2015. május 13., szerda

dolgozó anya

A belvárosban van az üzletem. Hiába kisváros, megirigyelték a nagyvárostól, hogy ott nem lehet parkolni, úgyhogy itt sem. Fél órákat kőrözök, majd megállok valahol, jó messze.

Annyi könnyítés van, hogy reggel hattól tízig van Einladen-Zeit. Tehát az üzletek előtt megállhatnak a teherautók, akik árut hoznak nekik. Ilyenkor az egész óváros ki sem látszik a kamionok mögül. Meg jövök én a 15 éves kis zöld női autómmal, leparkolok sietve a boltom előtt minden reggel és én is lélekszakdva kipakolok: egy rollert meg egy futibringát.
Most istenem, kinek mit kell pakolnia. Ugye, ha két hullafáradt gyereket akarunk este hatkor eljuttani egy 10 perc sétaútra található parkolóba, akkor kell az erősítés. De azért az csúnya lenne, ha a parkolóból reggel én cipelném be magammal a nemes eszközöket.

Na leparkolok, bebandukolok, nyitok. Teszek-veszek, kicsit örülök, hogy magam vagyok. Csak felnőttekkel találkozom. És mégsem főzök, mosok, takarítok, töröm a fejemet ostobaságokon. Pl. takarítás közben mindig felbosszantottam magam az anyósomon, mivel mostanában nem érek rá takarítani, ha mégis, akkor pedig ígyis-úgyis rohamtempóban, nem bosszantom magam az anyósomon, és ez mindenkinek jó. Az az igazság, hogy hiába vagyok bent hétből hat napot, napi nyolc órában, igazából pihentebb vagyok, mint amikor otthon voltam.

Eljön a délidő. Ilyenkor több lehetőség is van. Van egy kislány, aki időnként, teljesen szabálytalan konstellációban és naponta változó periódusokban elhozza a gyerek(ek)et hozzám a suliból és az oviból. Ha olyan a hold állása, hogy mindkettőt elhozza, akkor nyugi van, én maradok az üzletben. Ha csak a kicsit tudja elhozni, akkor én délben visszasétálok rohanok a kocsihoz, felugrom a hegyre a gyerekért, űzöm, hogy kicsit pörgesse már fel a csigatempóját. Visszaparkolok a messzi parkolóba, és szerencsés esetben süt a nap, elhessegetem a galéria ajtaját dühdten öklöző vásárlóhad rémlátomását, és ráérősen viszasétálok a kisfiammal az üzletbe, közben elmeséli a napját, virágot szedünk, megváltjuk a világot, gyönyörködöm benne, és istenbizony, ahogy ránézek, nem tudom elképzelni, hogy ez a gyerek bármi olyat tud tenni, ami feldühít.

Megérkezünk, megcsinálja a leckéjét, végigeszik-iszik zsinórban 4 órát, ebből három órát ül másfél mondaton, ha odafigyel, mindent hibátlanul tud, de nem figyel oda. Arra gondolok, hogy menyire egyszerű egy gyerekkel, pláne, hogy ez egy nagy, eleve mélázó típus, kőnnyen lefoglalja magát. Míg a kicsinek sose elég a mozgás, nem tudja semmi olyasmivel eltölteni az időt, ami egy kicsit is nyugodt, hidegen hagyja, hogy a porcelán törékeny, és, hogy a vásárlóanak nem mondjuk azt, hogy "szia, kaka!".
Ugyanakkor egy-két óra elteltével megesz az aggodalom. Hol az a szegény kisgyerek, milyen lehet, hogy 90 gyerekből csak ő és egyetlenegy másik gyerek marad csak bent 3 és 4 óra között (egyem a szívét annak a 88 nőnek). És hol van már, miért késnek, csak nem érte őket valami baleset.

Na, mire szarrá aggódom magam, megjönnek. Már a nyakamba úgy ugrik, hogy ugy bevágom a képem a koponyájába, hogy egy órát sajog még. Az ajtóban kezd vetkőzni, az eladóteret egy pillanat alatt elborítja a sapi, a kabát és az ovistáska. Van hátul egy elkerített kis rész, amit eredetileg meg akartam szüntetni, de mégsem, hanem kanapét tettem oda, asztalkát, meg egy teakonyhát. Cipőstül felmászik a kanapéra, beleszik a másik szendvicsébe, üvöltve sürget, hogy kicsipirostraktort, enni akar, inni akar, de nem ezt, nem is azt, hanem valamit, ami épp nincsen. Persze a nagynak nem jó a kicsipirostraktor, ő is enni kér, inni kér, de nem ezt, nem is azt. Azután nagynehezen elérem, hogy cipő le, kézmosás, mese berak, gyereket tisztába (a kicsi 10-ből kilencszer eleve kakisan érkezik, vagy itt trottyant). Ilyenkor az teljesen mindegy, hogy jön-e be vevő, vagy sem, mert a pelenkázást nem lehet félbehagyni. Megnyugszanak kettő percre, én ismét elmosolyodom, milyen jó is, hogy nagyok már, megtanulták a rendet itt a boltban, és legalább nem egy idegennel vannak, hanem a szülőanyjukkal. Akkor hirtelen csörömpölés, felborul az asztal, a kicsi nekimegy a futibringával (amire a boltban nem szállunk fel, hányszor mondjam) a nagy visít, mert utálja ezt a filmet, mert elé áll a kicsi, mert bosszantja a kicsi, mert megint éhes/szomjas, megint bekakilt a Peti, és amúgy is nagyon unatkozik, mikormegyünkmárhaza. Egymással is összeveszenk, kiabálnak, visítoznak. Ha vevő jön, a Simim mögém settenkedik, hogy ha hátralépek, átessek rajta, neki a porcelános vitrinnek, vevő előtt. A kicsi csak kijön a bicajjal, vagy ha nem, hát nélküle, körberohan, bosszantgat. Mikormegyünkmárbiciglizni.
A vevő megkérdezi, mennyibe kerül a legdrágább festményem, én meg hallom, hogy valaki megindította hátul a csapot. És az csak folyik, és folyik, és még mindig folyik, csak nem zárják el.
Vagy kritikus pillanatban kipukkan egy lufi, egy kedves középkorú hölgy meg infarktust kap, mert eleve fenntartásai vannak a külföldiekkel szemben, de mégis legyőzte a kiváncsisága, bemerészkedik, és lám rálőnek. Ténylegmikormegyünkmárhaza.

Az idő, ami nélkülük szárnyal, vaslábakon toporog négy és hat között, és majdnem mindig én adom fel előbb. Háromnegyedkor már lépünk ki, és boldogan biciglizünk végig a promenádon, szembe mosolygunk egymással a parton sörözgető párokkal és gyereket sétálgató anyákkal.

Amikor nincs a csajszi, megyek értük én magam. És akkor ugyanez van, csak oda-vissza úton is eggyel tőbben vagyunk. Vagy van az is, hogy a M. ebédidőben idehozza egyike-másikat-mindegyiket, és akkor megint ugyanaz van, csak sokkal hosszabb ideig...

Otthon egy órába megpróbálom belesűríteni azt, amit eddig egy napa alatt végeztem el, háziasszonykodni meg jó anyát mímelni, bűntudatból hosszú meséket mondani elalvás előtt az elalvás idejét amúgy is egy órával kitolva a galéria előttihez képest, hogy aztán másnap reggel visítva ébredjenek, és a fáradtságtól még klevésbé bírjanak magukkal a következő etapban.

Anyukámmal nemrég azon röhögtük, miközben csitítottuk a nagymamám lakásában egymást negyven perce szó szerint marcangoló, fékevesztett két kis szörnyet, hogy az ellenségem sem találhatott volna ki ennél frappánsabb csapást, mint hogy én ezzel a két kis ördöggel én porcelánboltot nyitok. Mi lenne, ha tényleg lebontattam volna a hátsó részt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése