat bal felső sarkában nem az vankiírva, hogy "patyolat, szennyes ruha leadása itt?"

Das Lottogeschäft an der Kalcherstraße auf dem Hofberg ist am Mittwoch überfallen worden. Vom Täter fehlt bislang jede Spur. (Foto: kf)

2014. március 26., szerda

a lónak is négy lába van...


A képen látható legnagyobb gyerek pasi a férjem. Aki hétfőn este hosszasan ecsetelte, hogy sem elég szigorú, sem elég következetes nem vagyok a gyerekekkel. Kedden IKEÁ-ban voltunk. Előre tisztáztam a fiúkkal, hogy aki rosszul viselkedik, az nem kaphat fagyit az étteremben. Simi (a képen hátul) nem fogadott szót, én mondtam neki, hogy nem kaphat fagyit. A férjem magunk között hozzá is fűzte, hogy igen, így kell ezt csinálni, így majd megtanulja, és nehogy megszánjam, tényleg ne vegyek neki fagyit.
Nem vettem.
Ellenben, amikor csomagoltam az évek óta áhított, csipkézett szélű, rózsaszín tányérjaimat, mit látok?
Ő, a szigorú, a konzekvens, az okos és zord atya, na mit csinál? Áll a fiúkkal a gumicukros standnál, a gyerekek kezében egy-egy zacskó és engedi unszolja a fiúkat, hogy vegyenek a zacskóba minél több gumicukrot.
Most akkor én nem vagyok elég szigorú, vagy az volt a baja, hogy túl anyásak lettek?

2014. február 23., vasárnap

Simikém

1. Hosszasan magyarázok neki valamit.
- Simikém, nagyjából érted?
- Nagyjából értem. Csak kisséből nem.

1.2.  Ő: - Én nem kérek rá snidlinget!
        Én: - Simi nagyjából már leszedegettem róla a snidlinget.
        Ő: - Akkor én a kisséből kérek.

2. Kapok tőle egy autót, amit legóból épített. Kiteszem a mikró tetejére.
Két nappal később újra autót akar építeni legóból. Keres hozzá kerekeket, kijön a konyhába, megnézi ezt az autót is, de visszateszi a helyére.
Apja kérdezi: ma a baj?
- Nincs több kerék...
- Akkor hozd ide az autót a konyhából, szereljük le róla.
- Azt nem lehet, a mamának építettem, és benne van a szeretetem. Nem szeretném szétszedni.


3. És a végére egy Peti:
Én: Papa elment itthonról.
Ő: Autó (=Papa) nnnnnnyéóóó-nnnnnnyéóóóó (=az Mx-5-ös hangja, amikor Papa 3-asban indulva 5 másodperc alatt 90-en nyomja. A 30-as övezetben.)

2014. február 7., péntek

kedves olvasók!

1. Pár tősgyökeres olvasómra (barátomra) most igencsak ráfér a jószerencse, úgyhogy először is Nektek kívánok minél előbb nyugalmat és biztonságot!

2. Kicsit elmaradoztam, mert 3 munkanapot is a nyelviskolában töltök, amit nagyon élvezek, de meglepő, hogy őszülő fejem mennyire lassan fog már... A maradék időben vadonatúj ismerőseimmel igyekszem minél többet németül beszélni. Van három nagyon helyes görög "barátnőm", egy román, és egy német, aki, ugyan német, de azért nem olyan német. Hanem teljesen normális. A németek ugyanis:
- két héttel előre, naptárral beszélnek meg veled időpontot arra, hogy a gyerekek együtt játszanak,
- csak akkor vesz milka csokit, ha 51 centről 49-re van leárazva,
- 30-as táblánál 36 km/h-val megbírságol,
- bio gumicukrot ad a gyerekének,
- műzlit reggelizik, de sörözik az ebédhez,
- rádszól, ha átmész a zebrán pirosnál (pedig autó sehol a láthatáron)
- ha német film megy, 30 km-t utazik, hogy beüljön a legközelebbi moziba, akkoris, ha 60 éves, a film címe pedig: Fuck Ja Göhte
- a mozi büfében negyed órát vitatkozik az eladóval, hogy miért 2 literes a legkisebb pop corn, majd felháborodva kifizeti, és a zacskó felét visszaönteti.
Szóval az Elke nem ilyen, noha feltehetően ő is műzlit reggelizik, de őszintén nem tudja, hogy a többi német nő hogyan csinálja, hogy a gyereke csendben végigül fehérabroszos étteremben egy háromfogásos menüt. Én sem tudom. Szerintem otthon tűt szúrnak a gyerek fenekébe, és ha rosszalkodik, mélyebbre nyomják...

3. Mozgalmat indítok "Minden anyának egy héten egy napot otthon, egyedül" felkiáltással. Ma bevásároltam, rendbe tettem a lakást (olyan magam módján, nem anyós-proof-ra), megfürödtem (kádban, könyvvel), megtekintettem egy műsort a Szocsi Olimpia előkészületeiről (ugye ez az, ami most itt is lehetne, Münchenben, a Plusenkóval - bmeg, bár ide nyilván nem jött volna a Plusi, de akkoris) és most még bloggolok is. Peti annyira beszokott, hogy már ott is alszik, melynek révén újra értelmet kapnak elsatnyult, felnőtt agytekervényeim. Szóval jó néha gondtalanul rendbe rakni a lakást is, meg kicsit kikapcsolódni, ennyi mindenkinek fizetve járna... Mert ugye az senkiben nem merül fel, hogy egy átlagos anya számára a "hétvége" és a "pihenés" szó egyáltalán felmerül egy mondatban.


2014. január 2., csütörtök

2013 --> 2014

Egy új ovi, két új bölcsi.
Egy új munkahely.
Egy költözés, egy új ház, egy új kert.
3 új autó (nincs 3 új autó, csak egy, mert egyet már eladtunk, mire jött a harmadik, egynek meg csak a jogcíme változott, de adásvételi szerződésből 3-at kötöttünk).
Költözéssel hátrahagyott barátok: 11. Megmaradt barátnak: 9. Rég nem látott barát: 1. Új barátok: 4 (nem rossz!)
Két barátnő 4 új terhessége - (egyelőre) új baba nélkül. Az év során a legrosszabb hírek. Mindkettőjüknek nagy ölelés.
Elvesztett kilók: 8. Visszaszedett kilók:?
Leszokás a cigiről: 2 db.
5 út Magyarországra, egy Olaszországba.
5 új szakácskönyv.
50 tepsi fasírt, 71 kg virsli, 16 csomag spagetti. (Nem mindet én ettem)
3 új körömlakk, 1 új magassarkú.
2 elrontott dvd lejátszó.
1 leejtett bejgli.
17 új szó (nein, nem, mama, papa, baba, ájtiti (ein Titi=cumi), autó, leká (lecker=finom), dá (da=ott, oda) hamm-hamm, tújójó (=túrórudi), bátyó, hu-hú (=vonat), ho-hó (=télapó), hó-hó (=hó), po-pó (=popó) kaka (=kaka)
/már jobban tud németül nálam.../
Két új, két felélesztett, egy létrehozott és nem működtetett blog.
Tervek 2014-re: millió...
Örök dilemma (csapó "3"): most akkor jogász legyek, vagy végre cukrász?

 
Mindenkinek sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok!