2014. április 4., péntek

egy családanya szerelmi élete - viszonyom a két "ka"-val

Nemrég ünnepeltük kapcsolatunk hajnalának 17. évfordulóját. Ebből 8 évet töltöttünk el házasságban, lassan 6 éve pedig gyerekeink is vannak.

És én mégis randevúzgatok.

Igen, randizok. Csak ez teljesen más. De mégsem az. Ugyanis az ember új kapcsolatokra törekszik. Méghozzá olyan kapcsolatra, amelyet olyasvalakivel létesít, aki hozzá hasonlóan gondolkodik, hasonló élethelyzetben van, és hasonló a háttere. Akinek a saját gyerekeihez hasonló életkorú csemetéi vannak. Érdeklődésem központjában azonban már nem a férfiak, hanem a másik anyukák állnak.

Egy ideig csak távolról méregetjük egymást. Próbáljuk megsaccolni a gyerekek korát. Figyeljük a gyerekeket, nem harapják-e meg egymást. Majd félénken szóba elegyedünk. Először csak mosoly, köszönés, később pár érdeklődő szó. Azután egy meghittebb beszélgetés, melynek során mérlegeljük, vajon mi is szimpatikusak vagyunk-e neki. Végül összeszedjük magunkat, és feltesszük a kínos kérdést: volna-e kedve egyszer együtt kávézni (miközben természetesen a gyerekek körülöttünk zajlanak).

És kutatjuk a reakciót: örül-e e kérdésnek, meglepődik, szabadkozik, esetleg túl lelkesen reagál. Az első találka pontosan ugyanúgy zajlik, mint egy első randi. Körültekintő készülődés, mely azonban nem feltétlenül a saját, hanem a lakás megjelenésére vonatkozik. Az ember igyekszik kitenni magáért: finom süteményt, a gyerekeknek érdekes játékokat kínál. A beszélgetés akadozva indul. Azután kiderül, hogy a gyerekek/anyukák tényleg egy hullámhosszon vannak-e. Ettől függ a kapcsolat további kimenetele. Lehet, hogy nincs második randi, lehet, hogy másodvonalas megoldás lesz esős délutánokra, lehet, hogy egy életre szóló barátság bontakozik ki.

Mostanában mindegyik megvolt. Az egyik első "randim" akkor dőlt be, amikor a másik nő felvetette, hogy egyszer horgolunk együtt, csak mi ketten... Azután jött Elke, a laza német, aki viszont ma elköltözött. Mint kiderült, Németország nyugati részén abszolút mindennapos, hogy 2014-ben egy nőnek a férje (egyedül) dönti el, hogy a család másik városba költözik és/vagy a nő feladja az állását szülés után. De ott vannak szerencsére azok a "lányok" (30-on és két gyereken mindannyian túl), akikkel tegnap este valóban nyélbe ütöttünk egy gyermekmentes programot, aminek viszont határozottan semmi köze sem volt a horgoláshoz.
És képzeljétek, még fel is ültettek egyszer. Az egyik asszonytársam elhívott valahová, azután a megbeszélt időben mégsem jelentkezett... Szóval határozottan randizom. Sőt, benne vagyok a sűrűjében. Ha belegondolunk, hogy 8 éves koromban a szülinapi zsúrokon nem mertem bemenni a gyerekszobába, ez tényleg komoly teljesítménynek számít.

Nyugalom, a társkeresés nem megy a házasságom rovására. Legalább értékeli az ember, hogy az ő férfi társa nem dönti el önállóan, hogy hova költözünk, sőt, csupán azért, mert nekem jobban tetszett Dachau, képes lett volna a landshuti állást visszamondani vagy naponta másfél órát ingázni. Igaz, hogy lassan akkor sem tudunk már beszélgetni, ha akarunk, mert anélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik, hogy megszólalna.

A mi kapcsolatunk tulajdonképpen semmilyen részletében sem hasonlít a filmbeliekre. És mégis. Történetesen ugyanis van pár dilim. Pl. nem repülök mert félek, és ahelyett, hogy kiröhögne, és venne két négy jegyet egy jó hosszú útra, leleményesen kitalálja, hogyan nyaralhatunk egy jót úgy is, hogy nem repülünk... Na meg fóbiám van a kígyóktól is, de az én fóbiáim (pl. gomb, nyers hús) mellett ez tulajdonképpen még normálisnak számít. Csak az a bibi, hogy a kertben van. Fene azt a jó szememet, láttam egyet tavaly augusztusban egy bokor tövében. Meg ma. Az év 365 napjából pont azon az egyen, amikor tényleg nincs senki körülöttem, akitől segítséget kérhetnék. És nem is akart távozni, a bejáratot jelentő lépcső mellett napozott a nyomorult. Noha tudom, hogy munkaügyben 600 kilóméterre lévő férjeket ilyesmivel nem zaklatunk, de vagy őt hívom fel hisztérikus állapotban, vagy a szüleimet, de akkor már a férjem jobban bírja az ilyesmit. Szóval még melegében beavattam, gondoltam vagy kiröhög, vagy megnyugtat. Megpróbálta. Majd letette a telefont, összecsomagolt, és kirohant az állomásra. Most mondjátok meg. Hát nem ő a 007-es?

Végülis nem tudott hazajönni, mert a Lufthansa sztrájkol, és egyrészt egy fél nyaralásba került volna a vonatjegy, másrészt időben ígyis-úgyis kábé ugyanakkor érkezett volna meg, mint a már meglévő jeggyel, de akkoris. A dolgok ilyetén állása mellett pedig én a két "ka" kúrát választottam saját megnyugtatásomra:
Milka és Vodka.