2016. május 13., péntek

Simi szülinap - 8

Nagyon lusta vagyok. Az egész vicces és érdekes életünk elszalad anélkül, hogy én it megörökíteném.

Ùgyhogy Simi 8. szülinapját megörökítem. Az benne a különösen jó, hogy tudtam nem rágörcsölni, így én is élveztem, és mégis ugyanolyan jól sikerült, mint azok, amikre rágörcsöltem.

Tavaly ugye büvésznönk volt, vagy 200 euroért, amellett nekem kábé tényleg csak annyit kellett csinálnom, hogy enni adok, de ez akkor érte volna meg az áraát, ha meghívok vagy 20 gyerekeket. A torta tavaly szar volt, idén tanultam belöle és máshogy csináltam, így külön szóltak a gyerekek, hogy szar. Jó, én egyébként gyerekeknek nem tudok fözni, mostmár nem is nagyon fogok megtanulni, mert amúgyis mindjárt felnönek.

Szóval idén két külön napra tettük a szülinapot, meg a bulit, és ez így jó is volt nagyon. Hétfön töltötte be a 8-at a gyerek, én az ünneplés sorozatot úgy kezdtem, hogy pont ugyanúgy, mint 8 éve, anyák napját követö hétfön kaptam egy 24 órás vérnyomásméröt. Akkor azért, mert magas volt a vérnyomásom. Most is azért, mert akkor magas volt a vérnyomásom. Most nem az, úgyhogy teljesen feleslegesen tettem ki magamat ennek a kínnak.

Amikor eljött a 9-dike, hajnalban felketem, csináltam nutellával töltött croissant-t, amit tojásos tejbe áztattam és goffrisütöben megsütöttem, porcukorral és gyertyákkal tálaltam a szülinapira megterített asztalon. Volt nagy öröm.



Ezt a tálcát vittük az iskolába, ahol nagyon kedvesen fogadta: 1. a tanítónéni a gyereket, és 2. a gyerkek a sütit.

12.15-kor, a tanítás végén mentem a gyerekért, aki szülinap ide vagy oda, nagy szájhúzgálva fogadott. Merthogy külön felöltözött, és kiment az aulába megnézni, hogy ott vagyok-e, nem voltam (de: voltam), ezért visszament levetközni, és akkor én megjelentem. Na mindegy, azért nagy nehezen csak felöltözött megint, és elmentünk a kastélykertbe, ahol megpiknikeztünk, mert én kosárral és takaróval érkeztem, fantát ittunk pezsgös pohárból, dumáltunk, kártyáztunk, stb.

Aztán elmentünk a játékboltba azért a jáetékért, amire két hónappal ezelött még nagyon vágyott, és amire kapott pénzt a nagyitól. Az elsö boltban már nem is árulták (két hónap telt el, mondom, de volt helyette másfélszer annyiért gyerekokostelefon, amiröl még kártyával sem lehet telefonálni. hülyék a szülök, a rendben van, de ennyire ki?), a másodikban volt, de rájött, hogy az már nem is kell, hanem inkább óriási transzformer. Na azt vett. Elmentünk a másik gyerekért, és pihegtünk kicsit  a kertben, míg megjött a Férj a legjobb baráttal, akit hívjunk mostantól Vonalnak.

Vonallal megtoldva elautóztunk a mekibe, ahol oltári ramazurit csaptunk, a csúcs az volt, hogy a lufi, amit addigra negyed órája folyamatosan felfújtak majd fingást utánozva leengedtek, mellettem durrant ki, egy akkora adag nyállal lefröcskölve, hogy ihaj.

Este azért csak lefeküdtek aludni, bár még volt legózás rendes fektetési idön túl is, majd telefonált az egyik barátnöm férje, hogy a Férjék kórházaában aznap rutinmütéten átesett barátnöm élet és halál között lebeg, rosszul varrtak össze valamit, két liter vért veszítette, és most operálják megint. Hát, ez igen komolyan elnyomta pár óra erejéig a nap szépségeit, de 11 után nem sokkal még véres kesztyüben felhívta a sebész a Férjet, hogy sikerült elállítani a vérzést.

Aztán a party. Az pénteken volt.

Mivel a terveimet, miszerint csodálatos kerti partyasztalt csinálok lovagias díszletekkel, a kertben pedig lovagi tornát rendezünk, meghiúsította az orkán erejü szél és trópusi esö, így a bulit az utolsó elötti pillanatban leköltöztettük a pinceszobába, amit sokkal könnyebben lehetett lovagiassá varázsolni. A gyerekeket megkértük, hogy középkori jelmezben jöjjenek (nem tudom, máshol ez hogy van, itt Bajorországban a gyerekek megvadulnak a középkori cuccokért, és mindenkinek tömegével van otthon kardja, vértje, buzogánya, sisakja, stb.) ùgyhogy kardoztak kicsit elsö vérig, akkor elvettem a keményebb, élesebb eszközöket, és eltévolítottam Petit, a baj okozóját.

A buli itthoni etápja annyira kellemesen telt, hogy a férjem, akie elötte gyorsan leheveredett 20 percre, elszunnyadt, és nem is ébredt fel arra sem, hogy 7 db kiskamasz csatázik. Mivel minden eléggé zökkenömentesnek tünt, a Simi által hódolattal csodált Anna szüleit be is invitáltuk egy kis pálinkára kávéra. Hát azt nálunk megintcsak mindig elfogadják.

Namost van az a sajnos borzasztó elöítéletünk, hogy a német egy olyan karót nyelt fajta. Erre nem is igen gyakran cáfolnak rá, úgy kb. 8-ból egy nem olyan. Az az egy viszont nagyon jófej szoktt lenni, úgyhogy azokra "nagyon oda kell figyelni", így 5 év rutinnal a hátunk mögött ilyenkor gondolkodás nélkül kapunk elö egy üveg páleszt, és tényleg gondolkodás nélkül, mert ittunk rendesen annak ellenére, hogy még 7 gyereket kellett elszállítanunk a Trausnitzi várba (mondjuk kertek alatt, és itt ugye nem zéró a tolerancia). Szóval megláttuk, hogy hosszú haja van a pasinak, ezért felvillantottuk a kávét, azt nem kért, merthogy whisky tasting-et tart mindjárt a belvárosban. Férj mondta, hogy vááá (nyilván pörgette a fejében egy pár pillanatig, hogy elengedem-e, de hét gyerek sajnos akkorsem fér be a kocsimba, ha nagyon jó fej akartam volna lenni), majd csak félénken megjegyezte, hogy ahhoz passzol a szivar... erre a hosszúhajú: a szivar inkább a rumhoz passzol, a whiskyhez a pipa. Ekkor kitártam az ajtót, hogy láttani engedjem a külön kis szekrénykét, melyen a pipadohányok és humidorok (!!) sorakoznak. Megint megkérdeztük, kér-e pálinkát, és úgy tünik, az nem zavart be a whikeytastingbe, mert elfogadta, bár utólag kiderült, hogy nem az aranyalmát, hanem a bíbormeggyet kellett volna kibontani ("valami jót keressél neki, valami igazán jót!").
Míg anyukával leföztük magunknak a kávékat, persze kiderült, hogy a srác magyar származású. Ùgyhogy most nem tudjuk, hogy javítjuk-e a statisztikát, vagy rontjuk, de mindegy is. Végre normális emberek a közelünkben!

Eközben a gyerekek tök jól elvoltak, levittük a tortát, amit nagy ívben szartak le, majd meg is hagyta mindegyik, az ünnepelt nem is kért belöle. Felpenderültünk, és átfurikáztuk a társaságot a trausnitzi várba, ahol gyerekeknek szóló regék-és-mondák tárlatvezetés volt. Na, a tárlatvezetö mondjuk igencsak benne volt a nyolcból egyben, mert nem idegesítették a gyerekek (ugye gyerekprogram), érdekelte a trausnitzi vár története, kulturált hangon és kiejtéssel beszélte a német (és nem bajor) nyelvet, és úgy egyáltalán, kedves, derüs, hiteles személyiség volt, amire én, bevallom öszintén, egyáltalán nem számítottam. A gyerekeket végtelenül lenyügözte a vár, érdekelték öket a sztorik, amit itt-ott elöadott a néni (a kútban lakó emberkéröl, a várat véletlenül fegyújtó takarítónéniröl, Szent Györgyröl és a sárkányról, no meg a király pottyantós budijáról, meg arról, hogy az hova és miként érkezik meg).

A legemlékezetesebb pillanatok még most is melengetik a szívünket. Van a Siminek egy kis néger barátocskája (néger papa, szökekékszemü mama), akit én imádok, mert iszonyat egy egyéniség, már az elsö nap belezúgtam. Szóval ök (mert kettö van belöle) Nigériában születtek, majd tavaly költöztek vissza Landshutba, az anyuka szülövárosába, mert (kitört a járvány) a szülök elváltak. Az idegenvezetö egyszercsak megkérdezi a társaságot, hogy ki hova valósi, erre mindenki rávágta, hogy Landshutba. Kivéve Dánielt, aki ugyan szintén itt él, de feltette a kis barna kezét, hogy ö nem innen. Kérdezi a néni, hogy hát te honnan, mire értetlenül visszabámul: hát Nigériából!

Valamint meghatott az is, hogy a gyerekek hogy törödnek egymással. A Petinek nem jutott csoki, mire hárman termettek ott, hogy ök adnak neki a sajátjukból. Ès az egyszem lány Annát is úgy körüllovagiaskodták a fiúk, hogy öröm volt nézni. Büszke voltam rájuk. A gyerekek alapjában véve mind helyesek, az a gáz, hogy a legjobb barát Vonal sajnos tök szemtelen, semmi sem jó neki, hisztizik, magával van elfoglalva. Hozzam a kabátját, miért hozom a kabátját, miért nem  hozom a kabátját. Miközben beszél, fröcsög a nyála, de mondjuk ez nem szép tölem. Vajon miért nem lehet, hogy a többi, tök jó fejjel haverkodjon a gyerek? Mondjuk tudom, mert amíg az ö szülei bármikor, akár tíz percen belül is idehozzák, elviszik a gyerekeket, addig a többihez minimum egy hónapra elöre kell bejelentkezni, a Dánielék meg kereken egy éve próbálják meg visszahívni a Simit...

A végére teljesen elcsigázódott mindenki, alig tudtuk visszavonszolni öket a parkolóhoz, ahová rám nem valló elörelátással odarendeltem a szülöket, nálunk csak az Anna maradt, öt üdítö levezetésként hoztuk vissza magunkkal, mert a közelünkben laknak. Èn akkor már úgy voltam vele, hogy ennyi gyerek után az Anna pl. akár be is költözhetne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése