2016. január 31., vasárnap

a héten

A héten teszteltük a landshuti gyermekkorház méltán híres sürgösségi ellátását.
Hogy miért? Mert mindkét gyerek szert tett egy-egy (játék) lézerkardra a közelgö farsangi ünnepsorozat apropóján. Mielött egymást kezelésbe vették vele, szóltunk, hogy vigyázzanak. Vigyáztak is, csak hát "véletlenül" kiszúrta vele egyik másik szemét. Jó testvérek, az okozó egyik majdnem jobban meg volt ijedve, mint az elszenvedö másik, aki lelkes izgalommal várta, hogy majd mit fog csinálni a doktorbácsi.
Mivel aznap nem sok gyereknek sikerült rajtunk kívül kárt tennie magában (azaz a többi anya jobban vigyázott ma rájuk, mint én az enyémekre), nem sokat vártunk a váróteremben, azonban annál többet a kezelöben. Igaz, hogy a 22 éves forma asszisztens srác jót röhögött, és megjegyezte, hogy milyen jó, hogy nem igazi lézerkarddal történt a baleset, a megjelenö gyereksebész már nem volt ilyen gondtalan, azonban megerösítette a 30 perces várakozás alatt - az elsö ijedelem elmúltával - fokozódó gyanúmat, hogy tulajdnképpen a gyereknek a világon semmi baja sincs.
Itthon azután az Apa, akinek a lelkén semmi sem szárad, eredei kövön sütött pizzával és kitöltött vilmospálinkával várt.

Az APA egyébként annak ellenére, hogy töle iazán szokatlan szigort vezetett be annak érdekében, hogy az Iskolás az iskolában a feladatát végezze ahelyett, hogy a taneröt zrikálja, és kapásból 3 napra (na persze, aki ügyel ugye...) megvonta a televíziónézés és tabletezés lehetöségét, elég jól áll az Iskolásnál. Amikor ugyanis a vendégségben, ahol a szombat esténket töltöttük, az ügyeletes doki nélkül, persze, szóltam, hogy ideje hazavánszorogni, az Iskolás nem kísérte az Òvodás visítozását kellemes baritonján, hanem csendben megjegyezte:
- kettös érzéseim vannak (sic!), mert ugyan nagyon jól érzem itt magam, és szeretnék még maradni, de az APA is nagyon hiányzik nekem, úgyhogy mehetünk.
Szerencsére még pont elkaptuk az ügyeletest az ajtóban, amint kalapját fejére helyezve sietve megindult a kórház felé: jó éjszakát puszira még jutott idö.

Apa szerint a világon nincs cukibb az Òvodásnál, és ezzel sajanos én sem vitatkozhatom. Tény és való, hogy megnevetteti az embert akkor is, amikor mérgesnek kell(ene) lenni rá, söt Apa már a kegyeit keresi, mert "ö lesz az, aki idösek otthonát választ nekünk". Mivel, amikor mégiscsak ki tudunk tartani pár percre a szigorunk mellett, akkor a szobájába küldjük, péntek este síman felküldte az apját is a "szobájába". Apa boldogan rohant volna fel és zárta volna magára az ajtót (sic!)

Annak idején, amikor két 3 éves kisfiút költöztettünk ki a nagy német idegenbe, azzal poénkodtunk, hogy a gyerekek nem veszödnek majd az idegen nyelvvel, megtanítanak inkább mindenkit magyarul. Nos, ami nem sikerül az elsö generációnak, az sikerül a másodiknak: Az Òvodásnak csütörtökön reggel magyarul köszöntek az óvónénik. Peti büszkén ránézett az Apára, és így szólt:
- Magyarrá csináltam öket!

Az én napjaim is vidáman telnek, hiszen pont akkor kellett lumbágóval 3 napot az ágyban töltenem, amikor mükorcsolya európabajnokságot közvetítettek. Persze anyai teendöimben nincs betegszabadság - mint ahogy àgiéknál sem - ettöl még jöttem-mentem az otthonunk, bevásárlóközpontok, közoktatasi és egeszségügyi ellátást (ld. fent) kínáló intézmények között (söt az ominózus baleset alatt is jégtáncot néztem), és a páros rövidprogram legizgalmasabb pontján töröltem feneket (és a vécéröl némi véletlenül odakent kakit). Persze lumbágót is hogy kapok? A gyermek fürdöjátékokból meregettem ki a vizet a kád fölött. Anyukák! Ilyesmit csak hajlított térddel!





2016. január 25., hétfő

írjunk egy kis blogot

Nem tudom, hogy van az, hogy van ez a jó kis blogom, meg a csomó minden, ami történik velünk, és a kettö mégsem igen jön össze.

Mostanában a helyzet az, hogy föállásban tolmácsolok és festek, valamint anyáskodom.
Volt egy 10 hónapos intervallum, amikor heti 48 órát dolgoztam (elvileg), na azalatt szétesett a háztartás és elzüllöttek a gyerekek. Egy szép napon, amikor a knapp 4 éves gyerekünk harmadszor kakilt be, eldöntöttem, hogy ennek véget vetek.

A napjaink mostanra már kellemesen telnek, én ugyan pénzt érdemben még a kis tevékenységeimmel sem hozok a házhoz (mert finnyázom az ügyfelelim kiválsztásánal, valamint nincs pofám elkérni annyi pénzt, amennyi egyébként jogos lenne), de a család végre tiszta ágynemüben tér nyugovóra, és többnyire reggelente is van választék tiszta ruhából. Mondjuk nagy házitündérke most sem vagyok, de magamhoz képest azért nagyon igyekszem. Ami fontosabb, hogy érezhetöen sokkal több idöm és türelmem van a gyerekekhez (ami kell is), tudunk közösen gyakorolni, leckét írni, játszani, sütni, és esténként rendesen beszélgetünk egymással. A gyerekek tudomásul vették, hogy az itthonlét nem egyenlö a tévénézéssel, mi pedig tudomásul vettük, hogy nem fognak végigenni ötfogásos gourmet vacsorákat.

Az elmúlt év hozadéka amellett, hogy a végére mindenki egészséges lett (ami sajnos többször is megkérdöjelezödött), egy családi ház, amit Ö rakott össze, és 20 kiló, amit én hagytam el. Nem rossz-nem rossz, de idéntöl mégiscsak többet várunk. Nekem le kell tennem egy jókora mestervizsgát, végre rendesen meg kell tanulnom festeni, és dédelgetünk egy igazán ütös webshopot is.

A fö cél azonban, hogy a gyerekek kiegyensúlyozottak legyenek, úgy teljesítsenek adott helyen, ahogyan az tölük elvárható, és hogy kihozzák magukból a maximumot, ami bennük rejlik. Nem könnyü bizonyítani egy idegen országban, de mi mégis meg fogjuk próbálni. Persze van, akinek könnyebben megy, mert ugyan saját magát nem értékeli túl nagyra, de mégiscsak kinevezték föorvosnak 35 évesen, egy olyan országban, ahol nem fogta a kezét egyetemista korától a szakma krémje (akiket senkije sem ismert korábban).

Nekem meg végre rákerült a bankkártyámra a "Dr" elötag, ami nekem 5 évembe telt, miközben a család hímnemü doktorjának csak egy hetébe, de utólag mindegy is. Igaz, hogy a bankkártyát nem a saját, hanem a férjem nevére postázták (emelte ki jó hangosan a belvárosi bankfiókban dolgozó ügyintézö kisasszony), de biztosan jó lehettem, mert a címzett végülis továbbította nekem. Azért milyen élete lehet a német nöknek, azaz a HVB Bank posh ügyfelei feleségeinek?