2015. május 15., péntek

a kulturált alkoholfogyasztó válasza

Május 15-dike Németországban munkaszüneti nap. Hivatalosan Krisztus mennybemenetele okán, de annak ellenére, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vagyok keresztény,  kicsit visszatetszö, hogy a gyakorlatban ilyenkor apák napja van (nem ez a baj, ez ügyes húzás, szabadnapra esik, de mégsem vasárnap, ezért az anyák mégiscsak elönyben vannak a vasárnapi anyáknapjával) és a férfieak erre fel úton/útfélen ingyen sört kapnak. Krisztus mennybemenetelének ünnepén...

Ez a sör-ügy amúgy is megér egy kis elmélkedést. Sosem voltam sörivó (itt ne az absztinenciára gondoljatok, inkább a tequilára), de érdekes módon terhességeim alatt kívántam az ízét. Ennek ellenére természetesen nem ittam (a terhesség alatt). Az elsö alatt, amikor még szalámit sem mertem enni, merthogy azt nyersen füstölik csak, alkoholmentes sört sem ittam, mert valami szakirodalom szerint abban is volt valami, ami ártalmas. Nyiván van is, miben nincs? A második terhességem, melynek során az embernek egy kisgyerek mellet szerencsére nincs ideje ilyen baromságokkal foglalkozni, éppen arra az idöre esett, amikor berendeztük németországi életünket. Ìgy az elsö, itteni barátokkal töltött estén örömmel konstatáltam, hogy a Lidlben kapható alkohomentes sörnek jobb íze van, mint otthon a rendesnek. Továbbá kiderült, hogy minden valamire való rendezvényen van minöségi alakoholmentes sör is, és bár itt a kis adag fél liter, az is könnyen eltünik egy óriási Wiesen-Breze (óriás lúgos-sós perec, amit eredetileg Oktoberfesthez hasonlatos rendezvényeken fogyasztanak, pl. grillcsirke mellé, és a tenyérnyi változata itt a kiflicsücsök a gyerek kezébe) társaságában.

Szóval olyan idöpontban cseppentem bele a német sörvalóságba, amikor hormonális eredettel sóvárogtam utána. Természetesen szoptatás mellé akkor már megiszik az ember napi egyet, hogy több legyen a tej, még akoris, ha két hónap után áttér kizárólag tápszerre. Ès nehogy azt higgyük, hogy itt egy anyuka 8 hónapos gyerekkel a bevásárlókocsi kakasülöjén feltünést kelt, amint a sok biozöldség és müzli mellé éppen egy rekesz sört pakol. Na, öszinte leszek, én ugyan rekesszel még vendégségre sem veszek, de elö-elö fordul, hogy veszek magunknak a hétvégére egy-egy üveggel. Mindenki túléli, ha nincsen, és a Lidl-öset már azért nem veszem meg, de tény, jól esik néha, a legjobban pedig a folyóparton obazdával (=körözött), és készült már rólam kompromittáló fotó a Dulton (Oktoberfest á la Landshut), amint Helene Fischer (=német Céline Dion) Atemlos címü örökbecsü opuszát kantálom, amit nem is ismerne senki (azaz én), ha nem énekelte volna el tavaly Berlinben személyesen élö-egyenesben a nyertesen hazérkezö német válogatottnak (akik szintén csak azért tudtak jóképet vágni hozzá, mert a vilagbajnoki cím szemüvegén keresztül pár napig valószínüleg minden hupikék).

Ez a foci is egyébként. Egyszer hét évesen leültem a nagypapámmal megnézni egy meccset, hogy akkor most én is megszeretem a focit, ha már ennyira nagy a felhajtás körülötte, de 0-0 lett a vége, és fene sem értette, mit lehet az ilyesmin két órán át izgulni. ìgy azután soh egy pillanatig nem érdekelt. Erre nem azon kapom magam, hogy:
1. tudom mikor ki ellen jétszik a Bayern München,
2. fel tudok sorolni legalább 5 nevet, akik benne vannak a német válogatottban/Bayern Münchenben
3. M. a teraszról kiabál be értékes adalákadatokat az adott meccs lefolyásával kapcsolatban (les, kezezés, stb.), amit a telefonjára letöltött app révén gyüjt be (eredetileg ö s pont annyira volt oda a fociért, mint én...)

De vissza a sörhöz. Èn azt gondolom, hogy van kulturált alkoholfogyasztás, és támogatom is, mert bionarancson csak nem lehet élni. Bár M-nak van egy kollégája, aki egy-egy kiló narancsot vagy paradicsomot visz be ebédre, de ez gyanus, mivel elöttünk tisztázatlan kapcsolat füzi a város legnevesebb sörfözdéjéhez, mely ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint ö. Hm.

A kulturált alkoholfogyaztás számomra azt takarja, hogy csak különleges alkalmakkor fajul odáig, hogy részegség, és semmiképpen sem olyankor, amikor az ember a gyerekeire vigyáz (bármilyen csábító is néha a gondolat). Szóval az szerintem gáz, amikor Buda egyik legelitebb éttermében egy házaspár egy másféléves kisfiúval a kagylós spagettihez egy egész üveg fehérbort tüntet el, még akkor is, ha taxival mennek haza, de pedig nem. Az sem enyhít a rosszallásomon, hogy nem látszik rajtuk az alkohol hatása, mert ain nem látszik egy fél üveg bor, az az orvosilag ajánlottnál rendszeresen többet fogyaszt.

Èn alapvetöen nem iszom, amig a gyerekeim ébren vannak. Ha nincs körülöttem senki, egyáltalán nem. Ha vezetek is, még dianás cukrot sem eszem. Ha a másik ott van, vezet is, meg odafigyel a gyerekekre arra tíz percre, amig én még a szokottnál is harsányabb vagyok, és van rá okom és olyan társaságom, ami megéri, akkor egy pohárral. Amikor a gyerekek alszanak, vagy nagyszülök felügyelete alatt állnak, na akkor van ereszd el a hajam, mert felnöttek vagyunk, fiatalok és bohók, és már azok is maradunk éltünk végéig.

DE: az, hogy a játszóházban az apukák rendre besöröznek, az, hogy a játszótéren kipakolt piknik-kosárból rendre elökerül a prosecco és a sör, az, hogy a Dulton tizenegykor részegen daloló csapat mellett kisbaba alszik (vagy nem) a babakocsiban, az, hogy a strandon a szülö, akinek startban kéne ülni, háttal a tónak egész délután piál, az, hogy egy pohár alkohollal lehet vezeteni, úgy van értelmezve, hogy a pohár az a Maß (="egység", azaz egy liter, pontosan négyszer annyi sör, mint a megengedett) szerintem nincsen rendben.

Igy azt, hogy miután a szülöi munkaközösségben a férfitagokkal és a személyzet képviselöivel egyetértésben februárban nyílt szavazás keretében leszavaztam, hogy az óvodai nyári kerti ünnepségen sör is legyen, a következö ülésen, ahol a nemmel szavazók közül egyedül én voltam már csak jelen, másfél órát szivasson bosszúból három nöci, akik látszólag felelösségteljes, háromgyerekes családanyák, szánalmasnak találom. Ìgy aztán még aznap este bemutattam a kulturált alkoholfogyasztás mikéntjét: azzal a lendülettel töltöttem magamnak egy baileyst, amivel levettem a cipöt, tekintettel arra, hogy fél tizenkettö volt éjjel, és megfogadtam, hogy soha többet semmilyen körülmények között nem választatom be magamat semmibe sem, és ezekkel a libákkal még kulturált keretek között sem fogok soha inni menni.


2015. május 13., szerda

dolgozó anya

A belvárosban van az üzletem. Hiába kisváros, megirigyelték a nagyvárostól, hogy ott nem lehet parkolni, úgyhogy itt sem. Fél órákat kőrözök, majd megállok valahol, jó messze.

Annyi könnyítés van, hogy reggel hattól tízig van Einladen-Zeit. Tehát az üzletek előtt megállhatnak a teherautók, akik árut hoznak nekik. Ilyenkor az egész óváros ki sem látszik a kamionok mögül. Meg jövök én a 15 éves kis zöld női autómmal, leparkolok sietve a boltom előtt minden reggel és én is lélekszakdva kipakolok: egy rollert meg egy futibringát.
Most istenem, kinek mit kell pakolnia. Ugye, ha két hullafáradt gyereket akarunk este hatkor eljuttani egy 10 perc sétaútra található parkolóba, akkor kell az erősítés. De azért az csúnya lenne, ha a parkolóból reggel én cipelném be magammal a nemes eszközöket.

Na leparkolok, bebandukolok, nyitok. Teszek-veszek, kicsit örülök, hogy magam vagyok. Csak felnőttekkel találkozom. És mégsem főzök, mosok, takarítok, töröm a fejemet ostobaságokon. Pl. takarítás közben mindig felbosszantottam magam az anyósomon, mivel mostanában nem érek rá takarítani, ha mégis, akkor pedig ígyis-úgyis rohamtempóban, nem bosszantom magam az anyósomon, és ez mindenkinek jó. Az az igazság, hogy hiába vagyok bent hétből hat napot, napi nyolc órában, igazából pihentebb vagyok, mint amikor otthon voltam.

Eljön a délidő. Ilyenkor több lehetőség is van. Van egy kislány, aki időnként, teljesen szabálytalan konstellációban és naponta változó periódusokban elhozza a gyerek(ek)et hozzám a suliból és az oviból. Ha olyan a hold állása, hogy mindkettőt elhozza, akkor nyugi van, én maradok az üzletben. Ha csak a kicsit tudja elhozni, akkor én délben visszasétálok rohanok a kocsihoz, felugrom a hegyre a gyerekért, űzöm, hogy kicsit pörgesse már fel a csigatempóját. Visszaparkolok a messzi parkolóba, és szerencsés esetben süt a nap, elhessegetem a galéria ajtaját dühdten öklöző vásárlóhad rémlátomását, és ráérősen viszasétálok a kisfiammal az üzletbe, közben elmeséli a napját, virágot szedünk, megváltjuk a világot, gyönyörködöm benne, és istenbizony, ahogy ránézek, nem tudom elképzelni, hogy ez a gyerek bármi olyat tud tenni, ami feldühít.

Megérkezünk, megcsinálja a leckéjét, végigeszik-iszik zsinórban 4 órát, ebből három órát ül másfél mondaton, ha odafigyel, mindent hibátlanul tud, de nem figyel oda. Arra gondolok, hogy menyire egyszerű egy gyerekkel, pláne, hogy ez egy nagy, eleve mélázó típus, kőnnyen lefoglalja magát. Míg a kicsinek sose elég a mozgás, nem tudja semmi olyasmivel eltölteni az időt, ami egy kicsit is nyugodt, hidegen hagyja, hogy a porcelán törékeny, és, hogy a vásárlóanak nem mondjuk azt, hogy "szia, kaka!".
Ugyanakkor egy-két óra elteltével megesz az aggodalom. Hol az a szegény kisgyerek, milyen lehet, hogy 90 gyerekből csak ő és egyetlenegy másik gyerek marad csak bent 3 és 4 óra között (egyem a szívét annak a 88 nőnek). És hol van már, miért késnek, csak nem érte őket valami baleset.

Na, mire szarrá aggódom magam, megjönnek. Már a nyakamba úgy ugrik, hogy ugy bevágom a képem a koponyájába, hogy egy órát sajog még. Az ajtóban kezd vetkőzni, az eladóteret egy pillanat alatt elborítja a sapi, a kabát és az ovistáska. Van hátul egy elkerített kis rész, amit eredetileg meg akartam szüntetni, de mégsem, hanem kanapét tettem oda, asztalkát, meg egy teakonyhát. Cipőstül felmászik a kanapéra, beleszik a másik szendvicsébe, üvöltve sürget, hogy kicsipirostraktort, enni akar, inni akar, de nem ezt, nem is azt, hanem valamit, ami épp nincsen. Persze a nagynak nem jó a kicsipirostraktor, ő is enni kér, inni kér, de nem ezt, nem is azt. Azután nagynehezen elérem, hogy cipő le, kézmosás, mese berak, gyereket tisztába (a kicsi 10-ből kilencszer eleve kakisan érkezik, vagy itt trottyant). Ilyenkor az teljesen mindegy, hogy jön-e be vevő, vagy sem, mert a pelenkázást nem lehet félbehagyni. Megnyugszanak kettő percre, én ismét elmosolyodom, milyen jó is, hogy nagyok már, megtanulták a rendet itt a boltban, és legalább nem egy idegennel vannak, hanem a szülőanyjukkal. Akkor hirtelen csörömpölés, felborul az asztal, a kicsi nekimegy a futibringával (amire a boltban nem szállunk fel, hányszor mondjam) a nagy visít, mert utálja ezt a filmet, mert elé áll a kicsi, mert bosszantja a kicsi, mert megint éhes/szomjas, megint bekakilt a Peti, és amúgy is nagyon unatkozik, mikormegyünkmárhaza. Egymással is összeveszenk, kiabálnak, visítoznak. Ha vevő jön, a Simim mögém settenkedik, hogy ha hátralépek, átessek rajta, neki a porcelános vitrinnek, vevő előtt. A kicsi csak kijön a bicajjal, vagy ha nem, hát nélküle, körberohan, bosszantgat. Mikormegyünkmárbiciglizni.
A vevő megkérdezi, mennyibe kerül a legdrágább festményem, én meg hallom, hogy valaki megindította hátul a csapot. És az csak folyik, és folyik, és még mindig folyik, csak nem zárják el.
Vagy kritikus pillanatban kipukkan egy lufi, egy kedves középkorú hölgy meg infarktust kap, mert eleve fenntartásai vannak a külföldiekkel szemben, de mégis legyőzte a kiváncsisága, bemerészkedik, és lám rálőnek. Ténylegmikormegyünkmárhaza.

Az idő, ami nélkülük szárnyal, vaslábakon toporog négy és hat között, és majdnem mindig én adom fel előbb. Háromnegyedkor már lépünk ki, és boldogan biciglizünk végig a promenádon, szembe mosolygunk egymással a parton sörözgető párokkal és gyereket sétálgató anyákkal.

Amikor nincs a csajszi, megyek értük én magam. És akkor ugyanez van, csak oda-vissza úton is eggyel tőbben vagyunk. Vagy van az is, hogy a M. ebédidőben idehozza egyike-másikat-mindegyiket, és akkor megint ugyanaz van, csak sokkal hosszabb ideig...

Otthon egy órába megpróbálom belesűríteni azt, amit eddig egy napa alatt végeztem el, háziasszonykodni meg jó anyát mímelni, bűntudatból hosszú meséket mondani elalvás előtt az elalvás idejét amúgy is egy órával kitolva a galéria előttihez képest, hogy aztán másnap reggel visítva ébredjenek, és a fáradtságtól még klevésbé bírjanak magukkal a következő etapban.

Anyukámmal nemrég azon röhögtük, miközben csitítottuk a nagymamám lakásában egymást negyven perce szó szerint marcangoló, fékevesztett két kis szörnyet, hogy az ellenségem sem találhatott volna ki ennél frappánsabb csapást, mint hogy én ezzel a két kis ördöggel én porcelánboltot nyitok. Mi lenne, ha tényleg lebontattam volna a hátsó részt...

A vevőim szórakoztatnak

Nekem annyira jó. Ha kellő humorérzékkel állok hozzá a sorshoz, egész nap röhöghetek. Ugyanis:

A boltom egy galéria, ahol porcelánt, festményeket, antik bútorokat szőtteseket, kézzel festett kerámiát, és némi igényes magyar alkoholt árulok.
Vevő1: Kár, hogy Borsodi nincs.
(azt zárójelben teszem hozzá, hogy ugye Bajorország, Oktoberfest, Hofbrau München, Paulaner, Hacker Pschorr, Erdinger, Wittmann, Landshuter Brauhaus...)

Én: ... és ezeket a képeket egy naív festőnő készítette, aki a férje halála után kezdett festeni...
Vevő2: Na ugye. Én mindig mondom, hogy egy férj mellett az embernek nincs ideje.

Egy szép tájkép előtt:
Vevő3: Na, pont ilyen kép kellene az ebédlőmbe, de világosabb zöldben.
Én: jövő hétfőre hamisítok egyet Igen, az biztosan szép lenne, de tudja az olajfestmények idővel mind besötétednek.

Vevő4: Nemrég vettem egy antik komódot, és találtam benne egy porcelán tálat, aminek a széle lyukacsos volt. Az mennyit ér körülbelül?
Én: (szerintem 15 Euro) Mekkora, ki gyártotta, hogy néz ki...?
Ő: Fogalmam sincs.

Vevő 4/2:
Amikor 20 éve Magyarországon jártam, vettem egy teáskészletet, ami zöld volt. Olyat árul?
Én: nem Mekkora, ki gyártotta, hogy néz ki...?
Ő: ...

vissza az élet sűrűjébe

avagy A Nagy Comeback

Kedves Olvasóim!
Pártoljatok vissza, mert újra itt vagyok.
Négy év után ismét a helyemen: napi 8 órában egy számítógép előtt, egy gyerek nélküli helyiségben.
Most ismét azt mondhatom, hogy dolgozom, miközben a blogommal vagyok elfoglalva. Írnivalóm meg annyi van.

Kezdjük azzal, hogy mi is van most.

Szóval becsületes foglalkozásom jogász lenne. Arról azért már írtam, hogy amikor a Hivatalt (nagy hával) otthagytam, nem akartam a világért sem újra jogász lenni. De ez is olyan, mkint a szülés, közvetlenül utána, szaros pelusok között, kialvatlanul, soha az eredetibe vissza nem rendeződő testrészekkel az ember egy életre megfogadja, levelet ír magának, megígérteti a másikkal, hogy mindenképpen lebeszéli, bármi is jöjjön: ezt soha többet megint. Azután meg csak elkezd hiányozni a selymes bababuksi, a tejmosoly, meg a többi. Pláne, hogy sem rózsaszín kisszoknyánk, sem hajasbabánk, sem ribanc-barbink nem volt még...

Szóval cudarul elkezdett hiányozni az is, hogy én osszam az észt megint, így elkezdtem a regensburgi egyetemet, ami szuper is volt. Meg jogászként kontárkodni. Na arról nem mesélek semmit, mert emlékezni sem akarok rá. Elég az hozzá, hogy a német jogászok még sokkal többen vannak, és pofátlannak is jóval pofátlanabbak, mint a magyarok. Viszont az itt élő magyarok meg (nagy tisztelet a kivételnek, de annak meg ugye nincs jogi problémája) szintén pofátlanabbak mint az egyszerűen "csak" magyarok. Mert mondjuk nem fizetnek. Háromból három után úgy döntöttem, hogy ennyi ebből elég is volt. Kész, kilépek ebből a bandából, amiben egyáltalán nem érzem jól magam, és, hogy az élet beigazolja a döntés helyességét, nem sokkal később M. kezelt egy velem egyidős ügyvédnőt, aki csontsoványan gyomorfekéllyel küzd. (Mondjuk a csontsovány rész nem lenne annyira szörnyű...)

Úgyhogy élesváltással kereskedő lettem. Kevés szülőnek teljesül az az álma, hogy a gyermeke annyira szófogadó és hagyománykövető legyen, hogy az ő pályáját vigye tovább. Nos én 34 év alatt mindkét szülőm pályáját magamévá tettem, úgyhogy rám nem lehet panasz, még akkor sem, ha a karácsonyi asztalnál minden évben tejfölös kenyeret ettem csak.

Úgyhogy ülök itt a galériámban Németország szívében, és várok. Hol a vevőkre, hol a szállítmányra Magyarországról, hol arra, hogy beszereljék végre az internetet, hol a gyerkekre, hol arra, hogy végre hat óra legyen és mehessek haza mosni, főzni, mosogatni, rendet rakni, takarítani.

És az alatt a hat hét alatt, amíg arra vártam, hogy az európai technológia őshazájában, a tudásbázis szivében kialakítsanak végre egy elfogadhatóan szélsebes internetkapcsolatot, hogy végre kártyaleolvasóm lehessen olyan weblapokat is meg tudjak nyitni, amik telefonról kezelhetetlenek, egy csomó vicces dolog jutott eszembe, amit egy üzletet nyitó anyuka a cybervilággal megoszthat.

Puszi mindenkinek!